Archive of Our Own ^beta

Chapter Text

Egy átlagos december másodika van: borzongatóan hideg, a járdák befagyva, karácsonyi dekoráció minden utcán, ünnepi dalok szólnak minden bolt rádiójából. Sokak szerint ez az év legszebb időszaka, mindent körülölel a szeretet, Charlottenak azonban már évek óta nem volt szép karácsonya, azaz szülinapja. Egyszerre gyönyörű és hatalmas szívás szenteste napján születni. A születésed napján legalább a barátaidnak és a családodnak Te vagy a legfontosabb, az események középpontja. Persze, sokan nem szeretik a rivalda fényt. De egyszer egy évben úgy érezni, hogy te vagy a legkülönlegesebb? Szerintem mindenki megérdemli. Ezzel szemben december huszonnegyedikén minden egyén felé emelkedik a szent karácsony, amit több milliárdan ünnepelnek szerte a Földön. A keresztények második legnagyobb ünnepe, a messiás születésére emlékeznek. Végül is, ezen a napon is egy bizonyos születés körül forog a világ, de nem Charlotteé körül. Ennek ellenére egy ilyen szeretettel túlfűtött napon világra jönni jelenthet valamit, valami csodálatost, valami megfejthetetlent.
Ezen a dermesztő napon, akárcsak a többin, a boltba indult Charlotte, hogy a sztereotípiáknak megfelelve friss húsból és zöldségből ebédet főzzön párjának, Connornak. Ők ketten olyanok voltak, mint egy XIX. századi boldogtalan házaspár. A férfi dolgozni ment, a nő pedig kivétel nélkül tápanyagban gazdag, főtt étellel várta haza őt. Kapcsolatuk évekkel ezelőttre nyúl vissza, mostanra azonban már mindketten boldogtalanok. Először öt évvel ezelőtt találkoztak, egy hűvös őszi napon. Egy 19 éves épphogy felnőtt hölgy, és egy 25 éves felnőtt férfi szerelmeként kezdődött az egész. Első találkozásuk helyszíne nem éppen ideális, egy vidéki rákklinika főfolyosóján történt. Mindketten össze voltak törve, rossz híreket kaptak: Charlotte a saját egészségével kapcsolatban, Connor pedig az édesanyjáéval. Egy ilyen megrázó időszakban találtak egymásra és kitartóan támogatták a másikat mindenben, két év után össze is költöztek. Az együttélés első éve boldogabban telt, mint az egymás megismerése előtt leélt életük bármelyik napja. A férfi anyukája meggyógyult, vele párhuzamban Charlotte is, valamint lediplomázott kommunikáció- és médiatudomány szakon. Sőt, Charlotte, vagy ahogy Connor szokta hívni Lotte, teljesen az irodalom és az írás szerelmese lett. 22 évesen már meg is jelent az első könyve, és a kezdők szerencséjével elsöprő sikert aratott. Az írás miatt engedhette meg magának, hogy otthon maradjon, amiben eleinte szerelme is támogatta. Az elmúlt két év azonban már nem ilyen romantikus körülmények között telt. Eltávolodtak egymástól, egyre kevesebb mindent osztottak meg a másikkal, nem vágytak a másik társaságára, ahogyan semmiféle fizikai kontaktusra sem vele. Kialudt a láng, egy parányi tűz sem maradt már, mégis együtt maradtak és tartották a látszatot, hogy ők az álompár.
Charlotte imád főzni, emiatt nem érzi tehernek, de tudja, ha nem készítene semmilyen ételt, amivel hazavárja a szerelméből lakótárssá vált férfit, akkor Connor soha többet nem menne haza. Nem szerelmes már belé, de valahol még szereti és nem áll készen a változásra. Az immáron 30 éves férfi azonban már mindenével készen áll arra, hogy más kapcsolatokba kezdjen, ezekről azonban nem szokása tájékoztatni a nőt, egyszerűen csak üzletiútnak nevezi a más nőkkel való titkos hetyegést, továbbra is kiélvezve azt, amit Charlotte nyújtani tud neki: a meleg, tiszta otthont, forró ételekkel.
A mai alapanyagbeszerzésben viszont nem jut messzire Charlotte. Fáradt, mivel késő estig írt, emiatt figyelmetlen és nem vesz tudomást a jéggel borított járdáról. Éppen lépne le az úttestre, amikor megcsúszik és fejjel előre közeledni kezd a betonhoz. Tudja, hogy meg fogja ütni magát, a teste azonban mégsem reagál, mintha nem működne egyetlen reflexe sem, csak dől előre. Szemeit lehunyva, már teljesen készen állva a becsapódásra, hirtelen valaki megragadja a derekánál és kapkodva visszahúzza. Charlotte lassan az ismeretlen kéz felé fordul és elkerekedett szemekkel felpillant rá. Egy nála egy fejjel magasabb, szőkített hajú, ázsiainak látszó, 25 évesnek tippelhető férfival találja szembe magát. Némán mered erre az új ismeretlenre, és lassan végigméri: bő, drapp nadrág, edzőcipővel, vastag ing, de a mellkasa szabadon, nincs begombolva ott a ruhadarab, erre rávéve egy sötétbarna, térdig érő szövetkabát. Szemei barnák, ami tökéletesen passzol az öltözetéhez és hirtelen Charlotte akaratán kívül bámulja a megigéző szempárt. Egy perc néma csend után, végre megszólal az ismeretlen férfi, de pont akkor nyitja szóra száját Charlotte is.
- Jól vagy? Nem ütötted meg semmid? -hangzik el a két kérdés a megmentő szájából.
- Nem fázol? -kérdezi ezzel egyidőben Charlotte, a másik mellkasára célozva.
Az egyszerre megszólalás miatt mindkettőjük szája mosolyra görbül. Charlotte rég mosolygott ilyen őszintén, el is felejtette, milyen szórakoztatóak lehetnek az ilyen véletlen apróságok.
- Jól vagyok, köszönöm, hogy odafigyeltél helyettem is. -szólal meg végül a megmentett, mire a megmentő mosolya csak szélesedik.
- Ezt örömmel hallom és nem, nem fázom, köszönöm kérdésed. Te fázol? -kérdez vissza, tetetve, hogy nem érti a kérdés alapját. Tökéletesen tudja, hogy lengén van öltözve. A vele szemben álló hölgy vastag fekete sapkát, sálat és kabátot visel, nyakig felhúzva. Nem viselik egyenlően jól a hideget.
- Egy picit, talán. -bólint megszeppenve és elszégyellve magát. Csak most realizálja kérdését és rátör a szorongás. Nem szokott ilyeneket kérdezni ismeretlenektől. Sőt, nem is szokott kérdezni semmit, még olyanoktól se nagyon, akiket ismer. Charlotte csendes és visszahúzódó lett az évek során.
- Hideg van, ezért van befagyva a járda is, vigyázz magadra. -mosolyog a lányra kedvesen. -Egyébként tegnap költöztem ide. -mutat a háta mögé a férfi, pontosan a Charlotteék háza melletti épületre. -Te sokat jársz errefelé? – a kérdés hallattán a megszeppent nő megnyugszik. Nem csak ő tett fel egy közvetlen kérdést, hanem tőle is kérdeztek egyet. Meglepődik, hogy nem is igazán vette észre a szomszédban történő költözködést. Azért ez mégis csak egy olyan dolog, amit a szomszéd lát és vagy hall.
- Szomszédok vagyunk. A melletted lévő házban lakok. -ledöbben sajátmagán, hogy nem a ’lakunk’ szót használja, hanem egyesszám elsőszemélyben beszél, mintha egyedül élne ott.
- Tényleg? Akkor örvendek. Kang Mino vagyok. -nyújt kezet Mino Charlottenak, aki félve kezet fog vele.
- Charlotte Duffield. -mosolyog rá halványan és ismét, most már tudva a nevét, végigméri a férfit. Barátságosnak tűnik, és neki már rég nincsenek igazán jó barátai.
- Merrefelé mentél? Nem tudod hol van a környéken egy szupermarket? -kérdi Mino, továbbra is mosolyogva.
- Pont oda megyek, ha gondolod, mehetünk együtt. -ajánlja fel neki halkan. Másnak nem lenne nehézkes, de Charlotte rég létesített bármiféle kapcsolatot embertársaival, ezért fura neki, hogy magával invitálta az új szomszédot a boltba.
- Szuper. Akkor majd én figyelek, hogy ne csússz el. -Mino szavai kedvesek és megnyugtatóak, de Charlotte számára így is picit rémisztőek. Ennek ellenére mosolyogva bólint, majd elindul a bolt irányába, most már egy új ismerőssel az oldalán.

Chapter Text

Charlotte aznap este szokatlan melegséget érez a szívében, de Connornak nem mer mesélni az új ismerősről, ami miatt a melegség mellé a zaklatottság is beférkőzik. Úgy érzi, a férfi haragudna, hogy másokkal beszél, és ordítana vele, üveg tárgyakat hajigálna, aztán valaki értesítené a rendőrséget a hangzavar miatt, ő pedig mosolyogva hazudná, hogy csak levertek egy tálat, a többi meg dominószerűen hullott utána, a kiabálás meg csak a szomorúság volt, hogy egy teljes gyönyörű olasz étkészletnek odalett.
A konyhában mosogatás után ránéz a telefonjára, csekkolja az értesítéseit. Megnyitja az Instagramot és a jobb felső sarokban ott villog az egyetlen értesítése; egy új követő. Szinte félve nyitja meg, hogy vajon ki szeretné az ő posztjait látni? Bár Charlotte híres író, valójában senki nem tudja, hogy ő áll a könyvei mögött, hiszen -ahogyan sokan mások- nem a saját neve alatt jeleníti meg könyveit, ezzel elkerülve, hogy ne adj Isten a figyelem ráirányuljon. Mindent, ami az olvasói közösséggel kapcsolatos a kiadója, a Y2R intézi.
Az új követő egyáltalán nem meglepő módon; Mino. A nő elmosolyodik ezen, majd paranoiásan körbe néz, hátha a párja figyeli őt valahonnan. Connor többször is vádolta már meg ’’szerelmét” megcsalással, pedig a hölgy aligha beszél valakivel, nemhogy több legyen a dologból. Ez magyarázza Charlotte félelmét, hiszen, ha megint azt mondaná a férfi, hogy afférja van az ugyanahhoz, a fent leírt dühkitöréshez vezetne, amit senki se szeretne. A nő úgy fordul, hogy a sarok legyen a háta mögött, tehát senki nem látja, mit néz a telefonján, persze, sejti, hogy ez így talán még gyanúsabb is, de nincs jobb ötlete. Rányom Mino profiljára: 13 bejegyzése van, ebből ötön különböző festmények láthatók, hárman ő maga festményekkel, kettő tájkép és három darab poszt, amin csak ő látható.
- Tehát művészlélek... – motyogja maga elé a nő halványan elmosolyodva.
Jómaga is odavan a művészetért, nem véletlen lett írónő. Egy ideje fontolgatja, hogy mesterdiplomát szerezzen irodalom- és kultúratudományból. Festeni legútóbb a húszas évei elején próbált, s bár élvezte, nem találta igazán tehetségesnek benne magát, így felhagyott vele. Azonban kiállításokra szívesen jár. Hirtelen, minden ok nélkül megfordul a fejében, hogy milyen jó lenne elmenni ezzel az új szomszéddal egy kiállításra. Vagy egy játékterembe. Vagy egy kávézóba. Vagy egy nap alatt szerelembe esni és elmenekülni Spanyolországba.
Spanyolország. Régóta vágyik ide Charlotte és az volt a terv, hogy Connorral idemennek majd nászútra. Azonban egyelőre nem így áll a szénájuk. Mindketten mindennél jobban várják, hogy vége legyen ennek az értelmetlen, szenvedéssel teli kapcsolatnak, de egyikük se meri lezárni. Charlotte most azt is elképzeli, hogy Minoval megy el a mézes hetekre. Fapados járattal mennek, hogy egy drágább, a Beleári-tengerre néző szobát vehessenek ki. Egy hetet töltenek ott és mindennap megünneplik a szerelmüket. A férfi még úszni is megtanítja a nőt, így már együtt merészkedhetnek bele a tenger vízébe.
A mosogató melletti edényszárítóról váratlanul leborul egy műanyag edény, ez ébreszti fel Lotte-t az álmodozásból. Gyorsan megrázza a fejét, hátha gyorsan észhez tér. Mégis mit gondolt? Hiszen nem is ismeri ezt a férfit, alig tud róla valamit és már most a nászútjukon jár a feje? Arról nem is beszélve, hogy ő kapcsolatban él, és ki tudja, lehet Mino is. Egyébként is, milyen név az, hogy Mino? Honnan származik ez a férfi egyáltalán? A boltba menet csak a főzésről, ételekről és a többi szomszédról csevegtek, akkor miért érzi azt, hogy holnapután összeházasodnak, aztán nyáron irány Barcelona?
- Megőrültem volna? – kérdezi magától Charlotte, majd a háló felől megérkezik Connor, akinek düh ül ki a tekintetére.
- Nem lettél bolond, tényleg leesett valamit. Nem hiszem el, hogy nem vagy képes rendesen megcsinálni a mosogatást, amikor egyéb dolgod nem is lenne. – mormogja, majd végigméri a nőt. -A telefonodat nézted közben vagy mi? Mi olyan érdekes van rajta? – a nő nagyot nyel és rengeteg minden lezajlik benne. Álljon ki magáért vagy csak bólogasson és kérjen bocsánatot? Tudja, hogy az előbbi lenne a helyes döntés, azonban nem képes megtenni.
- Ne haragudj, csak tudod, ez a gravitáció cseles dolog. Húzza a dolgokat a Föld magja felé, tehát lefelé, nem volt szándékom felverni vele téged. Menj csak, pihenj tovább. -mosolyog a férfira keservesen, majd megigazítja a száradó edényeket.
Connor visszabattyog a hálóba, Charlotte pedig feloldja telefonját és a visszakövetés gombra kattint, majd fénysebességgel bezárja az alkalmazást. Nincs kedve követni párját a szobába, inkább a kanapére heveredik le. Szereti, ha ölelhet valakit éjjel, de Connor karjaiban már inkább fél, mint érzi magát biztonságban. A legvastagabb plédet húzza magára, egészen a nyakáig, majd a Minoval való nászútról képzelgést folytatva megérkezik az álom az ő szemeire is.
Charlotte már vagy egy hónapja nem gyújtott rá, de ma reggel valamiért érzi rá a késztetést. Nem tervezett leszokni igazán sosem, és most sincs leszokóban. Négy-öt héttel ezelőtt egy baráti összejövetelen, ahol szinte mindenki füstölt -ő maga is- a semmiből rátört a hányinger, azóta rá se bírt nézni a cigarettára. Ma reggel azonban felkapja a kék-piros csíkos pizsamájára a legvastagabb kabátját, lábfejeire felhúzza a bundás zokniját, belenyomja így a lábait egy otthoni papucsba, magához ragadja a doboz cigijét meg egy gyújtót. Tudta ő már egy hónappal ezelőtt is, hogy nem kell kidobni a megmaradt szálakat, egyszer úgyis megjön majd hozzá a kedve megint. Kisétál így a verandára és lassan rágyújt. Hosszan szív a cigarettából és érzi, ahogy a teljes testét átjárja a megnyugvás, hányingernek nyoma sincs. Lehunyja a szemeit és mélyen belélegzi a hideg, nyirkos és nikotinos levegőt. Fázik, lábfeje szinte reszket, de nem érdekli. Furcsa örömmel tölti el, hogy dohányzik és nincsen rosszul, még egy apró émelygés sincs. Már a második szálat gyújtja meg, amikor úgy érzi egy szempár tapad rá. Óvatosan körbefordul és reménykedik, nem Connor az, semmi kedve nem lenne egy reggeli beszélgetéshez vele.
Végül megpillantja a tőle több tíz méterre lévő barna szempárt. Mino az; a saját verandáján áll és ő is füstöl. Miután találkozik a két szempár egy ideig csak nézik egymást, cigarettázva. Végül a férfi rámosolyog Charlottera és integet is neki picit, majd megemeli az éppen égő csikkjét úgy, ahogy a sörös korsókat szokás. Ez megnevetetti a nőt és utánozza Mino mozdulatait. Egy kicsit úgy érzi valami szekta tagja lett, ahol cigarettával koccintanak és csak ő és a szomszéd a tagja. Az ők két fős dohányos szektájuk. Az elképzelése az ő felekezetükről gyorsan szertefoszlik, amikor a férfi közelíteni kezd felé. Ennek hatására ő is tesz egy lépést felé; nem szeretné, ha az ő ajtajában találkozna a Connor számára idegennel.
- Jó reggelt! -mosolyog Mino kedvesen az új szomszédjára. -Semmire se mertem volna fogadni, hogy dohányzol. -Charlotte felmosolyog rá, majd megköszörüli a torkát picit, mivel ma még nem szólt senkihez és ilyenkor mindig rekedtes a hangja. Valójában sokat rekedtes a hangja, mert ritkán ejt ki bármit a száján.
- Jó reggelt! -ismétli el a férfi hangsúlyában, egy melegséggel teli mosoly kíséretében. - Én pedig mindenemet rátettem volna, hogy te viszont igenis, dohányzol. -ezelőtt egyébként nem is gondolkozott rajta, de abszolút nem is lepte meg a férfi kezében füstölő cigaretta. Úgy gondolja, beleillik a képbe, illik Mino jellemébe. Vagy hát, legalábbis abba a személyiségbe, amit ő egy nap alatt kitalált magának, nagyon is passzol.
- Egyébként A Két Lottiban a két Lotti neve is Charlotte? Mint neked. Ezen gondolkoztam az éjjel, hogy vajon te is egy Lotti vagy-e. -a nő ezen önkétlenül felnevet. De rég nevetett így, gondolja ő is magában. Van valami ebben a Minoban, ami egyik másodpercről a másikra teljesen magával ragadja, majd hirtelen kiköpi és ott hagyja megrémülve. Természetesen a félelem már nem a férfi miatt van, hanem Charlotte miatt. Úgy véli olyat érez, amit nem szabad, olyan iránt, aki iránt tilos. Tehát nem Connor iránt. Mino a szabadság, a boldogság, Connor a félelem, a bezártság az ő szemében jelenleg. Persze, ő is tudja, hogy mind ez badarság, az új szomszédot szinte nem is ismeri, a párját pedig évek óta. Mino akár egy szervkereskedő is lehetne, de Connor ugyanaz az ingatlanos, aki eddig volt. Talán pont ez a baj, hogy Connorról már mindent tud, Minoról pedig közel semmit. A párja a nyílt világ, aminek ő is részese, s szinte minden apró bugyrát bejárta már, a szomszéd pedig egy zárt titok, aki pont emiatt érdekes és felébreszti Charlotteban a kíváncsiságot.
- Sajnos fogalmam nincs, mi a Lottik teljes neve, de meg lehet, hogy Charlotte. -szólal meg végül kikászálódva gondolataiból.
- Kár. Majd utánanézek és akkor jelentkezem. Azért én szívesen szólítanálak Lottinak, ha nem probléma. -mondja ártatlanul, a nő pedig egy kis időre kővé dermed. Itt áll vele szemben ez az ismeretlen férfi, akivel tegnap találkozott először és már is becenevet kap. Mino már éppen indulna vissza a házába, integetve, amikor Charlotte még utána szól.
- Várj! Milyen név az, hogy Mino? Mármint milyen nyelven van? -kérdése bugyután hangzik, de végül is honnan kéne tudnia? Nem találkozott még ilyen névvel.
- Koreai. -bólint mosolyogva. -Szép napot, Lotti! -integet tovább a férfi, majd besétál a házába, miután elnyomta a cigijét. Lotti pedig csak áll ott a cigarettával a kezében, amibe percek óta még csak bele se szívott, csak tartja ott a mutató- és középsőujja között.
- Szép napot, Mino... -motyogja már csak maga elé, hiszen a férfi már rég bement a házba.
Pár perc csendben állás és levegőbe bámulás után Charlotte is visszatér a valóságba. Elnyomja a szálat, majd kidobja a csikket a kukába. A valóság azt is jelenti, hogy visszamegy a Connorral közös házba. A közös egyébként nem igaz teljes mértékében. Mármint együtt élnek benne, igen, azonban, ha pénzügyileg nézzük a ház sokkal inkább a nőé, mint párjáé. A házba belépve Charlotte azzal találja szemben magát, hogy a férfi éppen egy utazótáskáéba pakol. Egy pillanatra összeszorul a szíve, hogy Connor most talán elhagyja őt, de végül kérdés nélkül megmagyarázza a pakolást.
- Üzletiút. -zárja le ennyivel. A nő fejében rengeteg kérdés megfordul. Üzletiút ennyi holmival? Üzletiút egy ingatlanügynöknek, az mi egyáltalán? Eladnak egy házat a városon kívül? Miket pakol egyáltalán? Egyértelműen egyik kérdést se teszi fel, csak némán bólint és a hálóba ballog átöltözni.
A szobában átveszi a pizsamáját egy bő fekete nadrágra és egy szintén bő, kötött fekete pulcsira. Nem szereti a telet, de imádja ezeket a mindent eltakaró meleg ruhákat. Mivel a párja nincs most a szobában, magához veszi a laptopját és leül az ágyba. Amint felnyitja az okoseszközt, rögtön a keresőt nyitja meg és rákeres ’A két Lottira’. 1949-ben jelent meg, Erich Kästner írta, aki német író, költő, forgatókönyvíró. A könyv szereplői pedig nem is Lottik, azaz csak az egyik Lotte, ahogy Connor és Mino is szólítja a mi Charlotteunkat, a másik lány neve azonban Luise. A nő valójában sose olvasta a könyvet, talán a filmet se látta még, úgyhogy most elhatározza, hogy megveszi és elolvassa. Mivel a párja elutazik, nem igazán akad ma semmi dolga, nincs kire főznie -magára nem igazán szokott-, és patyolat tiszta házzal se kell várnia senkit. Megvárja, míg párja elmegy, majd készülődni megy a fürdőbe, aztán átveszi a bundazoknit, egy sima, vékonyabb zoknira, belebújik a bokacsizmájába, visszakapja magára a reggeli kabátot, magához veszi a kedvenc, drapp színű táskáját, majd el is indul a közeli könyvesboltba.
Pár perc alatt oda is ér, és boldogan lép be a bolt üvegajtaján. Mély levegőt vesz, olyat, mint reggel dohányzás közben. Imádja a könyvek illatát, dehát ki nem? A könyvesbolt neve igazán találóan, de nem túl kreatívan a ’Könyvsarok’ nevet kapta. Charlotte házától két utcányira van a sarkon, egy apró, azonban igen hangulatos emeletes könyvesbolt ez. A gyerekeknek szóló művek az emeleten találhatóak, ezért a lépcső felé veszi az irányt. A lépcső melletti polcon megpillantja az általa írt regényeket, majd egy férfit, aki mosolyogva pásztázza Charlotte irományait.
Mino ez a férfi.
Mivel háttal áll a nőnek, így nem száz százalékig biztos benne, hogy ő az, főleg, hogy egy sárgás sapka is jól rá van húzva a fejére, azonban a kabát a kezében egyezik a tegnapi szövetkabáttal. Lassan és csendben odalép mellé majd a könyveire pillant, mindegyiken ’Harlie N.’ név szerepel, mint szerző. A férfi lepillant rá és széles mosoly ül ki az arcára.
- Szia, Lotti. -köszön gyengéden. -Olvastad már Harlie N. könyveit? – meg se fordul a fejében, hogy beismerje, olvasta, sőt ő írta őket, inkább a hazugság útját válassza.
- Szia, Mino. -mosolyog fel rá. -Nem, nem olvastam tőle egyet sem. Te igen? -kérdezi, titkolva kilétét.
- Az összest, de most egy megjelent díszkötetben. -emeli le az említett kötetet, ami az ’Antik lázadás’ címet kapta. -Ajánlom nagyon. Szépirodalmi könyvei vannak, gyönyörűen ír, mindig van benne egy szerelmi szál, és bár minden szereplő eköré épül, mégsem ez van a művek középpontjában. -meséli lelkesen és Charlotte minden erejével azon van, hogy lenyeljen egy bazi nagy mosolyt. Olvassa a könyveiről írt kritikákat, viszont sosem hallotta még, ahogy valaki a regényeiről beszél, soha senki nem mondta a szemébe, hogy Öcsém, ez a nő milyen jól ír!
- Jól hangzik. Ezek szerint neked nagyon tetszenek az írásai. -veszi le a díszkötetes könyvet a polcról ő is és úgy tesz, mintha sose látta volna még és a legapróbb sejtése se lenne, hogy miről szól. Pedig ő írta az egészet. -És mit lehet még tudni erről Harlie N.-ről? Mit rövidít az ’N’?
- Hát Harlie N.-ről semmit nem lehet tudni, azon kívül, hogy huszonegyedik századi, modern regényíró. Nagyon titokzatos egy nő, semmi internetes profil, semmi kiszivárgott fotó róla, semmi könyvbemutató, dedikálás, közönségtalálkozó. Minden információt a kiadója intéz, néha úgy érzem, hogy ez a Harlie N. csak egy kitaláció, nem is létezik. Dehát ugye lehet, hogy ez egész világ nincs is. Valóság nincs és én nem létezem. -Charlotte nagyon örül ennek a véleménynek, hiszen pontosan ezt a hatást akarta elérni: hogy ne tudják, ki ő, talán azt is higgyék, hogy nem létezik, vagy, ha szembejön velük egy nő az utcán azt gondolhassák róla, hogy Ó, igen, az is lehet, hogy ő Harlie N., ő írta azt a könyvet, tudod, az Antik lázadást, meg a Nyári hajszát...
- A valóság nincs és te nem létezel. -ismétli el Mino szavait kissé átalakítva.
- Pontosan. Lehet az egész élet csak egy szimuláció. -bólogat nagyokat, miközben száz százalékban el is hiszi, amit mond. Ez nagyon megmosolyogtatja a nőt. -Egyébként csak nézelődni jöttél, vagy keresel valamit, netán engem követsz? -vonja fel a szemöldökét.
- A Két Lottit keresem, képzeld, mondjuk fix, hogy az emeleten van. Az internet szerint egyébként a két lány Lotte és Luise, a szerzőnek írói álneve is volt; Berthold Bürger. A könyv eredeti címe pedig Das doppelte Lottchen. -mondja tökéletes német kiejtéssel, majd a lépcső felé pillant és Mino meg is indul rajta fel, ő pedig követi.
- Tudsz németül? Netán a munkádhoz kell? -érdeklődik, majd az utolsó lépcsőfokra lépve megpillantja azt a rengeteg gyerekeknek szóló könyvet összezsúfolva egy apró sarokba. -Biztosan meglesz nekik a könyv?
- Csak az alapokat, a munkámhoz annyira nem fontos, de sokszor jól jön. -bólogat, majd elmosolyodik ugyanazon a sarkon, ami a férfit inkább meglepte. -Igen, biztosan. Ez egy klasszikus.
- Mit dolgozol? Persze, nem vagy köteles elárulni, valójában semmire nem vagy köteles, szabad országban élünk vagy mi. Én egyébként biztonságiőr vagyok a reptéren. -biztonságiőr. Tehát nem festő, az csak hobbi.
- Írónő vagyok. -közli röviden. -De egyébként úgy gondoltam, hogy te is valami művészetiágban mozogsz. Pedálul festő vagy. -Mino ezen elmosolyodik.
- Festészetet tanultam az egyetemen, csak hobbifestő vagyok, viszont ezek alapján megnézted a képeimet. -vigyorog rá. -Tehát miket írsz? van itt könyved? Nem igazán hallottam még rólad, te is álnevet használsz?
- Hobbifestő. Értem. -bólogat aprókat, majd sóhajt egy aprót. -Többnyire regényeket, és igen, egyik sem az én nevem alatt jelent meg, úgyhogy hiába googlezol ki, amint hazaérsz; semmit nem találsz majd.
- Semmit? -vonja fel a szemöldökét megint, ami Charlottenak valamiért nagyon tetszik. -Olyat sem, ami nem az írással kapcsolatos? Most már ezermillió százalék, hogy bepötyögöm a neved a Google keresőjébe, amint beteszem a lábam a házamba. És az álneved egy tízes skálán mennyire titok?
- Még sosem kerestem rá a nevemre, úgyhogy erre a kérdésedre nem tudok választ adni. -emeli le a gyerekkönyvet a polcról, amint megtalálta, így már két könyv van nála; a sajátja és A Két Lotti. Micsoda párosítás. -Tizenegyes. Az álnevem megtudását ki kell érdemelni.
- Ki kell érdemelni. -ismétli ezúttal Mino Charlotte szavait. Ez nagyon tetszett neki. -Már pedig én ezt ki fogom érdemelni, bármiféle módja is van ennek. Tudni fogom az álnevedet. Van valami tipped, hogyan kezdjem el kiérdemelni ezt a tudást? -ül le egy gyerekeknek kihelyezett kis székre, majd kihúz egyet Charlottenak is és keze mozdulataival jelzi neki, hogy foglaljon helyet, a nő pedig így is tesz.
- Tippem nincs, hogyan kezd el, de egy listát adhatok, mi kell ahhoz, hogy kiérdemeld. -bólint egy aprót, aztán a gyerek könyvet kezdi lapozgatni, hátha megpillantja benne a Charlotte nevet. Mino kiveszi a könyvet a kezéből, s bezárja azt.
- Mondtam, hogy én majd elvégzem a kutatómunkát, hátha Charlotte a két Lotti is, ne most próbáld megkeresni a választ. Inkább áruld el nekem, miből épül fel ez a lista. -nyújtja vissza neki a bezárt könyvet.
- A lista. -bólint. -Tisztelet, bizalom és szeretet kell a kiérdemléséhez. Kölcsönösen. -mosolyog halványan a férfira, aki viszonozza is a gesztust.
- Tisztelet, bizalom és szerelem. Akarom mondani, szeretet. -vigyorog a nőre ártatlanul, akit másodpercek alatt elönt a piros bőrpír.

Chapter Text

A könyvesbolt Charlotte szemében megdermedt. Szerelem. Szerelem. Szerelem. Hangzik el a szó fejében többször egymás után, szinte megállíthatatlanul. Frusztrálva érzi magát. Nyilván nem szerelmes Minoba és még a Napnál is világosabb, hogy Connorba sem. Charlotte retteg a változástól, annak ellenére, hogy tudja, ez nem mindig negatív irányú. Mindig is dacosan kapaszkodott a jelenbe és abba az elképzelésbe, hogy minden úgy marad, ahogy az az adott pillanatban van, a gyomra pedig abban a pillanatban, hogy a változásra gondol görcsbe rándul. Lottenak sose volt szerencséje a megfelelő embereket megtalálnia magának, azonban vele se volt nagyon szerencsés senki, ezt ő is belátja. Családja maximalista, Connorhoz hasonlóan a sztereotípiák szerelmesei. Charlotte sose tudott beilleszkedni az őt körülvevő környezetbe, és amikor úgy érezte, végre talált valakit, aki mellett önmaga lehet és nem kell megfelelnie semmilyen elvárásnak, akkor is hatalmasat tévedett. Connor viselkedése és személyisége nagyon hajazik az ő apukájáéra. Dehát ilyen ez az apakomplexus.
- Igen, ez a lista. -nyögi ki végül hosszas hallgatás után, ignorálva az előbb elhangzott szerelem szót. -De most megyek, ki kell ezeket fizetnem. Neked kellemes nézelődést kívánok, Mino. -mondja és már pattan is fel.
Charlotte beijedt, igen. Bizonytalan, hiszen nem tudja, mit akar tőle ez az új férfi. Nem tudja, miért mondta azt, hogy szerelem és nem tudja, ez miért vált ki belőle bármiféle szélsőséges érzést. És fél, nagyon fél, de maga se tudja, mitől.
Olyan sebességgel próbál távozni, hogy csak az ajtóban villan be neki az aprócska tény, a kicsiny kis törvény, mi szerint fizetni is kéne. Lehajtja a fejét, miközben magát elszégyellve a pénztárhoz ballag. Mino az egészet vigyorogva figyeli. Nem hülye ő, tökéletesen tudja, mit csinált. Nem azért, mert egy hasonló esetekről híres kaszanova lenne, azonban Charlotteról nem volt nehéz megállapítani, hogy visszahúzódóbb, ő maga viszont sokkal nyitottabb, szereti elhagyni a komfortzónáját és úgy gondolja, néha mindenkinek jót is tesz. Közel semmit nem tud az ő új szomszédjáról, viszont szeretné megismerni a határait és megváltoztatni, tágítani azokat.
A pénztáros harmincaséveiben járó férfi megnyugtatóan bánik Charlottetal, így a nő kevésbé érzi kellemetlennek, hogy bár nem szándékosan, de majdnem lopott. Charlotte szerint a pénztáros férfi, névcímkéje alapján; Jeremy, átlát rajta. Vagy inkább valami felruházott hatalomnál fogva ő mindent lát. Jeremy barátságos tekintete azt sugallja a nőnek, hogy látta és hallotta, mi történt fent, tudja, miket mondott neki Mino, emellett viszont azt is tudja, hogy az ő párja Connor üzletiútra ment, sőt azt is tudja, kivel.
Jeremy nem tud semmit, én meg paranoiás vagyok. Hajtogatja magában megállás nélkül már a hazafelé vezető úton. Az első mondatrészt még el is hiszi, a másodikat azonban már nem, szóval, amikor úgy érzi, valaki követi őt, gyorsan megáll és megfordul. A mögötte battyogó férfi meglepődik a hirtelen megtorpanáson, így egymásnak ütköznek.
- Ne haragudj, én... ¬-pillant le a mellkasának ütköző nőre, majd elhallgat picit. Mino nyitott ember, de az emberek fizikai közelségéhez ő sincs igazán hozzászokva. Most azonban saját hibájából eredően Charlotte igazán közel került hozzá. A szó szoros ételmében. -Szóval nem követlek, mielőtt ezt mondanád, csak hát ugyanonnan jövünk, ugyanoda megyünk.
- De, igen is követsz! Ha nem követnél, akkor mellettem sétáltál volna, hiszen ismerjük egymást, nem kell mögöttem kullogni. Sőt nem is kullogni, mivel valószínűsíthetem, hogy félméter se volt köztünk. -hördül fel Charlotte, magában azonban több okból is örül. Egy, hogy nem követik, ez azért eléggé megnyugtató. Kettő, hogy nem csapták be az érzései, valaki azért mégis csak követte. Mivel Mino eddig kőbevésett tényként kezelte az elképzelést, hogy Lotti nyugodt, s sosem háborodna igazán fel ilyesmin, egészen meglepi a nő reakciója.
- Igazad van, egy kicsit talán mégis követlek akkor. -ismeri be, belátva, hogy nyerési esélyei egy vitában igazán alacsonyok. -Csak úgy elszaladtál az előbb, nem hittem, hogy örülnél a társaságomnak, viszont ennél lassabban nem tudtam menni. -húzza a száját a férfi egy picit, Charlotte pedig megértően bólogat. Elhiszi a kifogást, és még tetszik is neki, hiszen valaki tiszteletben tartja a magánszféráját.
- Nem zavarsz, csak sok dolgom van ma még, azért siettem. -vadászik elő egy kamu indokot a tarsolyából ő is.
- És holnap mennyi dolgod van? -pillant le a nőre mosolyogva. -Megcsinálták már a karácsonyi vásárt és arra gondoltam, megnézhetnék. -Charlotte ledöbbenve hallgatja a meghívást, nem számított semmi ilyesmire. Hosszú évek óta nem is volt kint a vásáron, Connorral csak a kapcsolatuk első évében mentek ki; az első közös karácsonykor, az első közös szülinapon. Meg se fordult a fejében, hogy ő oda kimegy még valaha, vagy ha netán gondolt is rá, sose tudta, kivel menne. Kalkulál egy picit a fejében, és párja még úgyis távol lesz holnap, tehát nem lesz oka kiakadni, hogy merre jár Charlotte és miért nem éppen a házukat tartja tisztában.
- Holnap? Rendben, nézzük meg. -bólint rá végül. Egyébként meg, mégis mi baja lehetne belőle? Ez csak egy vásár, egy új ismerőssel. Neki is joga van új embereket megismerni.
- Akkor holnap, Lotti. -mosolyog le rá Mino, amikor a nő házához érnek, majd a férfi integetve visszaindul az ő új otthonához.

*
Mivel pontos időpontot a találkozásra nem beszéltek meg, még aznap este írt egy Instagram üzenetet Mino, hogy délután négy órakor találkozzanak Charlotte háza előtt. A nő már kettőkor készen van, takarított is, sminkje is megvan, a ruhákat, amiket felvenni készül is kikészítette jóval előre, most már csak vár. Előző este kiolvasta A Két Lottit, a saját könyvét pedig újraolvasni nem igazán van most ínyére. Olvasta, miközben írta, elolvasta vagy ötször mielőtt kiadták, és a kiadás után is elolvasta egyszer, hogy meggyőződhessen arról, hogy minden rendben van. A könyv nem volt tökéletes, de az egyik legjobb munkájának tartja. Romantikus regény, igaz, és tudja, hogy sokan lenézik az olyat, nem tartják igazi irodalomnak. Pontosan ezért minden tőle telhetőt megtett, hogy a történet inkább legyen szépirodalmimű, mint ponyvaregény. Szerinte a kettő között lebeg, de mindenképpen próbált nem a szerelemre fokuszálni a könyvben. Azért, mert meg akarta kapni azt az elismerést, amire egész életében vágyott a szüleitől. Persze, a szülei most se ismerik el, azonban az új szomszéd annál inkább. Hiába nem tudja, hogy Charlotte egyenlő Harlie N.-nel, a nő tudja, hogy Mino elismeri a munkásságát, sőt egyenesen tetszik neki. Kíváncsi rá.
Charlotte egésznap a találkán stresszel, nem véletlen van már készen órákkal azelőtt, hogy ki kéne mennie a ház elé. Egy drappszínű trapézfarmert, egy szűk fehér felsőt készített ki, amire egy barna vastag, kötött kardigánt vesz majd, és végül, hogy ne fázzon egy pufi fekete dzsekit. Charlotte az egyszerű ruhadarabokat szereti. Cipőnek is egy gumicsizmának tűnő, fekete bokacsizmát készít ki. Lehet, hogy nem a legstílusosabb, azonban attól fél, ha színesebb dolgokkal próbálkozna, nem tudná megfelelően kombinálni őket, több időbe telne felöltöznie, és ő erre soha nem szeretett több időt fordítani. Talán utoljára kisgyerekként töltött el hosszú perceket az aznapi szett kiválasztásával, valamint azzal, hogy édesanyukája jóváhagyja öltözetét. Lotte nagyon színes egyéniség volt gyerekként, még tinédzserként sem állíthatta meg semmi. Majd jött a rák, az első nagy akadály és tudta, hogy ehhez minden erejére szüksége lesz, de nem bánta, elhitte a kliséket, hogy még erősebben fog kijönni belőle. Nem így lett. A rákból való gyógyulás alatt érezte magát a csúcson, amikor a Connorral való kapcsolata is tetőzött. Mintha az élete, Connor megismerése óta, nem lenne több Connornál. Mióta vele sincsenek olyan fényesen, sőt boldogtalan párkapcsolatban élnek, azóta ő se olyan fényes. Kicsit olyan ő, mint a Hold. Ha nincs kinek -barátok, rokonok, szerelmek, szomszédok – a fényét visszavernie, akkor ő maga sem világít.
Amikor már csak tíz perc van négyig, akkor magára kapja a kikészített szettet, lecsekkolja még egyszer a sminkjét, rak el cigit a táskájába, majd kimegy a ház elé. Mino már ott vár rá egy cigaretta társaságában. Charlotte elmosolyodik a látványon, a férfi pedig felkapja a fejét arra, ahogyan a nő zörög a kulccsal, miközben bezárja a ház ajtaját.
- Nagyon káros ám az a dohány. -veti oda a férfinak köszönés helyett, aki elmosolyodik és óvatosan, alig észrevehetően végigméri a nőt.
- Tudom, de nem ez a lényege a függőségeknek? Tisztában vagy vele, hogy tönkretesz, de mégis csinálod, amíg végleg bele nem halsz, vagy nem merítesz elég motivációt és önakaratot, hogy befejezd. -bólint mosolyogva és Charlotte arckifejezéséből próbálja eldönteni, hogy mit gondol. A nő somolyogva lehajtja a fejét.
- Ez már a második alkalom, hogy olyat mondasz, ami miatt úgy érzem, valójában egy középkorú filozófia professzor vagy. -tényleg ilyen érzést kelt benne, de próbálja Mino minden ilyen megszólalását elraktározni magában. Minden érdekes gondolatát elismétli magában párszor, mintha jegyzetelne a saját elméjében. Nem akarja elfelejteni, amiket hall tőle, főleg, hogy ihletet is ad neki. Az ihlet pedig egy írónőnek mindig jól jön.
- Igen? Melyik volt a másik? -pislog picit, hiszen érti, miért gondolja így a nő, mégis meglepi. Ő aztán nem filozófus, csak sokat mereng dolgokon.
- Hogy valóság nincs és én nem létezem. -feleli, miközben a férfi elnyomja a cigarettáját.
- Ó, hát én annak továbbra is fenntartom a lehetségességét. Sose lehet tudni, hogy ez egy szimuláció-e. Netán még csecsemők vagyunk és amit most életnek képzelünk, azt csak álmodjuk. Vagy már meghaltunk, és most lepereg előttünk az élet még egyszer. -sorolja a lehetőségeket elmerülve a gondolataiban. -Indulhatunk egyébként?
- Ezek a gondolatok is alátámasszák, hogy igazából valami filozófiai pályán mozoghatsz. -bólogat nagyokat és már képzeleg is a fejében. Mino, mint professzor, mint egyetemi tanár. Ahogyan egy előadónyi diák előtt magyaráz az élet megfoghatatlanságáról. Arról, hogy talán mi mind nem is létezünk. Elképzeli azt is, ahogyan ezt az összes fiatal hallgató el is hiszi és ugyanúgy elgondolkozik az elmondottakon, mint most ő. -Indulhatunk, persze. -feleli végül, miközben próbál felébredni az álmodozásból, s el is indulnak.
- Nem vagyok, de anyukám szerint bármi lehet belőlem. -feleli, miközben széles mosolyra húzódnak ajkai. Rögtön elönti a szeret, ahogy megemlíti édesanyukáját. -Egyébként... egészen sokat gondolkoztam azon, hogyan lehetne ezt a kérdést korrektül feltenni, de végül arra jutottam, hogy sehogy. Úgyhogy csak megkérdezem. -mondja a férfi, majd vesz egy mély levegőt. -Van valakid? Mármint, érted. Párkapcsolatban vagy? Csak nem szeretnék belerondítani semmibe, mármint nekem a barátság is rendben van, remélem, nem érzed úgy, hogy erősen hajtok rád, mármint nem azért, mert nem olyasvalaki vagy, akire szívesen hajtanék, csak gondoltam, jobb a dolgokat tisztázni. -nyögi ki végül a kérdést, majd rögtön kitoldja egyéb információkkal, hátha akkor kevésbé érzi majd magát kellemetlenül. Ahogyan azt már korábban is írtam, Mino tényleg nyitott ember, viszont Charlotte egyszerű jelenléte valahogy képes kidönteni őt az egyensúlyából. A nő számított már erre a témára, azonban mégis meglepi egy picit a kérdés. Nem is tudja, mit feleljen. Van valakije, persze. Közben viszont nincs senkije. Ilyenkor mi a helyes válasz?
- Inkább olyan egy kicsit, mintha özvegy lennék. -válaszolja aprócska csend után. Connor él, nagyon is él, és valószínűleg még hosszú évtizedekig fog is, azonban a kapcsolatuk halott.
- Özvegy? Jaj, ne haragudj, én úgy sajnálom. Bocsánat, ha érzékeny témára tapintottam rá. -Mino meglepődik és el is szégyelli magát, hiszen azt hiszi, hogy Charlotte párja elhunyt, a nő pedig még nagyban gyászol.
- Nem vagyok özvegy, Mino, ne aggódj. Együtt vagyok valakivel, igen. -felel a kérdésre egyértelműen végül, azonban előző válasza miatt rögtön magyarázkodásba is kezd. -Évek óta egy pár vagyunk, együtt is lakunk, viszont már semmi nincs. Lakótársaknak se vagyunk jók, szinte nem is beszélünk, egymáshoz sem érünk, konkrétan semmi nem történik. Én azt hiszem, hogy mindketten csak várjuk, hogy a másik kimondja a végszót. Mintha egy verseny lenne, és az veszítene, aki szakít. -a férfi részben megnyugszik, hiszen nem halt meg senki. Legalábbis senki olyan, akiről a kontextusban szó esik. Azonban Lottinak van valakije.
- És miért nem vagy te az, aki kimondja a végszót? Nyerni akarsz? -kérdezi leheletnyi némaság után. -Nem kell válaszolni, ha nem szeretnél. Sajnálom, ha olyat kérdeztem, amihez semmi közöm. -valójában tényleg semmi köze hozzá, viszont soha senki nem tette fel ezt a kérdést Charlottenak. Talán azért, mert úgy tűnt, a kapcsolatuk tökéletes, talán azért, mert nem merték. Néha ő maga megpróbált elgondolkozni ezen, de soha nem mert mélyen belemenni. Félt, hogy legbelül talán tényleg győzni akar, pedig soha nem élt benne aktívan a versenyszellem.
- Bevallom neked, hogy ezen soha nem gondolkoztam el igazán. Mindig mindent kivártam Connortól, és valószínűleg most is ezt teszem. Legalábbis szeretném, ha így lenne. -mondja halkan, mert retteg, hogy a párja előugrik a semmiből és képen röhögi, ahogyan attól is tart, hogy Jeremy, a könyvesboltból, aki az ő paranoiája szerint mindennel tisztában van, megjelenik. Fél, hogy Jeremy csakúgy odasétál és elmeséli Minonak az igazságot. Hogy Charlotte csak a változástól fél, hogy az ő szomszéd Lottijából annyira hiányzik már az élet, hogy nem hiszi el, jó dolgok is történhetnek vele, hogy retteg attól, hogy egyedül marad, pedig már így is teljesen magányos. Connor csak egy dísz. A nő végül vesz egy mély levegőt és körbenéz picit. – Na jó, őszinte leszek mindkettőnkkel. Nem merem megtenni, Mino. Nem merek szakítani. Nem szeretem azt, ahogy most vannak a dolgok, azonban, ha arra gondolok, hogy minden megváltozik, émelygek, görcsölni kezd a hasam és zsibbadni a nyelvem. Mi van, ha minden rosszabb lesz nélküle? Minden egyes nap ezt kérdezem magamtól, pedig valójában már most sincs ott nekem, és én se neki. Teljesen hülye vagyok. -sóhajt fel hangosan, majd azt kívánja, bárcsak megnyílna alatta a föld, lezuhanhatna a Pokolba és lent a Sátán elmagyarázná neki, miért történnek a rossz dolgok, s talán arra is magyarázatot kapna, miért mondott el olyasvalamit, amit eddig magának se mert beismerni, olyasvalakinek, akit aligha ismer. Szédülni kezd és megesküdne rá, hogy a gravitáció jelen pillanatban nem létezik. Azonban erőt vesz magában és a fejében mondogatva, hogy jobb-bal-jobb-bal lépked tovább Mino mellett, akit a válasz legalább annyira meglepett, mint Charlotteot az, hogy elmondta. Tudja, hogy az új szomszéd nem a barátja, mégis megszorítja picit a nő kezét, meg is simogatja azt, és akkor sem engedi el, amikor Lotti tekintetén tisztán látszik, hogy nem tudja, hova rakni a történéseket. Egy perc néma csend után a férfi végre megszólal.
- Minden rendben lesz. De tényleg, nem csakúgy mondom, egyszerűen biztos vagyok abban, hogy így lesz. Ha ennek vége lesz, Lotti, ez egy nagyon jó változás lesz az életedben, maga a kapcsolat pedig egy tökéletes lecke arról, hogy megéri kockáztatni, megéri elengedni a dolgokat. -szavai közben végig a nő kezét simogatja, aki megkukulva nézegeti a férfi arcát. Gyönyörű barna szemek, fényes, szőkített rövid haj, apró, pisze orr, cserepes ajkak. -December van, ekkor történnek a csodák. -még egyszer megsimogatja a nő vékony és hideg kézfejét, majd lassan elengedi. Charlotte csak áll ott bambán és próbálja Mino minden gondolatát mélyen magába szippantani. Megéri elengedni a dolgokat. Ismétli el magában párszor, mielőtt ismét szóra nyitná a száját.
- Szóval egyébként koreai neved van? Mindkét szülőd koreai? -gyorsan témát vált, de ez nem jelenti azt, hogy nem gondolkozik el minden, amit az előbb halott és ezt a férfi is tudja.
- Édesapukám amerikai, édesanyukám pedig koreai. Éltem már Amerikában és Dél-Koreában is, viszont egyiket se éreztem igazán otthonomnak, de lehet csak nem töltöttem el elég időt egyik országban sem.
A vásár nagyon szeretetteljes hangulatot idéz elő mindkettőjükből. Isznak egy-egy pohár forró teát, s bár nem jön fel többet Charlotte kapcsolata, a nő mégis úgy érzi, hirtelen Mino áll hozzá a legközelebb minden ember közül, hiszen elmondott neki valamit, amit eddig még soha senkinek, önmagának sem.
Elbúcsúzás előtt megbeszélik, hogy idén megnézik még egyszer a vásárt, azonban akkor már forralt bor fognak inni.
Charlotte hosszú hónapok óta először bújik úgy ágyba este, hogy nem érzi egyedül magát és azt, hogy az egész világ szövetkezett ellene.

Chapter Text

Az utóbbi hetekben Charlotte és Mino, ha nem is minden, de legalább minden második nap találkoznak. Lottenak nehézére esik megnyílni az igazán fontos dolgokról, emiatt az esetek nagyrészében csak könyvekről beszélgettek. El is cseréltek párat egy kiolvasás idejére, hogy utána jól kibeszélhessék. Az olvasás az ő közös szenvedélyük. A különböző történeteken keresztül kerülnek ők is közelebb egymáshoz, ismerik meg a másik gondolkodásmódját, érzéseit.
A karácsony rohamosan közeledik, már csak két nap válassza el a világot Charlotte születésnapjától. A nőnek most szinte minden fényesen alakul, végre van mellette valaki, akivel jól érzi magát és kezd egyre beszédesebb lenni.
A napok egyetlen negatívuma, hogy Connor hazajött az üzletiútról és a mostanában sokkal mogorvább, mint az elmúlt évek bármelyik napján. Ahol csak tud, belerúg Charlotteba. Mármint nem fizikailag. Az utóbbi időben semmi sem felel meg neki és a nő barátságát is rosszallja a szomszédfiúval. Lotti nem sokat beszélt Connorról Minonak, egyetlen beszélgetésük volt róla.
- Miből tudod biztosra, ha valaki megcsal téged? -kérdezte Charlotte egy fagyos reggelen Mino verandájának dőlve, miközben közösen dohányoztak.
- Biztosra? Azt hiszem, csak akkor, ha rajtakapod. Esetleg, ha odaáll eléd és azt mondja, van valakije. -bólogatott picit Mino, konstatálva, amit ő maga mondott, majd mélyet szívott a cigarettájából. -Miért, szerinted megcsal a párod?
- Nem tudom, szerinted egy ingatlanos milyen sűrűn megy üzletiútra? És mit csinál egy ilyenen? Máshol árusítanak egy házat, amivel kapcsolatban mindent elintéznek pár nap alatt, miközben az itteniekhez hetek kellenek? -döntötte oldalra a fejét nő, miközben elgondolkozott és rágyújtott a következő szálra. -Szerintem csúnyán át vagyok vágva, Mino. Persze, utána tudnék nézni, hol árusítanak ingatlant, sőt Connort is megkérdezhetném, hogy úgy amúgy miről szól egy ilyen üzletiút? De ő aztán nem olyan, akitől meg lehet kérdezni ilyeneket, azt hinné, kérdőre vonnom az egész létezését. Valójában, az utóbbi hónapokban minden kérdés rosszul érinti, még az is, hogy mit szeretne enni. Azt hiszi, belelátok a fejébe, közben pedig már abban is kételkedem, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük-e.
- Kétlem, hogy úgy gondolja, látod, mi van a fejében. -felelte a férfi rövid csend után. -Nem csalna meg, ha biztosra venné, hogy olvasol a gondolataiban.
A Connor téma körülbelül ennyivel le is zárult köztük. Egészen máig.
December 22.-e van és már mindenkit átjár a karácsony szelleme. Kivéve Connort. Vagy talán őt is átjárja, ő is várja a szentestét és pont ezért dönt úgy, hogy megszabadul Charlottetól. Mindketten rég várták már ezt a rettegett pillanatot, amikor az egyikük végre azt mondja a másiknak, hogy vége, nem akarok már veled lenni többet, ne pazaroljuk egymás idejét. Mindketten szép, nyugodt lezárást képzeltek el ennek a kapcsolatnak, emiatt nem mondta ki egyikük sem a végszót, hiszen nem tudták, hogyan végződne valójában, ha kimondanák, hogy ennyi volt. Azonban Charlotte még a legrosszabb rémálmában sem gondolt ilyen befejezésre.
A kanapén ülnek, rég ültek már egymás mellett, igazából most se a másikra koncentrálnak. Charlotte a telefonján üzenetezgetik Minoval, Connor a TV-re mered, amikor valami elpattan nála, egyszerűen csak feláll és a hálóba megy Lotte szekrényéhez. A nő erre fel se figyel már, nem gondolja, hogy bármi különleges történne. Connor elkezd kipakolni a párja szekrényéből, szemeteszsákokba teszi a dolgait, majd, amikor három zsák már tele van, a bejáratiajtóhoz megy velük, kinyitja azt és a ruhákat kihajítja rajta. Erre már Charlotte is felkapja a fejét.
- Ma nem jön a kukás. -mondja ártatlanul, gondolva, hogy csak a szemetet vitte ki.
- Nem érdekel, nem a konyhai hulladékodat vittem ki, amire te nem vagy képes, hanem a ruháid. Jobb lenne, ha te is utánuk mennél. -a férfi higgadtan beszél annak ellenére, hogy most hajítja ki a barátnőjét, akivel öt éve együtt van.
- Micsoda? -Charlotte csak pislog, mint hal a szatyorban. -Kidobsz a saját házamból? Miért? Mikor döntöttél így? Miért én megyek? Mégis mi a frász történik? -bármilyen kérdést feltehetne, úgyse kapna valós, logikus magyarázatott arra, hogy miért most és miért így. Feláll lassan a kanapéról, hogy vissza behozza a dolgait. Azért ezt Connor se gondolhatja komolyan. Viszont, amint kilép a nő az ajtón, mezítláb, egy hosszú, de vékony fekete nadrágban, felül pedig csak egy topban, a férfi becsapja az ajtót. -Mit csinálsz most? Kizársz a saját házamból? Miért? -Charlotte másodpercről másodpercre egyre jobban kétségbeesik.
- Miért hajtogatod megállás nélkül, hogy a saját házadból? Ez nem a saját házad. -Connor már kezd ingerült lenni, kinyitja a konyhában található ablakot és ott kihajítja Charlotte telefonját. A nő elképedve figyeli, ahogy az okoskészülék a kukászsákokon landol. Mégis mi a fene történik most?
- Te is tudod, hogy inkább az enyém, mint a tied, de elmagyaráznád kérlek, hogy most mi a baj? Miért kell elmennem? Miért dobod ki mindenem? Mit akarsz? Mit tettem? -kérdezi az ablakon beordítva. Ismét a rengeteg kérdés, amire Connor úgyse akar válaszolni. Ez egyébként egy csendes környék, nem mindennapos, hogy valakit kihajítanak az otthonából, ennek köszönhetően már több kíváncsi szempár figyelme is Charlottekra irányul. -Nem bírom ezt a sok árgus szempárt, Connor, kérlek, csak engedj be és mondd el, mi bánt. Nem ártottam neked semmit, ne kelljen rajtam csattannia. -Charlotte mindössze 165 centi, ezért bármennyire is áll lábujjhegyre, nem nagyon lát be az ablakon.
- Nem ártottál nekem? -horkan fel a férfi. -Szégyenteljes helyzetbe hoztál és most is azt teszed. Mindenki tudja, hogy együtt vagy a szomszéd vágottszemű fiúcskával, akkor mégis, hogy értsem azt, hogy nem ártottál nekem? – a nő ledöbbenve, valamint némán hallgatja a valótlan vádat. Tökéletesen tudta, hogy Connor ezt gondolná róluk, emiatt soha nem is beszélt Minoról. De lehet, pont ez a baj, hogy eltitkolta, emiatt gyanússá vált.
- Ugyan már. -szólal meg a gyengéd férfihang Charlotte mellől. Minoé. -Itt vagyok, és szívesen elmondom neked, hogy a szomszédfiúcska nincs együtt a barátnőddel. Ahogyan azt is, hogy durván felfázhat Charlotte, nem akarsz kihajítani egy cipőt is? -Mino a maga 181 centijével már belát az ablakon, ha lábujjhegyre áll. -Valamint tudtad, hogy ki is hívhatnám a rendőrséget csendháborítás miatt? Így felverni egy teljes környéket. -csóválja a fejét rosszallóan, majd vet egy aggódó pillantást Charlottera. -Jól vagy? -kérdezi halkabban lepillantva a nőre, aki csak bólint egy aprót.
- Oh, túlél ő egy apró felfázást, a rákot is sikerült leküzdenie. -szól vissza Connor hahotázva, majd kihajít egy pár csizmát, úgy, hogy az Mino fején landoljon. -Nesze, nehogy beperelj és nekem kelljen fizetni a gyógyszereket. -a férfi meg se lepődik a fején landolt cipőkön, felveszi, és odanyújtja őket a nőnek. A rákos megjegyzésen viszont őszintén ledöbben, azonban ezt próbálja nem mutatni. Lottit annyi benyomás éri, hogy hirtelen azt se tudja, mit mondjon és ha mondana is valamit, akkor azt is kinek? Csak szó nélkül belebújik a cipőbe, viszont, ha mondana is bármit Connornak, már nem tud, mivel a férfi becsukja az ablakot is, de azt is jó nagy hanggal.
- Hát ez igazán szép volt, mondhatom... -sóhajt fel Mino, majd ismét aggodalommal teli tekintettel lepillant a nőre. -Gyere át hozzám picit, ott melegebb van. Persze, nem parancs, csak lehetőség. -ajánlja fel, miközben a továbbra is csendben álló nő arcát vizslatja. -Szeretnél jönni? -kérdezi halkan, mire Charlotte csak bólint egyet. Mino felkapja magához a szemeteszsákokat a telefont pedig odanyújtja a most kidobott szomszédjának, aki zsebre teszi azt.
Így battyognak át Minohoz, némacsendben. A férfi néha a nő arcát fürkészi, hátha rájön, mit érez, mit gondol, azonban csak az őszinte döbbenetet látja rajta. Ami ott is van, nyilván, tudta, hogy egyszer valamelyikük kimondja majd a végszót, viszont azt hitte békés úton fog történni. Úgy képzelte, egyik este leülnek és megbeszélik, hogy már nincs közös jövőjük, arra viszont soha nem számított, hogy Connornál egyik pillanatról a másikra elpattan a húr és kipakolja Charlotte dolgait, majd kivágja őket a ház elé.
Mino hiába is próbálja leolvasni Lotti arcáról az érzéseit, még ő maga se tudja, hogy mit érez. Várta ezt a napot, de amennyire remélte, hogy eljön, ugyanannyira félt is tőle. Rettegett a változástól és most, hogy a dolgok végérvényesen más irányt vesznek, még inkább irtózik.
Már egy ideje némán ülnek egymás mellett Mino kanapéján, amikor Charlotte végül megszólal. Már legalább egy órája nem mondott semmit, a férfi már kezdte azt hinni, hogy a sokktól megnémult talán, azonban most amint megszólal a nő, felé fordítja a tekintetét.
- Engem most elhagytak? Elhagyott a férfi, aki több, mint valószínű csalt engem, egy mondva csinált okkal, ami szerint én csalom őt? -kérdezi hitetlenkedve. Úgy gondolta, ha kimondja őket hangosan, akkor valóságosabbnak érzi majd a történteket, azonban még mindig nem hiszi el ezt az egészet. -Ültünk a kanapén, Connor nézte a TV-t, én veled írogattam, aztán felállt, bement a hálóba, nem sokkal később pedig idétlen zsákokban hevertek a ruháim a verandán. Most pedig itt ülök nálad. Itt ülök nálad, mert kidobott a pasim, a házból, aminek a nyolcvan százalékáért én fizettem. -a férfi csak bólogat, jelezve, hogy igen, ezek így történtek. – Én ezt nem hiszem el, Mino... -motyogja és arcát a tenyerébe temeti. Mino végül magához öleli a nőt és megsimogatja a karját.
- Sajnálom, hogy ez történik veled. Biztosan van valami törvény, ami véd ilyenkor, nem lehet övé a ház csakúgy. Valamint a tulajdonaid is benne vannak, szeretnél visszamenni értük? Gondolom, nem csak ezek a zsákok vannak. -simogatja tovább a karját nyugtató jelleggel. -Itt maradhatsz, amíg nem rendeződnek a dolgok, úgyse volt még senki a vendégszobámban. -mosolyog le a nőre halványan. Fogalma sincs, mit kell ilyenkor mondani, hogyan lehet megnyugtatni valakit, akit nem csak dobtak, hanem ki is hajítottak. Annak ellenére, hogy Minonak is idegen a helyzet, Charlotte ölelgetése úgy tűnik, egészen jó módszer a nő megnyugtatására. Idegen, számára érthetetlen melegség tölti el Lotti szívét. Itt ül, egy férfi kanapéján, akit legalább kettőszázötven héttel kevesebb ideje ismer, mint Connort és mégis nagyobb biztonságérzetet nyújt, mint most már volt párja valaha. Persze, egy időben ő is igazán kellemes társaság volt, biztató és megnyugtató, azonban ez az emlék már olyan halvány a jelen mellett.
- Köszönöm, Mino. Majd később visszamegyek a maradékért. És sajnálom, hogy vágottszeműnek nevezett. Nem is vágott a szemed. Persze, vékonyabb, mint az enyém, de nem is értem, honnan ered az, hogy vágottszemű dolog. Az ázsiai szem sincs vágva. – pillant fel a férfira lassan, hogy megvizsgálja a szemeit. Persze, tényleg szűkebbek, mint egy európaié, de nem olyan vékonykák, mint ahogyan azt az ember elképzelné. Biztosan közrejátszik, hogy Mino csak félig koreai. Gyönyörű barna szempár, amikben most Charlotte elveszik. Úgy gondolja, ha vágottszemű is lenne -jelentsen ez valójában bármit- akkor is tetszene neki. Ez a férfi itt, aki most a karjaiban tartja, bármilyen nemzetiségű is lehetne, őt ez a legkevésbé sem érdekelné, hiszen semmi értelme nincs a származás alapján való megkülönböztetésnek; ő itt Mino, az az ember, aki miatt biztonságban érzi magát egy ilyen elcseszett napon is.
- Aranyos vagy, de nincs miért bocsánatot kérned. Nem te mondtad, és amúgysem érdekel, hogy ennek nevezett engem. Sokkal inkább frusztrálóbb, hogy kihajított téged. – Mino még mindig a karjaiban tartja a nőt, aki egyre jobban beleolvad az ő ölelésébe.
- Hát igen, az egy picit frusztráló... – bólint aprókat, majd egy kicsiny kismosollyal felpillant a férfira ismét. – Tudod, akartam, hogy vége legyen. Connor is akarta, hogy vége legyen. Szerintem még a Pápa is akarta, hogy vége legyen. Azt viszont erősen kétlem, hogy hármunk közül bárki is így kívánta lezárni ezt. – bólint egyet újból és továbbra is Mino arcát fürkészi. – A Pápa például fix nem támogatja, hogy ez így zajlott le. Én sem. És szerintem Connor sem. – a szomszédfiú Lotti szemeibe néz, valami megerősítésre várva, hogy szabad nevetnie, és amikor ezt megkapja, halkan fel is kuncog.
- A Pápa szerintem sem támogatná Connor döntését. Nyilván te se támogatod, a srácodról azonban nem tudok. – mosolyog le a nőre, majd nyel egy nagyot. -Tudom, hogy igazán pofátlan feltenni ezt a kérdést most, vagy bármikor, nem is tudom, hogyan kéne, de annyira fúrja az oldalamat a kíváncsiság... – Lotte nem hagyja, hogy befejezze a mondatot. A mutatóujját Mino szája elé teszi, ezzel elcsitítva. Pár percig csend is marad, majd a nő megszólal.
- Igen, rákos voltam. -közli objektíven. – És nem, nem haragszom, amiért szóbahoztad. -bólint egy aprót és bátorítóan megsimogatja Mino kezét. – Connor anyukája is beteg volt, lényegében emiatt ismerjük egymást. Ironikus módon, amit most már kicsit elcsépeltnek is tartok a sorstól körülbelül egyszerre gyógyultunk meg. Tudom, hogy a rák egy borzasztó dolog és mindenkinek összeszorul a szíve, amikor meghallja, hogy valaki megküzdött a betegséggel, vagy éppen harcban áll vele, és tényleg iszonyatosan fájdalmas volt és elkeserítő, néha még gyomorforgató is, de én mégis a betegségem alatt találtam magamra. Akkor kezdtem írni, akkor ismertem meg a férfit, akivel azt hittem, majd családot alapítok. Igen, beteg volt a testem, azonban a lelkem akkor volt a topon, az elmém tisztább volt, mint előtte bármikor és céltudatosabb voltam, mint valaha. Tudtam, mivel szeretnék foglalkozni, tudtam, kivel szeretnék lenni és tudtam, mit szeretnék ezzel az emberrel. Tudom, hogy bizarrnak tűnik azzal szembesülni, hogy valaki jól érezte magát a rák alatt, viszont velem tényleg így volt. Úgyhogy kérdezz róla bármit. Legyen ez az első téma, amiről teljesen nyíltan beszélek neked. – ismét a férfira mosolyog, akit egyszerre nyűgöz le és rémít meg Charlotte. Elképesztő a története, mégis annyira paradox, hogy azt se tudja, mit kérdezhetne, ezért egy-két percig csak csendben ölelgeti tovább a mellette ülőt.
- Tudod, ez elég jó motivációs előadás lenne. Engem is megindított. – mosolyog rá kedvesen. – Köszönöm, hogy ezt ennyire őszintén kezeled velem, azonban egyelőre csak az érdekelne, hogy most már jól vagy-e és melyik szervedet támadta meg a rák?
- Jól vagyok, és a bal petefészkemet. Egy petefészekkel könnyebb vagyok már pár éve. – derül fel sajátmagán picit, a férfi pedig csak megszorítja a karját jobban. – Emlékszel, hogy megbeszéltük, kimegyünk még a vásárba? Kimegyünk még Szenteste előtt?
- Persze, mikor szeretnél menni? A Szentestét a családoddal töltöd? Én itt leszek. – Szenteste, tehát december 24.-e, Charlotte születésének a napja. Amit egyébként egyedül tölt, a családja szerint Connorral, és csak 25.-én megy át a nővéréhez, ahol a szüleik is ott lesznek. Mivel a párja kidobta, ezért egyedül tölti az év két legnagyobb ünnepét; az ő és Jézus Krisztus születését.
- Kivel leszel itt? – kérdezi érdeklődve.
- Magammal, meg a fámmal, amit ma terveztem megvenni. – ezt Mino közli objektíven, saját magát nem lepi meg, hogy egyedül van december 24.-én.
- Elmenjünk fát venni? Történetesen ráérek. – vigyorog fel rá. – Valamint, mit szólnál hozzá, ha Szenteste mennénk a vásárba? Megünnepelhetnénk ott, hogy megszületett a Messiás, valamint én. – a ’valamint én’ hallattán a szomszédfiú szemei elkerekednek.
- Egy napon születtél a híres neves Jézus Krisztussal? – pislog rá nagy szemekkel. – Ez nagyon menő! És igen, örülnék, ha vennél velem karácsonyfát.
- Annyira nem menő, a másik illetőre mindenki nagyobb figyelmet helyez, mint rám, a mindenkibe a családom is beletartozik, emiatt soha nem volt megünnepelve az én születésnapom. Nyilván, megértem, és nem is szeretnék nagy jelentőséget szánni neki, csak valahogy sose volt igazi szülinapom, emiatt mindig is vágytam rá. – bólint, majd óvatosan feláll. – Keresek akkor egy kabátot, valamelyik zsákban biztos megszánt eggyel Connor. – ezzel a kukászsákokhoz is megy és kutakodni kezd bennük, pár percen belül hála istennek talál is benne egy kicsit kopott, azonban jó meleg drappszínű kabátot.
Miután mindketten elkészülnek, Charlotte elviszi Minot oda, ahol ő szokott fát választani, és az oda vezető úton végig arról beszélnek, hogy mennyire nem fair kivágni ezt a sok fenyőt. A beszélgetés addig megy el, hogy a férfi inkább a plázába szeretne menni, műanyag fát vásárolni.
- Tudom, - kezdi Mino, miközben már az otthonában a papírdobozból veszi ki, a nejlonba csomagolt, műanyag fenyőt. – hogy a műanyag is rossz ám, na meg ugye, nem is olyan szép. Viszont egy picit valahogy mégis úgy érzem, hogy jót teszek. Sőt, belső késztetést érzek, hogy ültessek egy fenyőt. Persze, dunsztom nincs, hova, mivel nekem nincs kertem, de addig nem nyugszom, amíg nem ültethetek egy fenyőt valahova. – Lotti ezen őszintén felnevet.
- Jót is teszel, Mino, legyél büszke. – simogatja meg a karját óvatosan. – Csakúgy gyarapodnak a karácsonyi jó cselekedeteid. Először befogadsz engem, utána pedig megtagadod a fakivágás támogatását. Fantasztikus ember vagy, Mino! – Lotte imádja kimondani a férfi nevét, és erre csak most ébred rá. Mino, Mino, Mino.
- Tudod, nem én vagyok fantasztikus. Ez a világ van elcseszve. – feleli mosolyogva, de bárki meg tudná mondani, hogy teljesen komolyan gondolja, és nagyon jól tudja, hogy igaza van.
Ketten, közösen állítják fel végül a műanyag fát. Ketten, közösen díszítik fel, majd főznek két bögre forró, mézes teát, amit a közös művük kielemzése alatt szürcsölgetnek el.
- Szerintem amúgy ügyesek vagyunk, jól néz ki ez a fa. – zárja le a tanulmányozást Mino.
- Köszönöm, Mino, hogy itt lehetek. – mondja Charlotte, majd a fenyőfadekorálótársa vállára hatja a fejét.

Chapter Text

A Szenteste előtti nap nyugodtan telik Mino házában, hiszen az ezt megelőző huszonnégy óra igazán intenzív volt, így mindketten vágynak egy kis csendre. A kanapén ülnek, két bögre forró teával, miközben karácsonyi filmeket néznek a TV-ben.
- Te szereted ezt a filmet? – kérdezi Charlotte halkan az ’Igazából szerelem’ adása alatt. – Most látom először és annyi szálon fut, közben mégis egyen. Isteni! – Mino elmosolyodva pillant le közben a nőre, aki gyermeteg izgalommal szemléli a filmet.
- Nem is tudom, Lotti. Így egyben még sose láttam, csak részleteket, amikor adták a TV-ben, úgyhogy nekem is csak most áll össze a teljes kép. De úgy látom, hogy neked tetszik.
- Tényleg tetszik. Nagyon jól ki van találva. – mosolyog fel a férfira. – Szerinted könyvben hogy lenne megírva? Felváltva lenne, hogy melyik fejezet éppen kiről szól? És lennének részek, amik elválasztják az időpontot egymástól? Mindig is szerettem volna írni egy könyvet, aminek körülbelül öt főszereplője van, és mindegyik ugyanannyira fontos, erre tessék; itt van egy ilyen film.
- Valószínűleg több megoldás van. Lehet csak egy, mindennek felett álló narrátor van, azonban, hogy mikor kinek a történetét meséli szinte fix, hogy a fejezetek váltásával mutatná. – bólogat elgondolkozva. – És miről szólna az öt főszereplős könyved?
- Azt még nem tudom. Nehéz olyan társaságot találni, ahol senki sem emelkedik ki, vagy úgy megírni, mintha mégsem lenne fontosabb a többi karakternél. Eleinte egy szektára gondoltam, aztán jobban belegondoltam és badarság lenne. Egy szektának van alapítója, vezetője, mindene. Tele van alá- és fölérendeltséggel. Egyszerűen kivitelezhetetlen lenne ilyen módon. Úgyhogy még gondolkozom, de nekem mindenképpen egy új megközelítése lenne a dolgoknak, ha nem egyetlen karakter körül forogna minden. Mondjuk, egy több főszereplős könyv megírása sokkal nehezebb is lehet. – dől hátra a kanapén egy kicsit még jobban, s szürcsöl egyet a teájából.
- Van valami központi eleme a könyveidnek? – Mino már inkább a nőt figyelte, mintsem a filmet.
- Hát, mindegyikben valami más. – bólint kicsit értetlenül. – Inkább egy üzenet van, amit nem erőszakosan, de azért próbálok nyomatékosítani.
- És mi lenne az? – kérdezi, mire Charlotte végre felé fordul és halványan rámosolyog.
- Az, hogy a tökéletesség kamu. A jóra lehet törekedni, de a tökéletes, az nem létezik, ezért nem baj, ha valami nem perfekt. Hiszen nem is lehetne az, mindig lesz valami apró hiba. – kortyol a teájából ismét. – Vegyük például, hogy készítesz valamit; te festesz. Biztosan van valami pici dolog a festményeiden, amik nem úgy sikerültek, ahogy te akartad, és bár ez csak neked szúr szemed, így már nem tökéletesek, csak a felé hajlanak.
- Ez nem igaz. – vágja rá Mino gondolkozás nélkül. – Mármint persze, az én szemeimnek egyetlen festményem sem tökéletes, viszont ez azért van, mert én tudom, mik azok az icipici félrecsúszások, amiket elkövettem. Tehát, amikor rájuk nézek, ezeket keresem, hogy mennyire látszanak. Azonban, ha más ránéz, ő nem feltétlen látja meg ezeket az aprócseprő bakikat és számára lehet tökéletes lesz a művem. – Charlotte figyelmesen hallgatja végig, és látszik az arcán, hogy készen állna megmagyarázni, valamint érvelni is, hogy a férfi miért téved. – Az nyilvánvaló, hogy a perfekcionista lét nem minden körülmény mellett egészséges. Viszont tökéletesség létezik, és pont az a szépsége, hogy mindenkinek mást jelent. Például van egy apró sebhely a bal szemöldököd felett, ezeréves, és könnyen meglehet, hogy te ki nem állhatod. És minden fontos esemény előtt órákat töltesz azzal, hogy sminkkel eltűntesd, azonban szerintem gyönyörűen kiegészíti az arcod, ezzel a kis sérülésnyommal lesz tökéletes az arcod. – Lottit nem döbbenti meg, hogy Minonak szemet szúrt a sebhelye, hiszen nem ő a sminkelés mestere, valamint előző nap reggel abszolút festék nélkül volt. Viszont azt sosem gondolta volna, hogy valaki ezt szépnek találja majd.
- Nem, Mino, ez így nem egészen kerek. A közösség által soha nem lesz valami elfogadva, mint tökéletes, csak egyéni vélemények alapján lehet valami perfekt, és pont emiatt semmi sem hibátlan.
- A hibás dolgok nem tökéletlenek, Charlotte. – A nő annyi mindent szeretne mondani, de fél, hogy esetleg összevitatkoznak a tökéletesség létezésén, ezen az apróságon és nem akarja elveszíteni az egyetlen embert, aki jelenleg támogatja. Emiatt inkább csendben marad.
- Értem ám, hogy mire akarsz kilyukadni. – töri meg végül a csendet Mino. – De azt gondolni, hogy a tökéleteség nem létező dolog, badarság. Abban a formában, ahogyan te értelmezni akarod, igazad van, nem létezik. Azonban más körülmények között van tökéletesség. És semmi baj nincs azzal, ha szerinted valami makulátlan, más szerint meg nem az. Ez olyan, minthogy a szépség relatív.
- Én is értem, amire te gondolsz. És nem mondom, hogy nincs igazad. – bólint Charlotte, majd innentől kezdve csak is a filmre összpontosít.
A film után megegyeznek, hogy elmennek vásárolni, valamit mégis csak enni kell. Már mindketten felöltöztek, menetre készek, amikor hirtelen Charlottenak más ötlete támad.
- Vissza kell mennem a házamba. – közli egyszerűen és Mino hirtelen nem tudja eldönteni, mi ütött a nőbe. Talán elfelejtette a tegnap reggeli eseményeket?
- Van ott valami, amire S.O.S szükséged van? Ugye nem Connorhoz akarsz visszamenni? – kérdezi a férfi halkan.
- A konyha. Mármint nyilván a konyhát nem tudom elhozni, de minden egyes tárgy ott az én tulajdonom. Én vettem őket, én használtam őket. El szeretném hozni őket mind. – pillant fel a férfira eltökélten. – Segítesz nekem?
- Naná, hogy segítek! Vigyek valamit, amibe tudunk pakolni? – vigyorodik el Mino.
- Nem, azt hiszem, olyat is találunk ott. Elég sok holmim van és a nagyrészét nem szeretném otthagyni neki.
Mivel a szomszédházról van szó, nem kell messzire menni, két pillantás alatt odaérnek. Charlotte előveszi a kulcsát, kissé remegő kézzel, félve, hogy szembe találja magát Connorral, vagy azzal, hogy a férfi máris zárt cserélt. Lassan ajtót nyit, és első ránézésre senkit nem lát bent, csak a széttúrt kanapét. Hirtelen nem tudja eldönteni, hogy ez a tegnapi vita vagy valami más műve. Belép a házba Minoval együtt, aki alig észrevehetően körbe tekint, majd így szól:
- Na, ha valahol, akkor itt bizony szex-szag van. – közli egyszerűen, majd a konyha felé veszi az irányt, hiszen amiatt jöttek. Charlotte elkerekedett szemekkel figyeli a férfit.
- Hogy micsoda? Milyen szag? – vonja fel a szemöldökét értetlenül.
- Szex-szag. – ismétli el ártatlanul, majd lassan a nő felé fordul. – Tudod, amikor érezni lehet a levegőben, hogy itt valakik csinálták. Na, azt érzem most.
- Szex-szag. -ismétli el Lotti, miközben bólint egy aprót, majd a konyhába megy.
- Mármint ne haragudj, egyáltalán nem kívántalak feldúlni, csak ez a benyomásom. – Charlotte eközben elkezdi leemelni az edényeket a polcról, majd egy másik szobába megy, kartondobozok után kutatva. – Ugye nem bántottalak meg? -pillant be a szobába utána Mino.
- Dehogy. Nem te csináltad valakivel, akit valószínűleg még csak nem is ismerek a kanapémon. – pillant fel a férfira, majd visszaindul a konyhába a dobozokkal. – Nem emlékszel esetleg, hogy áll- e kint a ház előtt egy fehér honda?
- Úgy rémlik, kint áll, igen. – bólint, és követi Charlotteot.
- Szuper. Akkor beparkolnék vele a te házad elé, ha nem probléma.
- Csak nyugodtan. -feleli megnyugtató hangon.
Miután Lotte Connor mellett rengeteg időt töltött a konyhában, így majdnem mindent kipakolni sem öt percbe telt. Bár jelenleg gyűlöli Charlotte a volt párját, nincs szíve mindent elvinni. Mindenből ott hagy neki pár darabot. A fürdőszobából is kipakolja az ott maradt dolgait, valamint azokat a ruhákat is elhozza, amik tegnap nem landoltak a verandán. Utolsó útja a jól ismert házban az éjjeliszekrényéhez vezet – amit szintén kiürített – magához veszi róla a kocsikulcsot, majd Minohoz fordul.
- Kész vagyok. Már csak ki kell vinni a dobozokat a kocsiba. – mosolyog fel rá halványan. Nem boldog mosoly ez, hanem keserves. Életének egy nagyon jelentős szakaszát zárja le most, és egyáltalán nem úgy, ahogyan ő azt tervezte. Sosem gondolta, hogy valaha kapkodva kéne kiköltöznie majd, most azonban mégis úgy érzi, sürgeti őt az idő. Retteg, hogy Connor egyszer csak belép az ajtón.
Miután minden doboz Charlotte autójába kerül, leakasztja a ház kulcsait a kulcskarikájáról, s a lábtörlő alá rejti őket. Tudja, hogy mindenki ott keresné őket a legelőször, viszont ez a legegyszerűbb módja annak, hogy a kulcsok Connornál legyenek, de nekik ehhez ne kelljen kapcsolatba lépniük.
- Neki adod a házat? – kérdezi Mino halkan. – Biztosan megérdemli?
- Nem érdemli meg, de én úgyse tudnék már itt élni, ezekkel az emlékekkel.
- Eladhatnád.
- Nem érdekel a pénz, Mino. Jobb nekem így, legalább gyorsabban kizárhatom ezt az épületet az életemből. Nem szeretnék olyan dolgokkal foglalkozni, amiknek köze van hozzá. Magamat szeretném visszakapni, nem a házamat. -feleli, miközben beszáll a kocsiba. – Beparkolok akkor eléd. – mondja, majd Mino bólintására már el is indul a kocsival és secperc alatt átáll vele a szomszéd ház elé.
Igaz, a pakolásban mindketten kifáradtak picit, minden bizonnyal Charlotte jobban, mint barátja, a bevásárlást akkor se hagyhatják ki. December 23.-a van, a boltok holnap már csak korlátozottan lesznek nyitva, emiatt muszáj beszerezniük még ma mindent. A bevásárlóközpontban ketté is válnak, hogy gyorsabbak legyenek. Ez idő alatt Lotti egy apró ajándékot is vásárol Minonak, valamint tradicionális koreai receptek után kutat a telefonján, hogy már ma meglephesse a férfit. Végül a jjajangmyeon mellett dönt, ezért ehhez is külön bevásárol.
- Tudod, mi az igazán fura nekem az idei évben? – kérdezi Charlotte már hazafelé menet.
- A te szemszögedből nézve az elmúlt pár hetet, valószínűleg sok minden, de kíváncsi vagyok, te mit tartasz annak?
- Ezt a rengeteg havat. Te emlékszel rá, mikor esett ennyit utoljára a hó? Szerintem még gyerek voltam, amikor ilyen kitartón hótakaró lepte az egész várost. – Mino elmosolyodik rajta. Annyi minden furcsaság történt mostanában és ennek ellenére mégis a hón akadt meg Lotti figyelme.
- Tényleg érdekes. – bólogat konstatálva a tényeket. – Lehetséges, hogy ez egy különleges tél lesz.
- Ó, Mino, ez a tél már most különleges. – vigyorog fel a férfira. – Főzhettek ma neked én?
- Igazad lehet – mosolyog vissza rá. – Ha kedved tartja, akkor nyugodtan, viszont kérlek, ne érezd úgy, hogy muszáj ezt tenned. Szívesen összedobok én is valamit.
- Nem muszájból teszem, egyszerűen csak szeretnék. Valami újat fogok kipróbálni.
- Ezesetben előre is köszönöm. – simogatja meg a nő karját kedvesen.
Charlotte jjajangmyeonja egyértelműen nem sikerült olyan jól, mint amilyet Koreában ehet az ember, erről részben az alapanyagok is tehetnek. Minot nem is érdekli az íze, ha szörnyű lenne is megenné, szimplán a gesztus miatt. Itt van ez a nő, akivel most babrált ki az élet, lehet most éli át élete legnagyobb csalódását, erre hálából és kedvességből próbál olyat főzni neki, amitől ő lesz boldog.
Mino és Charlotte napja ugyanott végződik, ahol indult; a férfi televíziója előtt, egy-egy bögre forró teával.
- Tudod, ez a koreai étel dolog tényleg nagyon rendes volt tőled. Szinte nem is tudom, mit mondjak. Aranyszíved van. – mosolyog Mino a nőre, majd egy apró puszit nyom Lotte arcára.