Archive of Our Own ^beta

Chapter Text

Valahol Indiana államban, egy apró, kicsi város feküdt. Hétköznapi falu, átlagos utcákkal, házakkal és utakkal. Színes és fodros, nem keltett feltűnést, nem hívta fel magára a környékbeliek figyelmét, csak tengette még meglévő óráit saját kis burkában a világ elől.

Valamikor ez a település emberektől zengett, gyerekek szaladgáltak az utakon, kergetőztek, biciklikkel szelték át a várost. Nevetések és kacajok visszhangoztak a levegőben, a felhőtlen gyerekkor borítékolható volt az arcukról….

A szemek már mást látnak.

Ahogy végigvezeti az ember a tekintetét az településen, nem ez fog eszébe jutni, a felsoroltak közül egyik sem.

Most csend honolt a kopott utakon, sehol egy árva lélek, a némaság már-már fülsüketítően hangos volt, csak a szélfuvallat mozgatott ide-oda pár könnyebb növényt vagy tárgyat.

A nap korai sugarai szomorúan néznek le arra a látványra, amit kényszerülten megvilágított. Történelmet mutatott a tájra festett kép, ami kirajzolódott a szemek elé. Alkotás, ami csakis egy színnel dolgozott.

A valamikor füves rész, most sárgán és elszáradtan hevert kitaposva, az utak repedezetten váltak szét egymástól, gödrök, kráterek, lyukak tátongtak az ég felé. A házak darabokban voltak, falaik omlottan terültek el a földön, egy részük javíthatatlan állapotba volt, a másik pedig csak lélekben volt egyben.

A házak üresek voltak….

De a föld tele volt….

Rengeteg tekintet meredt az égre a poshadt napfényben, az emberi testek szobrokként feküdtek a porban, fürödtek a vérben. Mellettük különös lények is helyet kaptak, szürke bőrű, vézna állatok, sűrű fogazattal és éles karmokkal.

Mi történhetett itt?

Vörös szakadékok hálózták be a falvat, pókhálóként fénylett a felhők fölül, mintha maga a pokol nyitott volna kaput a felszínre.

Minden perc olyan volt, mintha bármelyik pillanatban megtörhetne a nyugalom némasága, az a cseppnyi nyugalom, ami éppen elárasztotta a megfáradt települést.

Hol vannak az emberek?

Nem szaladgálnak csak úgy az úton, tán azt hinnék , hogy rég eltűntek, elmenekültek, azonban ez nem így volt.

Valahol egy ablakban fény áradt ki.

Tik-tak Tik-tak

Valahonnan a távolból egy óra hangjai visszhangoztak, nehéz volt rájönni, pontosan honnan is jöhet a konstans kattogás.

De nem állt le.

Csak zengett és zengett.

Számolt visszafelé.

Chapter Text

A gomolygó fekete füst erőteljesen tört a felszínre, akár egy föld alatti vulkán kitörés előtti állapotban. Az ég kezdte elveszteni szelíd és barátságos kilétét, minden sötétbe burkolózott, a napfényt sem engedte át magán a masszív anyag. A fekete füsttel együttesben vörös villámok cikáztak és tették még rémisztőbbé a jelenetet.

Mindenki lélegzet visszafojtva nézte a földi pokol megszületésének első perceit.

El pár méterrel a többiek előtt nézte a káoszt. A virágos mező elporladt körülötte, élettelenül repkedtek a szirmok és váltak halvány porfelhővé.

Próbált magabiztosan állni a lábán, szerette volna ha mögötte a barátai és a családja bátorságot látnak benne, nem pedig azt a lélektört és erőtlen kislányt, akinek érezte magát.

Érzelmek végtelen vihara dúlt a lelkébe, úgy érezte bármelyik pillanatban kitörhet és felszínre emelkedhet a keserűség és szánalom egyvelege.

Ahogy ránézett az előtte elkerülő látványvilágra rögtön felvillant neki Vecna szörnyeteg alakja, ahogy éppen préseli ki az életet Maxből. A tény, hogy nem tudta megmenteni elviselhetetlen volt. Mégha a testét újra működésre is lehetett hozni, mégis milyen áron, ha nincs benne szellem, ami működtesse?

Barátnője most a kórházban fekszik kómában, gipszekkel telerakva. El szerette volna ha hajtaná a bosszú, egy felfokozott érzelem, ami erőt ad neki a harcra. De ilyen nem volt. Üres volt és kétségbeesett. Megszorította a kezében pihenő, leszakított elhalt virágdarabot.

Ha nem állítja meg ezt a poklot, akkor mindannyian arra a sorsra jutnak mint Max, sőt rosszabbra. Az összes barátja üveges szemekkel és vérrel borítva fog előtte feküdni, pontosan úgy, ahogy Vecna megírta.

-Talán jobb lenne, ha visszamennénk-nehezedett egy kéz óvatosan a vállára. Hopper gondterhelt arccal nézett nevelt lányára. El nem tudott nem lelombozott arckifejezéssel válaszolni, csak bólintott és apja után sétált fel a dombon.

Hogyan akarsz győzni?

Lépései lelassultak és csak csoszogott a virágos mezőn.

Eddig mindig sikereket ért el, megvédett mindenkit, úgy gondolta hogy nincs olyan akadály, ami megtudná állítani és kibillenthetné ebből az állapotból. Aztán amikor Billy, Max bátyja, életét adta érte és Hopper “meghalt”, átértékelte a teljes életét. Elvesztette az erejét és tehetetlen volt. Csakhogy hiába kapta vissza, valahogy belül nem érkezett meg az önbizalom stabilitása.

Talán sosem érezte még magát ennyire egyedül. Ott állt egy egykori társa, Henry ellen, akit még ő küldött az Upside Down-ba, hogy aztán átvegye annak a világnak az uralmát és kezébe vegye az irányítást. Mint egy egyszemélyes hadsereg egy egész világgal az övéjük alatt.

Hogyan tudnám? Én…

- El…

A lány indokolatlanul összerezzent a hang hatására, de csak Will nézett vele farkasszemet. A többiek már a domb másik oldalán tartottak a lejtőn, a fiú viszont csak állt előtte és az arcát vizsgálta. Észre sem vette, hogy megállt. Most, ahogy a vörös vihar mögé került, libabőrbe burkolózott a teste, viszont Will tekintete sem segített sokat, így inkább visszafordult. Volt valami a fiú szemeiben, ami nem tetszett neki. Mintha belelátna a lelkébe. Will bármiféle habozás nélkül mellé lépett és ketten nézték a növekvő krátert.

-Elveszett vagyok-vallotta be a lány és mélyen felsóhajtott.

Will nem vette le a tekintetét a tájról.

-Közeledik a vég- a fiú hangja tele volt félelemmel. El ránézett.

Will pislogás nélkül bámult, a szeme fagyott volt, mint aki csak részben van ebbe a világban. A lány óvatosan megfogta a karját, mire visszatért a testébe. Egymásra nézték és El látta rajta, hogy habozik. Szemével oldalra nézett, ajkait beszívta.

-Tudod, hogy Vecna él.

El mondta ki. De pontosan tudta, hogy Will tudja, ahogy ő is. Elvileg Nancy lelőtte védtelen testét az Upside down akciójuk során, csakhogy látszólagos eredményt produkált a csapatuk.

- Érzem , hogy él-húzta össze magát.

-Én is-suttogta a lány-Will?

-Igen?

-Kérdezhetek valamit?

-Persze.

-Szeretném…ha segítenél.

Will felvonta szemöldökét.

-Miben?

-Elszeretnék….búcsúzni. Végérvényesen. Tőle-a lánynak nehezére esett kimondani konkrétan a szándékait, de szerencséjére a fiú megértően bólintott.

El nem nézett oldalra, azonban a perifériás látásával feltűnt neki a zöldes környezetben kitűnő kékes paca a domb tetején. Mike figyelte őket.

A lány ettől függetlenül nem érezte magán a tekintetét. Esze ágában sem volt ráfigyelni, inkább karon ragadta Willt és elvezette egy kevésbé nyugtalanító helyre.

Szerencsére még időben megfordult a fejében, hogy jelezze a távollétüket egy kis időre, így a még közelben lévő Mike-nak integetett, aki értetlenül pislogott rájuk, majd amikor hallótávon belül volt, a lány elhadarta szándékait, a fiú csak egy apró biccentéssel adta tudtukra megértését, majd El és Will eltűntek.

Valahol a fák sűrűjében botladoztak a gyökerekkel teli kivájt ösvényen. A lány arra számított, hogy talán kölcsönöz neki egy kis békességet vagy legalább annak a szikráját, de pont hogy az idegesség járta át a fák által kitakart napfény hiánya miatt. Fényhomály volt, ami ha nem is tetszett neki, éppen megfelelt az elképzelésének.

Elhaladtak egy szűkösebb szakaszán az erdőnek, itt már nem lehetett hallani az élőlények motoszkálását a fűben.

El megközelített egy zártabb részt, ami egy nagy és széles szikla körül terjeszkedett el. Levert faágak és száraz levéldarabok árválkodtak a kopár homokos földön.

A két mostoha testvér egymásra nézett. Összeszedték az ágakat a földről és egymás mellé rakták őket. Két kis faágas halmaz állt előttük, ami elé egy földből kirakott dombot kreáltak. El kövek segítségével meggyújtotta a tábortűzként funkcionáló kupacot, Will pedig egy a lány által adott tollal írt egy laposabb és szélesebb fadarabra.

A munkájuk befejeztével El leült az emlékmű elé. A fiú hátrébb maradt, hagyta, hogy El egyedül élje meg a pillanatot.

A két lángban égett farakás melegséggel járta át és világította meg a homokbuckán elhelyezkedő feliratot.

“Papa”

Ahogy elolvasta, a torka összeszorult. Brenner tizenkét éves koráig laborpatkányként bánt vele, elzárva tartotta a külvilágtól, manipulálta és mentálisan terrorban tartotta. De ezek a gondolatok sosem voltak olyan erőteljesek, mint most. Valahogy a tudata a magát apjának nevező férfi cselekedeteinek nem ütött akkorát. De az a pillanat, amikor a rejtekhelyükön történő lövöldözések pillanatában felkapta és a karjaiban vonszolta, és képes volt megvédeni, majd életét adni…

El nem felejti el Brenner lőtt sebbel fekvő testét, ahogy már sápadt és megviselt arccal beszél hozzá.

Mindent érted tettem. Megérted? Mondd hogy megérted…

De nem mondta. Nem adta meg neki.

-Szeretnék rád haragudni-mondta ki hangosan a gondolatait-, de valahogy mégis nehéz. Úgy érzem ezzel ártok neked, pedig te folyton ezt tetted. Elhitetted hogy fontos vagyok, hogy mi mind fontosak vagyunk, de ez mind csak a látszat volt. Eszközök voltunk. Irányított bábok a kezed alatt. De mégis…mégis fáj. Nem akarom, hogy fájjon. Nem értelmed meg!!-a lány hangja kezdett elveszni.

A béna síremlék olyan volt, mintha csak jól szórakozva rajta vagy éppen ítéletet mondana felette. Hagyta, hogy az érzelmei egy kicsit kiéljék vágyukat, hagyta lecsordulni a könnyeket az arcán.

Amikor úgy gondolta össze tudta magát szedni, hátra pillantott.

Will az egyik fa tövében ült türelmesen és nézte őt. Mintha pontosan tudná mi zajlik benne, minden együttérzésre utaló jel kiolvasható volt az arcmimikájáról.

A lány biccentett neki, hogy jöjjön közelebb. Will mellé telepedett törökülésben, kissé összehúzva magát.

-Meg kellett volna bocsánatom neki?

A fiú hallgatott egy ideig, láthatóan fontolóra vette a kérdést.

-Nem hiszem.

Elt akaratlanul meglepte a válasz. Will pont az az embertípus volt, aki képes végtelen új esélyeket és lehetőséget adni az embereknek. Legalábbis ő így ismerte meg. Viszont most ez alatt a hat hónap alatt, amíg egy fedél alatt laktak, rájött hogy azért vannak neki is érdekes gondolatai. Néha nehéz kiigazodni mi történik a fejében.

-Miért nem?

-A halála nem menti fel a tettei alól. A benned okozott lelki sebek nem fognak eltűnni vele együtt a föld alatt- fiú arca sosem látott megvetést sugárzott.

-Te is ezt tennéd?-kérdezte óvatosan.

-Nem tudom…hmmm…-suttogta.

-Akkor miért érzem magam rosszul, ha ez a helyes?

-Nem mondtam, hogy helyes-rázta Will a fejét.-Valaki megbocsát, valaki nem. A halott lelkének nem számít, csak a sajátodnak, ilyeneket olvastam könyvekben.

-Biztos?-El elgondozott ezen. Érdekes lenne, ha papa lelke képes lenne elkerülni egy másik világba. Élete első iskolai félévében ismerkedett meg a történelem órával, ahol voltak unalmas és egyben érdekes fejezetek is. Mindenféle mitologikus vonal felkeltette az érdeklődését, és mindig azon járt az agya, hogy mi van ha tényleg léteznek az általuk tanult Isteni alakok. Szeretett volna hinni bennük.

-Talán ott van az ókori Istenekkel.

A fiú kizökkent melankolikus állapotából ettől a mondattól, és homlokráncolva nézett újonnan fogadott húgára.

-Lehet-nyugtázta és végül mosolyra húzta száját.

-Angyalok is létezhetnek?

A fiú a helyzettől függetlenül kicsikart egy őszinte kuncogást magából.

-Akkor nekünk elég jó őrangyal jutott.

Mostmár El is mosolygott, de nem volt maradandó a jókedve.

-Ha szeretnél beszélni róla…

-Valószínűleg az őrangyalunk nem véd meg minket Vecnától. És nem érzem úgy…hogy képes lennék győzni.

-Kitalálunk valamit- tette Will a lány vállára a kezét.

-Lehetetlennek tűnik, hogy megmentsük a várost és az embereket. Ez a fenyegetés sokkal erősebb, mint eddig bármi.

-Vecna eddig is itt volt. Csak rejtve-a fiú lassan megérintette a tarkóját. El észrevette, hogy amikor nyáron harcoltak a Mind Flayer fizikai alakjával, Will akkor is képes volt érzékelni őt. De most Vecnáról van szó…

-A Mind Flayer is közeledik?-kérdezte aggódva.

-Nem hiszem, de lehet.

-Vecna és a Mind Flayer is?-esett le a lány álla.

-Nem tudom. Talán. Nem biztos, hogy ők külön entitás…

-De várjunk…Amikor Henry elmondta, hogyan találkozott az árnyszörnnyel, akkor már ott volt….tehát külön voltak.

-Nem, félreérted. Vecna használja a Mind Flayer erejét, befolyásolja az elméjét, átvette az uralmat felette. Eszközként használj. Szerintem.

Elt kirázta a hideg. Akkor ezért volt olyan ismerős az érzés.

-Mit mutatott még Vecna?-nézett rá Will.

-Igazából ennyit. Mostmár értem, ahogy elmagyaráztad-a lány tekintete újra a sírra tévedt.-Elmondtam neki, hogy papa halott…és hogy ő nem szörnyeteg, nem kell ezt tennie. Bárcsak hatott volna.

-Nem fog.

-Szerettem volna meggyőzni. Miért nem érti meg? Jót akartam neki-El felállt és hátat fordított Willnek.

-Nem tudod egy mondattal megváltoztatni valaki világnézetét-a fiú hangja magabiztosan csengett.

-Akkor sem akarom feladni.

-Ez lenne a terved? Meg akarod győzni, hogy álljon vissza a “jó” oldalra? El ez…

-Akkor mit tegyek? Mit tegyek, Will?

-Harcolnod kell ellene, mint eddig.

-Látod mi lett a vége…

-De mi is itt leszünk. És kieszelünk egy tervet, ami megállítja.

-Ez az én harcom!- a lánynak nem tűnt fel milyen hangosra vette a beszédét. A kihalt erdő visszhangzott rekedtes hangjától.

A fiú erre nem reagált, csak állt némán előtte.

-Azt hiszed egyedül kell minden ellen megküzdened. De mi itt vagyunk…

-Ne! Nem akarom. Csak bajba sodrok mindenkit. Én voltam, aki kinyitotta a kaput és száműzte Henryt az Upside downba!-a lány kiabált, Will szeme elkerekedett, de nem érdekelte.-Én vagyok az oka a szenvedésnek! Az itteniek szörnyű sorsának! Az átoknak! A haláloknak!!-könnyek mosták a szemét, homályosan látott mindent. Érezte Will kezének érintését magát, majd beleveszett az ölelésbe. Arcát az ingjébe temette, minden ismerős arc megjelent előtte. Testvérei vérben fürdött testei a laborban, papa utolsó pillantása felé és Max vidám nevetése. Fájt. Annyira fájt.

Egyikük sem mondott semmit, El kibontakozott bátyja karjaiból, szemeit megtörölte és elfújta a két tűzcsóvát.

-Kezd sötétedni.

-Igen. Menjünk?

-Menjünk-bólintott a lány.

Mivel jelenleg nem volt hova menniük, így a Wheeler házban szálltak meg Mike családjánál.

Még mielőtt bementek volna, a lány felkapott egy sapkát, hogy elrejtse borotvált fejét. Való igaz, hogy neki rejtőzködnie kellene, azonban Hopper ragaszkodott hozzá, hogy mindannyian meleg ágyban aludhassanak. A férfi valószínűleg csak akkor avatta be Mike anyját, ha kérdezte, de senki se érdeklődött a személye irányt. Elvileg ő most egy Kaliforniából idelátogató barát, mint Argyle, és játszotta is ezt a szerepet.

Karen kedvesen fogadott mindenkit. A többiek már mind ott voltak, amikor ők megközelítették a házat. A lámpák égtek, hiszen a visszaútjuk alatt a nap is lement és beköszöntöttek a kora esti órák.

Will nyitott ajtót, mire érkezésükre azonnal felpattant egy alak.

-Mégis hol voltatok? Nem lenne szabad egyedül kint kóborolnotok. Különösen nektek nem!-Hopper dühösen összehúzta szemöldökét, de némi megkönnyebbülés is átjárta.

-Bocsánat-nézte Will a padlót.

-Mit csináltatok?

-Mi csak…eltemettük papát.

Apja arckifejezése egyik pillanatról a másikra változott meg. Hopper beszívta ajkait, és igyekezett nem meglágyult képet vágni, de mégis sikerült.

Mögötte ott volt Joyce és Murray is, akik szintén segítettek megmenteni apját az oroszoktól.

És egy számára ismeretlen férfi. Karba tett kézzel állt, és félig felhúzott szemöldökkel vizslatta.

Joyce azért odament és megsimogatta a könnyektől talán még mindig nedves arcát. Hopper nem tudta, mit is mondhatna, szóval együttérzően nézett lányára.

Időközben megjelent Jonathan, Argyle és Mike is az előtérbe.

El ránézett a fiúra, aki elvileg barátjaként volt nyilvántartva. Mike-on látszott, hogy attól függetlenül, hogy nem volt itt, tudja miről volt szó. A lány eldöntötte mi lesz a következő lépése, amit szintén meg kell tennie.

Azonban Karen először mindekit az asztalhoz invitált. Finom illatok terjengtek a levegőben, a lány sült illatát érezte. Eddig észre sem vette, hogy mennyire éhes, amikor Mike anyja a színes terítőre tette a tálat tele ínycsiklandó finomsága, gyomra megkordult.  A Wheeler család asztala kiegészült még pár székkel, Karen ragaszkodott hozzá, hogyha kell, akkor behoznak egy másik asztalt is, de nem volt szükséges.

Csendben ettek, pár szavak beszélgetések repkedtek, főleg Joyce és Hopper irányába, Karen arcán látszott, hogy valójában mennyi kérdés is szorult belé, de illedelmesen magába fojtotta többségét. El a két fiú -Will és Mike- között ült. Egyikük sem tűnt nagy étvágyúnak, de Mike még így is többet evett, mint Will. Ő inkább csak bámulta a tányérját. Szerencséjére a kis Holly időben megtalálta, hogy szeretne neki rajzokat mutatni. El pislogott a kislányra, aki megszeppenve pislogott rá vissza.

Holly kedvesen bemutatkozott, hiszen ő most látta Elt először. Arra kérte Willt, hogy menjen a szobája, és akár őt is hozhatja magával. Természetesen beleegyezett.

A vacsora után még nem mentek azonnal, ugyanis a lány a körmét piszkálva várta meg, amíg Mike is felállt.

Közben El pillantást váltott Will-lel, aki Mike felé biccentett, majd eltávolodott, követte a kislányt. A többiek is lassan elhagyták a konyhát.

A lány kifújta a levegőt és szó nélkül távolabb vonult vele.

-Mi történt? Odakint?-Mike zaklatottnak hangzott.

-Hallottad.

-Nem, nem úgy értem.

-Szeretnék veled beszélni.

Amióta megtörtént Mike nagy vallomása a pizza bár hátsó részében, semmit nem beszéltek. A fiú konkrétan kimondta azt, amire vágyott. Hogy szereti. De mégis az egész monológ nem hangzott őszintének, sőt bűzlött az egymásra rakott tipikus mondatoktól, amiket szintén Will, Jonathan  és az általuk mutattot filmek miatt tudott.

-Rendben-a fiú próbált lazának tűnni, de egyik lábáról a másikra állt idegességében. Végül úgy döntött, hogy nem akar a benti levegőn maradni, ezért kivezette Elt a házuk elé.

Valahol a fűbe ültek le, a talaj egész meleg volt, a fűszálak csiklandozták a lány kezét, ahogy meghúzta azt a zöld gyepen.

Mike úgy tíz centire volt tőle, és az eget nézte, ami ma enyhén felhőkbe bújt. A lány is az ég felé vezette a szemeit, a csillagok szépen csillogtak rá.

-Gondolkoztam…rengeteg dolgon-kezdett bele, a fekete ég egyre sötétebbé vált.-És ez alól nem kivétel az sem, ami kettőnk között van. Vagy inkább nincs.

Mike-ra nézett, aki lopva vizslatta őt, és a füvet.

-Igen, ezzel nem vagy egyedül-bólintott lassan, de a szemeiben nem volt rend, mintha tényleg ezernyi gondolat lenne a fejében.

-Tudom, hogy szeretsz, Mike-fordult a fiú felé, szemei melegen nézték őt-,de nem úgy, ahogy gondolod. Vagy gondoljuk.

Mike tekintete végigmérte a lányt, miközben valami egyre jobban kirajzolódott rajta, de nem tudta mi lehetett.

-Gondoljuk. Te mit gondolsz pontosan?-fordította el a fejét.

-Azt, hogy semmi sem volt igaz. Azt hittük szerelmesek vagyunk, de azt hiszem tévedtünk.

-Nem szeretném, ha….

-Tudom, hogy ez sosem volt így. Talán egy ideig képes voltak azt hinni, de már akkor el kellett volna gondolkoznom, amikor a költözésünk előtt megcsókoltalak. De miután újra találkozunk hónapok után, semmi sem volt ugyanolyan. Megváltoztál.

A fiú erre a szóra enyhén ijedt arcot vágott, volt benne egy kis zavar, egy kis kétség, meg talán egy cseppnyi beletörődés is.

-Igen, ez valahol igaz. Kaliforniában minden voltam, csak nem én.

-Miért?

-Nem szerettem volna, ha rosszul érintene ez az egész ami….nem is tudom…. Azt láttam, hogy szeretnéd, ha azt mutatnám, hogy továbbra is a barátod vagyok.

-Mert a barátom is…vagy-a lány késleltette az utolsó szót, fura érzés kerítette hatalmába.-De akkor jól láttam, hogy nem tetszett neked.

-Zavarodott voltam. Meg hülye.

-Miért nem mondtad el, amikor alkalmad volt rá?-kérdezte El, a hangja impulzívan csengett az esti csendes ég alatt.

-Huh?-pislogott Mike, a szempillái zavartan rebegtek.

-Az igazat. Beszélni próbáltál velem, pontosan ezért kérdeztem meg azonnal, hogy szeretsz-e még. De nem válaszoltál.

-Válaszoltam…

-Szerettem volna, hogy kimond, de kerülted minden áron. Csakis akkor mondtad ki azokat a szavakat, amikor az életem múlt rajta.

-El…

-Kimondtad, hogy szeretsz. Erre vágytam, amióta beszéltünk, és mégse esett jól. Úgy éreztem, hogy hamisan cseng az összes szó, amit összepakoltál abba a monológban. Nem a szívedből szólt-Mike egyre feszültebb lett, csak hallgatta a lány szavait, eszébe sem jutott megszakítani.-Főleg, hogy Will volt az indítórugó.

-Miért kevered bele Willt?

-Ha ő nem biztatott volna a hátad mögött, akkor nem lettél volna képes magadtól semmit sem tenni. Azért mondtad ki, hogy szeretsz, mert ő ott volt, hogy szavakat adjon a szádba.

-Szavakat adjon a számba?-a fiú indulatosan hőkölt hátra.

-Elmondtad volna magadtól?

Mike ajkai vonallá váltak, szemei sötétek voltak, mint az éjszaka. Ki- becsukta a száját, de semmi szó nem hagyta el azt. El nem vette le róla a tekintetét, hiába kerülte a fiú folyamatosan.

-Mike…

-Utálom ezt-fakadt ki, szemét az éjszakai égnek szegezte. Mellkasa hullámzott, kezei között fűszálak szorultak, majd ki is tépődtek.

-Mit utálsz?

-Mindent.

-Engem?-vágta szívbe szavaival.

-Nem-nézett előre fájdalmasan.

-Willt?

-Nem, dehogy-fordult ezúttal a lány felé.

-Apát? Dustint? Lucast?

-Nem, nem, nem!-lett egyre hangosabb az enyhe szélben.

-Akkor kit? Kit utálsz? Kire haragszol?

-Senkire El, senkire-Mike már dühösen meredt a lányra, frusztrált és feszélyezett volt, mint egy elkanászodott lángocska, ami egyre nagyobb tűzzé gerjedt.

-Talán a kapcsolatunkra? Arra én is. Nem működik, Mike. Véget kell vetnünk neki. Szeretném, hogy így legyen-nyomatékosította a lány, ugyanis a fiú arcizmai megváltoztak.

-Szakítani szeretnél.

-Igen.

-Úgy érzem, nem tudtam az az ember lenni, aki akartam. Akit magammá ruháztam fel-mondta, mire El kíváncsian nézett rá.

-Ne érezd azt, hogy rosszat tettél velem. Nem fogok rossz emlékként visszagondolni ezekre az időkre. Továbbra is fontos ember leszel az életemben, pont ahogy az összes többi barátom.

-Jobb barátod leszek, mint pasid-Mike arca komoly volt. El mélyen tartott tőle, hogy sebeket ejt a fiúban, azonban Mike nemhogy összetört, de még szomorú sem volt a szakítás miatt, és ezt a lány örömmel látta.

-Tudom, hogy így lesz- vigyorgott El rá.

Mike félmosolyt küldött felé, de volt benne egy sötét árny, amit nem tudott figyelmen kívül hagyni.

Egy kicsit még maradtak a kinti levegőn, Mike csak a holdat fixírozta, ami fényesen ragyogott le rá. Mintha az éjszaka is kitisztult volna a nézeteltéréseik megvitatása végett.

Elnek nem tetszett Mike tekintete, mintha valami nyomta volna a lelkét.

-Valami baj van?-vette rá magát a kérdésre, amikor már beindultak a házba.

-Nincs.

-Elmondhatod, ha akarod.

-Nincs semmi, nem szükséges-fonta össze a karjait, de a lány nem győződött meg a hamiskás választól.

-Mi az a szerelem?

A fiú szemei hatalmasra kerekedtek, úgy nézett lányra, mintha az űrből pottyant volna oda.

-Mi van?-Mike hangsúlya, akár egy céltábláé, amibe belelövellték a tűt.

-Csak eszembe jutott.

-Én nem…..miért tőlem kérdezed?

-Mert te vagy most itt.

-Ne kérdezz ilyet-mormogta.

El összehúzott szemmel nézte a fiút, aki sóhajtva észlelte, hogy már mindenki elvonult az ideiglenes vagy saját szobájába.

-Megyek a húgod szobájába. Befogadott magához, amíg nem lakható a kabin. Kedves kislány-váltott témát a lány.

-Az.

-Mondtam Willnek, hogy ott várjon meg.

-Oh…értem-piszkálta az órája szíját.

-Pizsiparti-mosolygott, de enyhe keserűség járta át, hiszen akaratlanul is Max jutott eszébe.

Mike bólintott, majd - a lány számára- búskomor tekintettel elindult a saját szobája felé. Ő is követte példáját, és felszabadultan nyitott be Mike húgához.

Talán maradnia kellett volna még és beszélnie a fiúval, de úgy érezte Mike-nak is szüksége lenne arra, hogy magába nézzen. És ebben csakis magára számíthat.

Holly szobája tele volt aranyos motívumokkal és plüssökkel. A kislány -ahogy ígérte - megmutatta a rajzait, rengeteg színes ceruzát rakott eléjük, és kérlelte őket egy közös rajzszakkörre. Will örömmel szállt be a játékban és tanított neki néhány egyszerűbb technikát. Holly nagyon jól szórakozott, és ennek eredményeképpen hamar el is aludt.

El és Will még egy ideig ültek az ablakpárkányon, és nézték a külvilágot. A fiú nem kérdezett rá, mi történt közte és Mike között, bár El elmondta volna szívesen.

A lánynak nem tetszett a rengeteg sötét felhő, ami lassan behálózta a várost, és az eddig szép, tiszta eget.

Ő mondta fel hamarabb a szolgálatot, Will viszont még nem akart lefeküdni. A lány nem vitatkozott, belevetette magát az előre elkészített matrac puha anyagába. Az egész napi érzelmi hullámvasút utazásának köszönhetően hiába volt tele a feje minden hülyeséggel, képes volt lehunyni a szemét és álomba szenderülni.

Chapter Text

Will kimászott Holly ablakán.

Amikor a húga elment aludni még várt vagy egy órát, hogy biztosra vegye álomba szenderülését. Mike húga is egy magához szorított plüssel szuszogott, haja még befonva omlott a lepedőjére, amit ő és El csinált neki. Látszott melyiket csinálta ő és melyiket a lány, az övé sokkal kuszább volt, pár helyen kiálltak belőle a szőke szálak, de Hollynak tetszett a végeredmény. Két fonata ölelte őt körbe, Will pedig lábát az ablakpárkányra tette és visszapillantott egy utolsó másodpercre.

Ahogy leugrott, a táskája előtt érkezett meg elég esetlen módon. A szürke tatyót már előre kidobta, félt hogy előreesne a hátáról a fejére és szépen megütné annak hátsó részét. Kicsit kinyújtotta a végtagjait, majd magára kanyarította a cuccát és szétnézett a Wheeler ház körül. Kívülről nézve a lámpák sehol sem égtek, az egész ház aludt már, őt leszámítva, akit semmi sem tudott volna rávenni egy szemhunyásnyi pihenésre sem.

Elszakadt a biciklikhez és elvette Mike bijacát, a kék szépség most kénytelen lesz vele menni a gazdája helyett. Kitolta az útra, ahol még gyorsan körbenézett, de senki nem tartózkodott sem a közvetlen sem pedig a távoli és látható környezetében. Felült és sebesen eltekert a távolba. A közvilágítás megvilágította az útját, de azon kívül minden más homályba veszett, minden házat a szürkeség lengett be, csak a szellő mozgatta meg a fák leveleit, amik feketén táncoltak körülötte. A bicikli zaja töltötte be a fülét, ahogy tekerte a lapátokat.

Nem kellett volna elmennie, de ezt már akkor is jól tudta, amikor először megfogalmazódott benne ez a döntés. Az összes történet, amit hallott Vecna felől -vagyis Henry Creelről -, nem hagyta nyugodni, mert olyan szikrát gyújtott az elméjébe, hogy azonnal lángba lobbant és addig terjedt, míg a fiút cselekedetre nem sarkallta. Lábai úgy forogtak a pedál körül, ahogy az agya zakatolt megállás nélkül. Észre sem vette, hogy izzadságcseppek gördültek le a homlokán és erősen lihegésbe kezdett, csak miután már lassítani próbált azon a bizonyos úton.

A fények kezdek eltűnni, ugyanis itt, a város szélén már nem tartották olyan fontosnak a magas lámpák meglétét. Will egyre csak lassult, ahogy közelebb ért ahhoz a részhez, ahol minden kezdődött.

Itt tekert haza minden nap iskola után, a barátaival való bandázást vagy mozizást követően, ezelőtt sosem érezte magát veszélybe ilyen közel az otthonához, hiszen olyan jól ismerte már ezt a környéket. Aztán amikor eltűnt erről a világról minden megváltozott.

Kezdett körvonalazódni előtte a kép, ahogy a tizenkét éves Will Byers éppen versenyez Dustinnal, majd a sikere után mit sem sejtve halad egyenesen haza, amint egy fekete alak jelenik meg előtte az úton.

Will megállt ugyanazon a ponton és előre nézett, de ezúttal csak a kihalt szürke aszfalt nézett vissza rá pár kósza falevéllel és repedéssel. Fáradtan vette a levegőt, de az idegessége miatt reszketeg volt néhány lélegzete. Leszállt Mike járgányáról és hazafelé kezdte tolni. Ezúttal nem esett el és nem futott, csak nyugodtan lépkedett, de minden léptében feszület volt, az idegszálai küszködtek, hogy kordában tartsák a Willben gyülemlő stresszt és felfokozottságot. A kis bicaja kerekeinek forgása hullámot indított el benne, megállás nélkül pörgött, miközben a szürke pöttyök között még az órák jellegzetes kattogását is ki tudta szűrni.

Letámasztotta a biciklit és megigazította a táskáját, majd ki is vett belőle egy kis dobozt, amiben tabletta volt. Fogtatta tenyerében a pirulát, mintha attól várna megerősítést az elfogyasztására. Bekapott egyet, majd visszatette a helyére, miközben keze hozzáért egy hideg felülethez. Ennek következtében összerezzent, majd égnek emelte a tekintetét a hülyeségén. Elrakott egy pisztolyt is, önvédelem céljából. Nem akart üres kézzel kijönni az erdőbe, ahol kis híján a halálát lelte, és lelheti akár újra. Izzadt tenyerét a felsőjébe törölte, ami nem is az övé volt. Egyedül a cipője volt a sajátja, minden más ruhadarab Mike szekrényéből került rá. Karen ragaszkodott hozzá, hogy tiszta ruhákat adjon nekik, főleg ilyen hosszú út után, és mivel Hawkinsban most semmi nem állt rendkesésükre, így nem volt más választásuk. Will kapott egy rövid ujjút és egy vastag pulcsit, aminek a színe valahol a kék és a zöld között helyezkedett el. Egy egyszerű fekete farmert és fehér zoknit, amin a Star Wars felirat díszelgett sárga betűkkel. Will biztos volt benne, hogy Mike-nak fogalma sem volt róla, az anyja miket pakolt oda neki, hiszen ez volt az egyik kedvenc zoknija, amit egyszer sem adott volna kölcsön senkinek. Legalábbis ezt gondolta, az pedig hogy most ez a nagyra becsült darab az ő lábát melegítette, elég érdekes érzéseket szült benne.

Bekapcsolta zseblámpáját és a felé magasodó házhoz indult. Fél éve nem volt itt, ezért még a szörnyű félelmek és teóriák által idehozott lénye is megengedett magának egy kis melegséget, az otthon kellemes érzését végigjáratta lelkén.

Benyitott az ajtón, ahol az üres nappali köszöntötte. Közben a fejében lejátszódott egy újabb jelenet, amikor az ismeretlen alak láttán a fiatal énje berohant a házba és azonnal a telefonhoz futott segítséget kérni, de az egyszerűen nem működött.

Most végighúzta kezét ezen a darabon, ami azóta már ki lett cserélve. Az ajtó felé pillantva meglátta a zárat, ami most nyitva volt, akkor azonban gondolkozás nélkül bezárta, de a kallantyú képes volt elmozdulni a helyéről a szeme láttára.

A szíve a torkában dobogott, végigment a folyosón, ahol az ő szobája is volt, de nem ment be, hanem a hátsó ajtón kisétált a szabadba. Nem bírta tovább, nekidőlt a ház falának.

A fekete démon teste nem hagyta el az elméjét, tényleg olyan volt, mint egy Demogorgon, de akkor miért…

Megszállott volt, a felgyülemlett kielégítetlen kérdések most végre megkaphatnák a rég várt válaszaikat, de ezt ő maga tartotta vissza. Még nem lehetett biztos benne, nem lehetett…

Ellökte magát a faltól és a pár méterre lévő kis raktárt vette szemügyre. Ez volt a végső állomása, a keze úgy remegett, hogy a lámpa fénye is mozgott előtte. Csigalassúsággal menetelt, pedig tudta, hogy igyekeznie kell, mert ha valakinek feltűnik, hogy nincs a Wheeler házban, akkor nagy bajba fog kerülni.

Eddig nem volt ennyire hűvös, de most áthatolt a pulcsiján a késő esti levegő.  Magában sokszor elmondogatta, hogy nincs mitől félnie, de a szavak nem érték el kívánt hatásukat.

Mormogta a szöveget magában, azonban egy ág zörrenése kizökkentette a tetetett  nyugalmi állapotból, és megpördült a tengelye körül. Visszasétált óvatosan a hátsó bejárathoz és a fal mentén csúszott a ház sarkához, hogy onnan tudjon leskelődni. Mintha a hangokat elölről hallotta volna. Valami volt itt rajta kívül.

Megint megtörténik …

Nem fog, szedte össze magát. Már nem kisgyerek, meg tudja magát védeni. Szépen és lassan nyúlt bele a táskába, hogy kezébe tudja a pisztolyát. A keze forrósága gyorsan langyosra melegítette a hideg felületét, ujjai a ravaszon függtek, miközben elindult a hang irányába. Muszáj volt kiiktatnia a Demogorgont, hiszen még megkerülni sem fogja tudni, a bicaj pont ugyanabban az irányban feküdt, ahol a szörny tartózkodhatott. Egyszerűen csak eltereli a figyelmét és már el is suhan Mike biciklijén. Mindenképp meg kell szereznie azt a bijact vagy itt ragad.

Csendesen lépkedett, nehogy magára vonja az állat figyelmét, azonban a semmiből egyszer csak érintést érzett a vállán. Felugrott és mielőtt  a pisztoly célozni kezdett volna, fénycsóva érkezett az arcába, a saját sikításán kívül még másik kettő is szinkronban volt vele. Azt hitte szívrohamot kap, de az alak -vagyis alakok - nem Demogorgonok voltak.

-Azt a kurva, mi a…mi az..-piherventillált egy fiú hangja, Will kezeibe pedig visszatért a vérkeringés, ismét képes volt látni, így meglátta a fényben, hogy kikkel van dolga. Eltátotta a száját.

Steve Harrington csípőre tett kézzel fújta ki magát, kisimította a szemébe logó haját és ő is ugyanolyan karikákkal nézett Willre, mint a fegyveres fiú Steve-re.

-Mégis mit képzelt, mi a fenét csinálsz itt, Byers?-hadarta, de még mindig ijedten beszélt. Willnek csak most tűnt fel a fiú mögött a másik ,,Demogorgon “. Robin Buckley kikukucskált Steve mögül, végigmérte a talált személyt és megkönnyebbülten engedte le a vállait.

-Honnan kerültetek ide?-tette el Will a fegyverét.-Ugye nem a bátyám küldött?

-Itt lakom, tudod-mutatott abba az irányba, ahol az ő házuk terült el valahol az erdő egy másik szegletében.-Semmi extra, csak Robinnal gyanús fényeket láttunk, amikor kikísértem őt, mi meg nyilván beszartunk és meg akartuk nézni, mi van.

-Nem küldött minket senki-válaszolta meg a lány a Will számára fontosabb kérdést. Ha Jonathan rájön arra, hogy az öccse kiosont éjszaka a régi házukhoz, búcsút mondhat a szabadságának, ha az anyja is megtudja, akkor ennek triplájával számolhat. A végén őt is becsukják El mellé, és nulla-huszonnégy csak négy falat bámulhat maga körül. Bár lehet ez enélkül is be fog következni.

-Miért vagy itt?-húzta fel Steve a szemöldökét, ahogy Robin is megdöntötte fejét.

-Csak…-tette zsebre a kezét.-Emlékezni.

Will próbálta figyelmen kívül hagyni reakcióikat, de nem úszta meg. A lány már előre is ugrott.

-Remélem nem zavar, hogy így rád rontottunk, fogalmunk sem volt róla, mi folyik itt. Steve mondta nekem, hogy inkább hagyjuk ezt, nem számít mi van itt, amúgy sem kellene itt lennie senkinek, hiszen már elköltöztetek innen, azóta pedig senki nem járt errefelé. Én viszont ragaszkodtam hozzá, azt gondoltam valaki bajban is lehet, nem mehetünk el emellett csak úgy. Szóval nem bánod, ugye? Amúgy Robin vagyok, mármint már találkoztunk, de sose beszéltünk még ezért bemutatkoztam….ja.

-Öhm…

-Te meg Jonathan öccse vagy, tudom. Jonathan sosem volt az a szociális típus, de szerintem kedves srác lehet, biztos így van. Nem tudom te mennyire vagy beszédes, de az már gondolom lejött, hogy én az vagyok, eléggé az tudok lenni.

Will hatalmas szemekkel pislogott a lányra, aki úgy hadarta a szavakat, mint a vízfolyás, egyszer sem akadt össze a nyelve, pörögtek a mondatok a véget nem érő mondandójában, mintha végtelenségre lett volna kapcsolva az agya beszédközpontja.

-Szerintem rá hozod a frászt-szögezte le Steve, mire a fiú moderálta az arckifejezését, ami valóban mutathatott egy enyhe szociális rémületet.

-Nem csak…még az előző miatt. Még érzem, ahogy az egekbe szökik a pulzusom.

Robin kedvesen rámosolygott, Will valóban most állt vele szemben először úgy, hogy nemcsak messziről látta a lányt Steve oldalán. Rövid szőkésbarna haja egy része feltűzve állt a fején egy zöldes hajcsattal, a maradék meg nagyjából az álláig ért. Nem volt rajta sem smink, sem pedig bármiféle kencefice, amin a fiú csak azért lepődött meg, mert megszokta hogy ennyi idősen a lányok kábé mindegyike szemfestékekben, rúzsokban és begöndörített hajakkal mászkált mindenfelé, Robin viszont alig látható szeplős arcával nem igazán törődött ezzel. Természetes volt.

Ahogy Steve-re pillantott, benne is egy átlagos srácot látott, bár nehezen tudta elengedni a fenntartásait vele kapcsolatban, ugyanis Jonathannal nem volt a legfényesebb a viszonyuk, de mióta Dustinnal összeálltak, egy teljesen szerethető alak lett. Nem piszkált senkit, hanem segített az embereknek, ahogy velük is tette még nyáron, amikor ingyen surranhattak be a moziterembe neki köszönhetően.

-Szóvaaal-húzta el Robi a szót és közel hajolt Willhez-,milyen emlékeket idézel fel? Jókat vagy rosszakat? Szerelmi bánat vagy baráti veszekedés? Vagy…

-Egyik sem-szabadkozott, de a szája széle megremegett.

-Bármelyik is az, mindkettővel vannak nyűgök. Steve-vel valahogy mindig a szerelemnél lyukadunk ki.

-A nem létező szerelmi életünknél.

-Hát ja. Akarsz csatlakozni?

Will egy röpke pillanatra azt hitte ez a lány a lelkébe lát, de csak közeledni próbált hozzá és barátkozni, legalábbis remélte, mert a szemei nagyon furán álltak rajta.

Dustin sose értette, hogy Steve miért nem Robinnal járt, ezt már nekik is elpanaszolta, ha ez megtörténne, a fiú végre nem szenvedne a csajokkal. Will azonban -ahogy végignézett a lányon - nem is látta ennek relevanciáját, bár maga sem tudta pontosan miért. Látszott, hogy csak barátok.

-Nem hagy nyugodni egy gondolat, hogy egészen eddig rosszul tudtam valamit-bukott ki belőle végül.

-Vagyis?

-Amikor elraboltak. Ezt az eseményt próbálom most visszakövetni fejben, ezért jöttem ide.

-Oh!

Tekintete újra a raktár felé kanyarodott, a két barát hozzá hasonló módon szemlélte a régi tákolmányt, amit még az apja rakott össze egy csomó kidobott fadeszkából.

-Addig őrködünk-hagyták kicsit magára, de már ezek a szavak is tompán értek el Will agyába, aki megint a múltba vetette magát. Még akkor ehhez a pár négyzetcentiméteres fadobozhoz rohant a támadója elől. Ahogy beért eldöntötte, hogy a végső megoldáshoz fordul, vagyis fegyvert ragad. Emlékszik, hogy megtöltötte a puskát és maga elé tartva várta az alakot, azonban nem jött be senki a kis kunyhó ajtaján, hanem a fiú mögött vált érezhetővé valami jelenléte. Megfordult - tudta, hogy megfordult -, de mégse emlékezett semmi másra, csak a vakító fényre, amit a magasba lévő izzó okozott.

Most újból ott állt a nyitott ajtó előtt és azt a bizonyos villanykörtét figyelte. Felkapcsolta a lámpát, de közel sem volt olyan éles és fájóan sugárzó, mint akkor. Lekapcsolta, majd ismét fel. Ezt többször is elismételte.

Mi volt az, mi volt mögötte? Hiszen látta, biztos volt benne, hogy nem csak a fénysugarak lepték el a retináját.

Az alak….

Lekapcs .

Az alak…

Felkapcs .

Mi volt az? Ki volt az?

Lekapcs .

Felkapcs .

És akkor hirtelen a fények zuhatagában előjött az eddig rejtett emlékdarab valahonnan a mélyből. Először csak egy fekete sziluettként látta a raktár hátuljába, majd egyre élesedett a kép, és egy arc nézett rá.

Nem a Demogorgon.

Egy emberi arc.

Egy torz és groteszk maszk, ami emberi formájú volt, de a bőre inkább lehetett volna valamiféle pikkely vagy szaruhártya, mintha nem is evilági lett volna. Tekintete szürke volt, fürkészően vizsgálta a fiút. Erek hálózták be feje egészét, akár még így is látható lett volna a vérének útja.

A kis Will azonnal hátrálni kezdett, nekiütközött az ajtónak, ahonnan próbált kimenni, de a szörny nem hagyta neki. Valahogy csukva tartotta. A fiú ijedten nyöszörgött.

-Ne félj, nem foglak bántani-nyúlt felé a hatalmas karmos kezével, ollószerű ujjaival. Erre azonban már válaszolt is a prédája. Will lőni kezdett. A lövedék átment a lény kezén, de nem történt semmi, mintha mégcsak bele sem ütközött volna furcsa bőrébe, egyszerűen csak áthaladt volna rajta.

Ekkor esett igazán pánikba. A puska csöve a fapadlóra esett, közben a szörny közelebb lépett hozzá, csoszogott a fán nyálkás lába.

-Fogalmad sincs mi történik most veled, de ez az utazás nem lesz olyan szörnyű, mint gondolod. Hazaviszlek alkotó , és kezdetét veszi minden.

Rücskös ujjai már a fiú álla alatt tekeredtek, kényszerítették, hogy ránézzen. A fiúnak  még a szemgolyója is remegett a szemgödrében.

Will !

A fény felcsendült és világa újra fényességgé vált.

.. Will !

A lámpa már úgy maradt.

-Hé, Will!-rángatta meg Steve erősen, mire rémülten felé kapta a fejét. A fiú arca riadt volt, de láthatóan fellélegzett, amint Will újra pislogni kezdett. Szeme száraz volt, fájdalmasan nedvesítette be szemhéja.

-Mi történt?

-Semmi…csak elmerengtem-formálta a szavakat.

-Ilyet ne csinálj megint, már harmadszorra szólítalak és nem mozdultál, majdnem elkapott a szívbaj-mondta idegesen, de Will számára igen pitiáner dolog volt ez csupán. Robin is zavartan mérte végig.

Megtett mindent, hogy ne úgy nézzen ki, mint aki menten összeesik, de muszáj volt megkapaszkodnia az ajtókeretben. Enyhe szédülés fogta el.

Jelenleg senki nem tudta átérezni a helyzet súlyosságát, ugyanis egy egészen másik teher nehezedett a vállára, ami megforgatta a világát, csomót között rá és újra megszorította. Lassan megint a lámpára nézett, aztán feltűntek neki az előtte lévő falon azon lövedékdarabok darabjai, amik odafúródtak.

Amikkel nem tudta eltalálni őt .

-Mi a baj? Biztos rendben vagy? Elég sápadt lettél-jött közelebb Robin, azonban ahogy a kérdés elhagyta a száját, a fiú ledobta a hátizsákját maga mellé, a lány pedig ezen akkorát nézett, mintha bombát helyezett volna a lábai elé.

Will leült a földre és kezébe vette a táskájában tartott vázlatfüzetét és egy ceruzát, majd egy üres oldalra lapozott és munkához látott.

Steve és Robin le sem vehették róla a tekintetüket, mert folyamatosan szúrta a tartóját a szemük rávetülése, de olyan gyorsan húzta a vonalakat, ahogy tudta. A grafit szaga járta át az orrát. Az élet visszatért belé, szemei előtt már nem úszkáltak sötét foltok.

Még kérdezni sem mertek, Will pedig nem kezdett el sem magyarázkodni, sem pedig mesélni. Csak színezett. Addig folytatta, amíg meg nem kapta azt a képet, amit a viskóban látott. Az alakot maga előtt, viszont már máshogyan ábrázolta. Az igazi alakjában sötétlett a papíron.

-Figyi, Will…-suttogott a lány, de abba a pillanatban reflektorfénybe kezdtek úszni. A lány nekiment a fiú táskájának, Will pedig ijedtében beletörte a ceruzát a papírjába. Egy szép lyuk keletkezett a lapon valahol a szörny karjánál, és még a letört hegy is darabokban maszatolta.

-A jó eget csináltok itt?

A lámpa fényében először látni sem lehetett az érkezőt, a fény teleszórta a szemüket, de ahogy eltartotta a fényforrást, a döbbent és zavarodott Mike egyesével nézett rajtuk végig. Will a válla felett pislantott hátra és pontosan látta, ahogy a fiú nem is Steve-ékkel törődik, inkább azzal, hogy ő a régi raktáruk ajtaja előtt ült füzettel a kezében. Látszott az arcán, hogy nem tudta hova tenni ezt a képet. Még pislogni is elfelejtett. Will magában sóhajtott, nagyon remélte, hogy más már nem ront rá.

-Ez…Öhm…-vakarta meg Steve a fejét.

-Esti kiruccanás?-mutatott fogas vigyort a lány, de nagyon erőltetettre sikerült, még Mike arca is rándult egyet. Egyáltalán nem vette komolyan.

Eközben Will már gyorsan összepakolta a dolgait, a vállára húzta táskáját, majd egyszerűen csak elindult visszafelé.

-Hé..mi a-Mike nem volt rest, hogy azonnal karon ragadja és vissza is húzza feléjük, Will kénytelen volt a fiúra nézni, pedig legszívesebben kerülte volna a tekintetét. A feje zúgott és csak el akart vonulni valahova, ahol egyedül lehet.

-Már épp mentünk volna-erőltette ki a szavakat a száján, de olyan hangszínben sikerült ezt megtennie, hogy Mike csak aggódóbban mérte fel. Elég darabosan engedte el, talán nem volt biztos abban, hogy ismét menekülőre fogja-e, de Will már elfogadta a sorsát. Csupán félig volt a jelenben, az elméje egy része még mindig abban az ominózus jelenetben égett, igyekezett rendesen funkcionálni, de nem sokat segített neki a tény, hogy mindenki őt bámulta.

-Mi történt itt?-Mike ezúttal körbenézett, megadva hogy akár Steve vagy Robin is adhat neki választ.

-Nem vagyunk benne biztosak-vallotta be a bébiszitter.

-Mi is úgy kerültünk ide, mint te-vonta meg a lány a vállát, majd megbánó arccal nézett Willre, mintha ezzel elárulta volna.

-Csupán eljöttem ide, oké? Steve és Robin észrevett-

-De miért?-szakította meg szinte azonnal.

-Nem beszélhetnénk erről holnap?-fakadt ki, kezdett könyörgően hangzani, ezért pedig dühös lett.

Mike szemöldöke összerándult, de inkább a fiú hangjától, mint a szavaitól, majd maga elé nézett és ismét Willbe fúrta a tekintetét. Ha mondani is akart volna valamit, a barátja minden szót beléfojtott, pedig az ellenkezője lett volna a célja.

Ahogy az arcát tanulmányozta és a feltehetőleg pizsama felsőjére felkapott pulcsiját és össze-vissza álló cipőfűzőjét, ő is felhúzott szemöldökkel nézett ismét a szemeibe.

-Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

-Hallottam. Még nem aludtam és láttam az ablakból, ahogy elhajtasz.

Will bolond volt, amiért azt feltételezte, hogy csak a számára vendégszobában lévő két lány miatt kellene aggódnia. Alapvetésnek vette, hogy mindenki más is már rég az igazak álmát aludta.

-Csak te, vagy…?

-Azt hiszed szóltam valakinek? Ennél jobban ismerhetnél-engedett el egy kis mosolyt, ami Willre is átvándorolt.

A táskája húzta a vállát, ahogy abba dugta el mindenét, és hirtelen erős késztetést érzett arra, hogy elmondja a fejében úszó összes szörnyű gondolatot.

-Már Steve-éknek mondtam-húzta ki magát, erősen fogta a táska szíját.-Emlékeket akartam felidézni.

Mike nem kérdezett vissza, csak alig észrevehetően forgatta körbe a szemeit Willék régi kertjében, majd visszavezette őket a fiúra. Értette, mire gondol.

-Azt hiszem nem is meséltem el sose, hogy pontosan mi is történt itt aznap este, talán mert nem is volt tiszta-közelebb ment a raktárhoz és annak falának támaszkodott ismét. Az öreg raktár remekül tartotta benne a fogyatkozó állóképességét.

-A Demogorgon elkapott. Itt-mutatott Mike a viskóra.

Will nem bólintott, csak elgondolkozva a füvet vizsgálta.

-Nem így volt?

-Amikor ma végigjártam mindent, eszembe jutott, hogy hogyan szaladtam el tőle. Ez…nem egy Demogorgon volt.

Nemcsak Mike, de Steve és Robin is lélegzet visszafojtva hallhattak. Az éjszaka csendje beállt közéjük, valahol egy bagoly huhogott a sötétben, elég mély és kísérleties hangon.

-Will…

-Eddig sem stimmel valami ezzel, de most már hallottam…hallottam Vecna történetét…

-Mi…-esett le Steve-nek is a tantusz, nagy szemekkel nézett körbe.

-Őt rajzoltad le-mondta Robin.

-Vecna volt. Mindig is Vecna volt az.

A hideg kezdte kirázni, összefogta maga előtt a kezeit, hogy ne járja át annyira az iszonyat, ami mintha csak a kinti levegőn keresztül akart volna beléköltözni.

-Nézd, ez nem is számít, nem igaz?-dobta be Steve, aki láthatóan oldani próbálta a jegyes légkört.-Így is úgyis is elvitt az a valami oda, teljesen mindegy, hogy a Demogorgon vagy Vecna, a lényegen nem sokat változtat.

Bárcsak Will is képes lett volna így gondolkozni, de az ő elméje nem hagyta, hogy ne lássa a részleteket, pont ezek a visszafejtések akarták élve megemészteni az agyát.

-A fenéket nem-háborodott fel Mike helyette is.-Teljesen eszement vagy?

-Nem számít, hidd el. Kit érdekel ez?

-Engem érdekel-csatlakozott ő is.-Ez mindent megváltoztat.

-Mint például?

-Nem is tudom, mondjuk, hogy az egyik változatban egy ösztönlény szerepel, aki csupán elvitt, mert rosszkor voltam rossz helyen, a másikba meg egy teljesen tudatos és intelligens lény tervezte el a dolgot és azért vitt el, mert ő ezt akarta?

Ahogy ezt kimondta, csak jobban elragadta a félelem, hogy mennyi minden történhetett még vele, amiről fogalma sem volt.

-Ehh-húzta el Steve ezúttal a száját, még hozzátett volna valamit, de csak céltalanul mutogatott, szavakat már nem tudott formálni.

-Talán jobb lenne, ha inkább arról beszélnénk, hogy pontosan mi történt itt, amíg távol voltunk-fordult Mike a páros felé a kisebb csendet követően.

Való igaz, a történtek lényegi részét már hallották, de elég nagy vonalakban, senki nem árult el igazán részleteket az itt lezajlott eseményről.

A két barát egymásra nézett, majd magyarázni kezdték a sűrű esetek tömkelegét. Egymás szavába vágva meséltek, néha már nem tudták eldönteni, hogy ki melyik részt mondja, kissé katyvasz volt az elbeszélés, de a lényeg benne volt.

Vecna képe nem lett sokkal élesebb számára, de talán jobban el tudta helyezni a kirakósban rejtélyes darabját.

Mike néhány dologban visszakérdezett, Will látta, ahogy magában serényen gondolkozik. Neki még volt lélekjelenléte.

Jó sok idő elteltével döntöttek úgy, hogy jobb lenne hazamenniük vagy tényleg a fél háztartásnak feltűnik, hogy nincsenek ott.  Elköszöntek Steve-től és Robintól, akik Steve otthona felé vették az irányt, míg a két fiú a ház előtti biciklikhez bandukolt.

-Kinek a bicajával jöttél?-kérdezte Will, hiszen ő már elhozta a barátja kék járgányát.

-Apámét. Amúgy is kábé null kilométeres-igazította meg a csengőt a fekete paripán, mire mindketten elmosolyodtak.

-Bocs, hogy elvittem a tiéd.

-Pont a bijac volt a legkevesebb, ami miatt aggódtam-tolta fel az útra, majd fel is ültek és hazáig csendben tekertek a főúton.

Chapter Text

Még az El utáni beszélgetést követően Mike szó szerint beesett az ágyába és hagyta a takaróba nyomódni arca egészét. Az órája valahol kattogó zajt keltett, de mintha inkább az elméje siettetné.

Ahhh .

Hátára fordult és nézte az unalmas plafont. Eddig is ilyen üres volt?

A fiú agya zúgott, várta hátha végre kifolyik a fülén és nyugta lesz egy darabig. Nem is. A szíve sajgott. A bordái, mintha acélból lettek volna és igyekeznének visszafogni egy atombomba erősségű kitörést.

Mi bajom van?

El pár órája szakított vele. A lány szavai egyszerre sebeztek és foltoztak. Mike hálás volt neki, amiért meghozta a döntést. De valami mégse stimmel. Disszonancia volt az erőben. Egyszerre akarta és nem is. Már érlelődött benne egy ideje a lány iránti érzelmek valós jelentése.

Amikor Willék elmentek és Elt is magukkal vitték, a lány még adott neki egy utolsó közös pillanatot távozása előtt.

Szeretlek. Ezt mondta. És megcsókolta. Mike viszont nem csókolt vissza. Egyszerűen nem tudott. Szemei nyitva voltak és egy idegen ajkait érezte a sajátján. A barátnője állt előtte, a lány akivel együtt töltötte az előző hónapokat. De akkor miért? Talán akkor kezdődött meg benne megformálódni egy idegen érzés, amit nem ismert. Félt tőle.

Azóta meg teljesen átértékelt mindent. A középiskolai évei első hónapjai élettelenek voltak. Persze ott volt Dustin és Lucas, a barátai, de valahogy mégis hatalmas üresség tátongott a mellkasában, és nem tudott ellene semmit sem tenni. Csatlakoztak egy DnD klubba, megismerte Eddiet és a többieket, akik hoztak szép pillanatokat a napjaiba, de nem hozták helyre a lyukat a lelkébe.

Őszintén, Mike igyekezett elfojtani ezeket az érzelmeket. Először annak titulálta, hogy hiányzik neki a barátnője. Nyilván.

Pár nappal az iskolakezdés után küldött neki egy levelet, amire nem is olyan soká jött a válasz. És ez ment folyamatosan. Ellel leveleztek, a lány mesélt neki az ottani életéről, élményeiről.

Mike olvasta őket boldogan. Boldogan…

Minden egyes levél után csak rosszabb lett a kedve és utálta magát emiatt.

Mi a franc van velem ?

Egyszer elhatározta, hogy telefonnal is megpróbálja elérni őket. Elnek adott egy adó-vevőt, mielőtt elment.

De nem csengett ki. A fiú mérges lett.

Vedd már fel!

Mike lecsapta a telefont és nekitámasztotta fejét a falnak.

Nem Elt akarom én hallani…hanem téged…Will.

Talán ez volt az első alkalom, hogy a fiú beismerte magának, hogy a barátja felől akar tudakolódni. De hát ez teljesen rendben van. Ő a legjobb barátja.

De Mike mellkasa nehezebb lett csak a gondolattól is.

Legszívesebben ilyenkor kifutott volna a világból, és elbújt volna egy üres kis kunyhóba, ahol nincs senki más. Senki. Csak…

A fiú most a fejére tette a kezét. Szobája csendje idegőrlő volt. Szemét erősen dörzsölte, hátha eloszlanak a gondolatai.

Hiányzott neki. Ez van. Hiányzott neki Will. Jobban, mint szerette volna.

Ahogy megérkezett Kaliforniába, úgy érezte magát, mint egy másik ember bőrébe öltözött kisfiú.

Virágot vitt Elnek, megcsókolta a lány az érkezése után. Mintha semmi nem történt volna azóta, hogy a lány elment Hawkinsból. Mintha ugyanaz lenne, aki volt. Aki szerelmes belé.

De amikor szembekerült Willel…Mike belsősége zsongott és ismeretlen érzelmeket küldött az agyába.

Nyugi már. Hiszem ez csak Will. Tudod a legjobb barátod. Tudod ugye Michael??

De a hevesen dobogó szíve és ereiben lüktető vére nem hódolt be az agynak.

Ez az egész arra késztette, hogy ténylegesen összekuporodjon egy sarokban és maradjon is ott.

Ezek után Elt elvitték, nekik pedig elő kellett a lány keríteni. Végig ketten voltak a keresés során. Végig.

Mike kezdte elismerni, bevallani mi történik körülötte. Lehet nem kellene ennyire ellent mondani.

Argyle pizza futár kocsijának hátuljában pontosan ennek érdekében kezdte el vallomását azzal kapcsolatban, hogy ő bizony szakítani akar Ellel. Nem mondta ki expliciten, de ezt akarta kihozni a beszélgetésből. De Will ezt lehúzta.

Vissza akarta rángatni a lányhoz. Miért?

Mike egyik legjobb pillanata volt, amikor a fiú odaadta kezébe a festményt, akit ő készített.

Abba a pillanatban végigfutott az elméjén El utolsó levelének egyik számára legfontosabb sora.

Will sokat fest. De nem mutatja meg mit. Talán valakinek. Egy lánynak, aki tetszik neki. Hiszem mostanában…furán viselkedik .

Mike mosolya bevilágította az egész kocsit. Will egy DnD festményt készített. A fiú nem látott még ilyen szépet. Biztos volt benne, hogy ez lesz élete pillanata. A szíve olvadozott.

De aztán…

Will megtörte minden ábrándját, amint kimondta a szavait: El által készítettem .

Mike vigyora lehervadt, és olyan hűvössé járta át a testét, mint akit hideg zuhany ért a pár másodperccel ezelőtti kellemes szauna után.

Legszívesebben belenevetett volna a saját képébe. Mi a fenét gondoltam ?

Barátja elkezdett beszélni arról, milyen fontos Elnek Mike. Ha lehetséges lenne, talán ezekben a percekben tört volna el a szívének szerkezete és hullott volna milliónyi darabkára, valahova a föld alá, ahol a gondtalan fiatalsága is nyugodott.

Miért El? Azt hittem ez rólunk szól…kettőnkről .

Azonban felmerült benne, mi van ha mégse akkora bolond? Will túlságosan érzelmes volt, és olyan dolgokat állított, amik határozottan ellent mondottak az El által hozzávágott véleménynek. Ettől függetlenül nem volt képes azt gondolni, hogy esteleg nem csak ő, de Will is…

Hiszen ő mondatta ki vele a szeretlek szót El felé! Mike nem akarta. Nem akart semmilyen vallomást a lány felé, akit nem húz felé romantikus szál.

Mike bele akart üvölteni az éjszakába. Felült és nézte a kihalt szobáját. A festmény most is ott hevert mellette.

El által készítettem .

Mike-ot nem érdekelte, ha igaz ha nem, fogta és szétnyitotta a körbe tekert papírt. Három fejű vörös sárkány díszelgett a lap bal oldalán. Ellene hadba lépett a négyfős kis csapatuk, élén Mike lovagi páncélban és egy pajzzsal, amin egy koronás szív csillogott. A fiú valódi szíve a torkában dobogott.

A fiú felnézett és eszébe jutott, hogy Will inkább Ellel szeretett volna egy szobában aludni. Rosszul esett neki, de azok után, ami történt, megérdemli az összes lökést, amit kapott. Vajon El elmondta a szakításukat? Bárcsak elmondta volna.

A fiú szorongatta a festményt egy darabig, amíg rávette magát, hogy megközelítse Holly szobáját.

Szeretett volna megbizonyosodni róla, hogy jól vannak. Lehet hozzá hasonlóan nem tudnak aludni a történtek miatt. Mike aggódott Will miatt, főleg amiért a fiú közölte a továbbra is fenn álló kapcsolatát a Mind Flayerrel és új ellenségükkel Vecnával.

Csak benéz. Ennyi az egész.

Lassú és hangtalan léptekkel közelítette meg a szobát, aminek az ajtaját nyitva találta. Óvatosan bekukkantott.

A húga rózsaszín takarója alatt szuszogott a kedvenc nyuszi plüssét magához szorítva. Mellette a matracon El feküdt és láthatóan Holly kölcsönzött egy csomó plüsst a lánynak, mert El körbe volt rakva állatokkal.

Azonban csak őket látta. Azt hitte először csak a sötét miatt nem ütötte ki a szemét Will arca, de miután többször is végigvezette tekintetét a szobán, biztos lehetett benne, hogy a barátja nem volt ott. Nem kis pánik keletkezett a mellkasában, sebesen, de mégis lábujjhegyen benézett még a mosdóba, de az is üres volt. Már azon agyalt, hogy a földszintre is lemegy, de egy furcsa hang csapta meg a füleit. A szobája ablaka nyitva volt és onnan be is szűrődött valami zaj. Gyors visszament, becsukta az ajtót és kinézett rajta.

Éppen csak el tudta kapni az eltekerő Will hátát, ahogy kikanyarodik a főútra.

Nem hagyott időd a felháborodásnak, ellökte magát a párkánytól és öltözni kezdett. Felhúzott egy farmert, a pólóját le sem cserélte, csak a széke karján csüngő pulcsit húzta magára és már ki is mászott az ablakán. Nem vitt magával semmit, csak egy lámpát, majd az apja bicaján úgy tekert, mint még soha. Utol kellett érnie Willt.

Ezek után a fiú régi házán ráakadt a társaságra, és a meglepően nem egyedül kuporgó Will Steve és Robin mellett ücsörgött.

Az események után Mike csak örült, amikor végre ketten suhantak a szélben úton hazafelé. Kellemes volt az éjszakai levegő, ahogy az arcába csapott, kicsit csípte, de pont annyira, hogy szerethető legyen.

Miután elérték a házukat, némán tolták vissza a bijacokat a helyükre, mintha sose senki sem ért volna hozzájuk egész nap. Mike azt tanácsolta, hogy másszanak be az ő ablakán, az senkinek nem fog feltűnni.

Will úgy nézett rá, mintha tőle várná a tervet a hogyanára. Mondjuk a visszaútra ő sem igazán gondolt, kiugrani könnyebb volt, mint visszamenni.

-Majd én megyek előre-ajánlotta fel.-Talán bele tudok kapaszkodni…

-Le fogsz esni-rázta a fiú a fejét.

-Nem tol ki velem a saját otthonom.

Nem volt egyszerű, tényleg azt hitte, hogy a kezei lecsúsznak és vissza fog zuhanni, de csodával határos módon épségben megúszta. Ezután segített Willnek is feljönni, a kezét nyújtotta, majd a barátja meg is ragadta, és ő is bejutott a szobába. Mindketten hangosan vették a levegőt.

-Fasza betörők lennénk-törölte meg a homlokát.

-Pofa be-kuncogott a barátja.

Mike becsukta maguk után az ablakot és nézte, ahogy Will körbenéz a szobájában, mintha sosem járt volna itt azelőtt. Ebből a szögből elég kupis volt a fészke, talán kicsit összerámolhatott volna, hogy legalább a látszatát mutassa a rendszerességének.

Will az ő egyik pólóját és nadrágját viselte, ami elég érdekes látvány volt és hazudott volna, azzal, hogy nem tetszett neki valahol mélyen.

-Miért nem aludtál?-szólalt meg Mike posztereit nézve.

-Nem tudom, amiért se sem-vágott vissza.

Will megállt és tétovázva, de helyen foglalt  barátja ágya szélén. Mike azonnal követte és melléült. A válluk majdnem összeért.

-Nem igazán hagytak a gondolataim nyugalomban, de már tudod miért-piszkálta a pólója szélét. A fiúnak eddig nem tűnt fel a kinti sötétség miatt, de mostmár tisztán látta, ahogy Will keze enyhén remeg. Szerette volna megnyugtatni, de mégse mozdult.

-Ja…-sóhajtott Mike.-Az én fejemben is járt mindenféle gondolat.

Csend telepedett közéjük, Will nem nézett felé, kerülte a tekintetét, Mike meg nem tudta, mivel tudná oldani a feszültséget. Hiába vették fel újra a kapcsolatot hat hónap után, továbbra is úgy érezte, hogy egy szakadék tátongott közöttük. Régen nem okozott problémát megosztaniuk egymással a gondolataikat. De az idő eljárt felettük és már teljesen más képben látták a másikat.

Mike alig észrevehetően pillantott a másikra. Will egy pontra szuggerált, és nem vette le róla a tekintetét. A fiú követte a célpontot, majd megállapodott a falnak támasztott gitárján.

Mike nagyot nyelt. Ezt még Eddie adta neki, mondván már nincs rá szüksége.

-Hidd el, nagyszerű hangszer-bíztatta a Pokoltüze Klub vezető. Eddie elsétált a dobok mellett, miközben figyelte a fiú arcát. A gitár -amit a kezében tartott -gyönyörű példány volt.

-Nem is tudom. Nem tudom, hogy kell rajta játszani-Mike megsimogatta a lágy faanyagot.

-Ezen ne fájjon a fogad. Majd megtanítalak-vigyorgott Eddie megpengetve saját új darabját. A fiúnak tetszett a hangja.

-A zene képes érzelmeket történetekbe foglalva átadni. Amikor egy jó dalszöveg átjárja a tested, akkor olyan, mintha a fellegekben járnál. Felszínre hoz egy csomó elnyomott dolgok, és még jól is hangzik. A zene szívből jön, az igazságot dallamosítja, a lélek titkos részeit és pontjait.

Mike merengve nézett a végzősre. Eddie mindig olyan lelkes és pörgős személy volt, hogy mellette nem lehetett az embernek nyugta. De valahogy, amikor a zene került képbe, még ő is lecsillapodott és sosem látott koncentrálási állapot kerítette hatalmába.

A fiú megpengette a húrokat. A lélekbe nyúló fonalak hangzatos végterméke.

Most, ahogy végigvezette tekintetét a hangszer minden apró porcikáján, elöntötte egy mély szomorú érzés.

Dustin arca beugrott, ahogy könnyek között és szipogva mormogja el barátjuk önfeláldozását. Eddie igen nagy szerepet töltött be az életünkben, különösen Mike-éban. Biztatásának köszönhetően rávette magát, hogy megtanulja kezelni a gitárt és egy-egy DnD meccs után még ketten bent maradtak az iskolában gyakorolni. A fiú sosem látott világban nyert betekintést, ahogy vezette a hangszer dallamát és keze mozgása szerint szólalt meg a sok kis vékony húr.

Eddie sokszor kinevette a zenei ízlése miatt, hiszen nemcsak az ő rockos stílusa állt hozzá közel, de Mike sose bánta.

Teljes melankóliába költözött a teste és csak akkor zökkent vissza a valóságban, amikor Will megközelítette a gitárt. Leguggolt elé és az alakján végighúzta az ujját.

-Jól néz ki-végre képes volt barátjára nézni.   

-Kaptam. Eddie-től-nem akarta, hogy szomorúan csengjen a hangja, de mégis búval megtöltve adta meg válaszát.

-Sajnálom.

-Semmi baj.

Will hangulata szintén elnyomott lett, inkább visszafordult a hangszerhez.

-Tudsz rajta játszani?-suttogta.

-Igen.

Mike nem hagyta, hogy a túlgondolása megszakítsa a cselekedetét, Will mellé ült és a gitár felé nyúlt, de félúton megállt a keze. Eszébe jutott a dal minden egyes sora, ami már hónapon óta újra és újra levezetett magában.

-Szeretnéd…ha mutatnék rajta valamit?

Maga se hitte el, hogy képes volt ezt kiejteni a száján. Forróság lepte el, a szíve rendesen dörömbölt a mellkasában, csoda hogy nem hallatszott kívülről. Will meglepett arcot vágott, de mégis volt a szemében egy csöppnyi csillogás, amitől Mike kivolt.

Megmarkolta a hangszer nyelét és az ölébe tette. A hangolással nem kellett bajlódnia, de azért megpendítette az összes húrt, hogy számára megfelelően szólnak-e. Will kíváncsian nézte keze minden mozdulatát, amitől a fiú ösztönösen ideges lett.

Először csak egy kisebb egyszerű dolgot mutatott, ami még az egyik első leckéje volt.

-Micsoda rocksztár dallam-mosolygott Will, amire Mike is elnevette magát és még lazábbak is lettek az idegei, addig a pontig, amíg az első hangját nem játszotta annak a dalnak, amit most akar előhozni.

Mike arra gondolt, hogy mit akar átadni a dalon keresztül, amit ő maga írt. Eddie szerint nemcsak a szövegnek, de a hangnak is színültig kell lennie érzelemmel.

Mély lélegzetét vett és nekikezdett a mélységek kitárásához.

Amint a fiú énekbe kezdett, Will szemöldök felszökött az égig. Mike mosolyogva nézett mélyen a szemébe. Érezte, ahogy megszűnik a külvilág, és csak ők ketten vannak az univerzum közepén. A fiú szelleme valahol egy ismeretlen illúzióba járt, csakis Will volt a szeme előtt, senki más. Elvesztette a fókuszt a dal iránt, hagyta vezetni magát a szöveg által, a szíve adott neki hangot. Amikor megírta ezt a zenét úgy gondolta, hogy ez az egyik legszebb dal, amit valaha kiadott a kezei közül. Solar Eclipse -nek nevezte. Belefúródott a tudata legmélyére és nem eresztette. Magáénak érzete a szavakat, a sorok összességét, hiszen ténylegesen neki és Willnek szerezte.

Will csodálattal nézett rá és egyben zavarba is hozta a szöveg jelentése. A zöldes szemei úgy csillogtak, mint aki lázban ég. Mike egyre közelebb ment hozzà, minden résszel közelebb és közelebb kerültek egymáshoz.

A zene vége felé a fiú már éppen csak találta a húrokat. A szíve szó szerint szétáradt és virágot bontott az egész testét behálózva.

Minden emlék, amit átéltek együtt felvillant.

Az első találkozásuk az óvodába, amikor Mike megkérdezte őt, hogy lesz-e a barátja és igennel felelt.

Minden egyes DnD játszma, a jelmezük közös megtervezése, és agymenésük, hogy ők majd leforgatnak egy igazi fantasy filmet.

Will rajzai, amik azóta is ki vannak téve Mike falára, nem beszélve a füzetről, amibe az összes eddigi darabját tárolja.

Mike tekintete a fiú ajkaira vándorolt. Sosem érzett még ilyen erős késztetést erre, mint most. Majdnem összeért az orruk, olyan közel húzódtak egymáshoz.

Tedd meg Mike .

-Miért hazudtál nekem?

Mintha a köd, ami körülvette a két fiút, egy pillanat alatt semmivé foszlott volna. Az álom és a mámor megszakadt és újra a földön találták magukat a való világ falai között. Már nem voltak olyan közel, talán csak Mike agya színlelte az egészet.

Mike igyekezett visszafogni ajkai remegését. Miért nem tette meg? Egyik része busztolta és lökte előre, míg a másik visszafelé húzta. Árnyként tekeredett köré és nyomta a testét az ellenkező irányba.

Akkora disszonancia keletkezett a szívében, hogy érezte, ahogy egyik fele jobbra a másik pedig balra húz.

Will a kérdés hallatán felvette a Mike szívébe maró kiskutya arckifejezést.

A fiú viszont csalódottságot sugárzott a szemein keresztül egyenesen Mike mellkasába.

-Hazudtam…igen hazudtam.

-Miért?-a fiú erőtlenül beszélt.

-Én neked akartam jót.

-A festmény nem El által készült…

-Miért gondolod ezt?

-Olvastam. El levelében. Konkrétan leírta, hogy dolgozol valamin, de fogalma sincs mi az, mert meg se mutattad neki. Miért hazudtál nekem?

-Hogy segítsek.

-Hazugsággal?

-Egyáltalán miért zavar ez ennyire?-Willt egyre jobban felkavarta a barátja kérdezgetése.

-Miért ne zavarna? Nem akarom, hogy hazudj nekem. Miért, Will…?-Mike nem akart engedni.

-Azért, mert vak vagy, Mike-Will szemei tüskék votlak a fiú mellkasában.-Egyszerűen nem voltál képes El szemébe mondani semmit, semmi más nem volt kettőtök között, csak szenvedés. Azt akartam, hogy ez megváltozzon.

-Én vagyok vak? Te azt gondoltad, hogy azzal küszködtem, hogy elmondjak egy szeretlek szót Elnek.

-Talán nem így volt?

-De igen, de nem azért, amiért te gondolod-Mike hagyott egy kis szünetet, a földre tett gitárra terelődött a tekintete.

A zene szívből jön, az igazságot dallamosítja, a lélek titkos részeit és pontjait.

-Én…nem szerettem Elt, oké?-mondta tagoltan, maga is meglepődött, hogy ezek a szavak kijöttek a száján.

Will olyan arcot vágott, mint aki nem tudja eldönteni, hogy a barátja viccel vagy komolyan beszél. Nem mondott semmit, csak nézte Mike-ot, szemei rajta másztak, olvasni próbált belőle, és a titkaiból.

-Tényleg…azt hitted, ugye? Hogy mi tényleg…szerelmesek vagyunk.

-De hát, Mike….

-Nem így van. És ezt nemcsak én gondolom, ő is. Meg is beszéltük és le is rendeztük az egészet.

-Szakítottál vele?-a fiú nem akarta elhinni azt a hatalmas döbbenetet a hangjába, amit hallott.-Pont most?

-Ő kezdeményezte.

-Mike, most vesztette el a legjobb barátnőjét, éppen mélyponton van, hozhat olyan döntéseket….

-Fejezd ezt be, kérlek!-a fiú már-már könyörögve mélyesztette bele a tekintetét Willbe.-Nem akarom, hogy folyton visszalökj hozzá. Döntöttem. Döntöttünk. Helyesen.

Mike azután sem nézett el, miután a barátja levette róla a tekintetét. A fiú először szemezett a saját festményével, amit Mike észre sem vett, hogy leesett az ágyáról. Will úgy vizslatta a keze munkáját, mintha sosem látta volna azelőtt. És mintha semmi kötődése nem lenne vele.

Mike fogta, és közelebb húzta, Will követte a papír útját.

-Szétesett…-mondta fuvallatnyi hangerővel.

-Mi…?

-Minden. Itt mind a négyen együtt vagyunk, egy csapatként. Úgy érzem….ez elmúlt.

-Nem múlt el.

-Azt hittem, hogy kézben van tartva mindent itthon. Még bizakodva azt mondtam, hogy a szív egyben tartja a csapatot, de úgy tűnik mégis képes volt darabokra szakadni. Mindenki más irányba ment, Max kómában van, Lucas mellette kel és fekszik, Dustin gyászolja Eddie-t, El pedig éppen szakított veled.

-És te?

Te vagy a szív .

-Én…élek-szája egy vonal, a szemei hitelt igyekeztek adni a szavainak, de Mike látta, ahogy belül kiáltanak a lelkéből a hangok, és zajongás folyik odabent.

-Nem kellett volna hagynom, hogy ez legyen…

-Miért széledt szét mindenki?

-Miért mentél el?

-Huh?

-Nem lehet összetartani valamit, amit négy alappillér tart egyensúlyban, de aztán egy elveszik belőle. Össze fog dőlni, Will.

-Nem vagyok ilyen fontos…

-De igen, fontos vagy! Szükség van rád.

Szükségem van rád.

Eszébe jutott az a sok levél, amit a fiúnak címzett, de sosem küldte el neki. Valahol a szekrénye mélyén lehettek egy dobozban, egy csomó ruha alatt. Már a megírásukkor tudta, hogy sosem jutnak el Willhez, de ő mégis mindet az elejétől a végéig lekörmölte, sok satírozás, áthúzás és firkálás mellett.

Képes volt néha napján kisétálni a fiú volt házához, és körbenézni, mintha majd a semmiből csak odateremne. Elment a kis kuckójához is, amit még tönkretett mérgében, amiért szintén ő volt a hibás. Törött szívvel ült le a párnákra, olyan volt, akár egy bűnügyi helyszín, ahol valaki meghalt. És ő tényleg azt érezte, hogy valami meghalt.

Mike az összes rajzot - amit ott talált - összeszedett. Még a közös képüket is megtalálta, pontosabban annak darabjait. Dustin, Lucas, Will és Mike ott mosolyogtak valamikor a régi darabon, ami már sosem lesz egyben újra.

Hazavitték és összeragasztotta.

Akár a saját lelkét is celluxozhatta volna, az is hasonlóan nézhetett ki, mint a láthatóan megjavította fénykép. Egyben volt, de csak néhány ragadós fecni tartotta a helyén, a szakadás helye sosem fog eltűnni.

Vajon a festményt is képes lenne széttépni?

Megérdemelné.

Ő lenne a sárkány, akit éppen leszúrnak.

Will már éppen felállt a helyéről, amikor a fiú megszólalt.

-Amit mondtál akkor…a kocsiba…az érzésekről…az sem volt igaz?

Mike úgy fogta a saját kezét, mintha még az is elengedné, ha nem tartana rajta.

Will vállai alig észrevehetően emelkedtek fel, tekintete követte a szintén elé álló Mike-ot.

-Az….-barátja hangja elcsuklott.

-Mit gondoljak…mit gondoljak most?

Pár perce még zene és ének zengte be a szobát, most meg egymással szemben ültek, elhaladtak a szavaik a másik mellett, és mégis képesek voltak találatot érni.

-Az engem is érdekelne..egyszerűen nem értelek, Mike. Egyik pillanatban közel vagy aztán meg ellöksz. Mit akarsz? Mit akarsz tőlem?

Mindent. Mindent, ami te vagy .

-Őszinteséget.

-Kezdheted-mutatott rá.

-Szeretném ha….

Ha az enyém lennél .

-Mit? Mit szeretnél?

Mike érezte, ahogy a szemei homályosodni kezdenek. Azonnal elfordította a fejét. Úgy érezte, mindenki őt nézi, egy emberekkel teli teremben, ahol ő az egyetlen, akire a fény vetül. Az összes tekintet lyukat ütött belé, akár egy tárgyalóterem, ahol ítéletet mondanak felette és kérdőre vonják minden tettének indítéka miatt. Kalapács csapódott az asztalon, emberek százai kiabáltak neki. Menekülni akart.

-Mike…

-Csak maradj itt…

A szemében sem mert nézni, teljes erőfeszítéssel próbálta visszafojtani a könnyeit. Karjait maga köre fonta. Nem hallotta az ajtó nyikorgását vagy léptek zaját, így valószínűleg a fiú még mindig ott állhatott mögötte.

Vontatott mozdulatokkal az ágya felé ment és háttal nekivetődött, amibe az egész szerkezet beleremegett.

Will alakja pár másodpercig nem mozdult, de aztán követte Mike-ot.

Olyan lassan tette le a fejét a fiú melletti párnára, mintha arra számítana, hogy tüskékkel van körberakva.

Mike az ágya balján feküdt, Will pedig a jobb oldalon. Barátja képes volt Mike felé fordulva elhelyezkedni, ami enyhe szívritmus zavart okozott a másikban.

-Lehetne…hogy szóljon…zene a háttérbe?

Mike oldalra pillantott egy bólintás erejéig. Bekapcsolta a pár méterre eső régi masináját. Megnézte milyen lejátszó van belerakva. Egy lassú szám kazettája porosodott, amit igen sokszor tekert vissza újrajátszásra. Benyomta és visszafeküdt.

Willnek igaza van. A kellemes háttérzaj segített enyhíteni a feszültségen és már ő is nyugodtabban tudott ellazulni.

Nem is tudja meddig nézhetett a semmibe, de amikor összeszedte magát és a barátjára nézett csak azt látta, hogy  Will a másik irányba fordult. Fogalma sem volt róla, hogy elaludt-e már vagy hozzá hasonlóan nem ül álom a szemére.

Nézte a hátát, közben pedig újra eszébe jutott, mit mondott neki Vecnáról. Hogy ő vitte el. Igaza volt, ez sokkal ijesztőbb, mint az eredeti felállás. Azt sem szerette, de hirtelen sokkal kecsegtetőbbé vált.

Aludnia kellene.

De mégis az agya kattogott tovább.

Mit akar Vecna Willtől? Mit akar mindannyiuktól?

Mike lehunyta a szemét, hátha sikerül neki is pihennie egy kicsit. A zenét nem kapcsolta ki, segített az elalvásban a dallam.

Valahol kint még mindig tombolt a sötétség birodalmának kátránya, és fokozatosan lepte el őket. El fog ide is érni. És nem lesz hova menekülni.

Chapter Text

Will egy különös helyen találta magát. Úgy érezte, mintha ténylegesen ott lenne, nemcsak lelkileg, de testileg egyaránt. A helyiség különös volt, egyértelműen nem egy általa ismert épület hátborzongató részén helyezkedett el. Pedig sok ilyen helyen megfordult már. Körbenézett és mindenhol hatalmas tégelyeket látott, körülbelül két vagy több méteres példányokban. Mindegyikben fortyogott valamiféle ismeretlen folyadék, ami táplált egy groteszk förmedvényt a belsejébe.  Ahogy a fiú előre nyúlt, nekiütközött a keze egy üvegnek. Ekkor jött rá, hogy ő is egy ilyen tárolóban ácsorgott. Az előtte sorakozó tégelyek két sorban sorakoztak és az övé volt a középpont, ami egyenesen ránézett egy másik szobára. Innen úgy tűnt, hogy elektronikai eszközökkel van felszerelve, de elég réginek és megviseltnek tűnt az egész rendszer, ami behálózta és elgondolkozott rajta, hogy egyáltalán használat alatt állnak-e vagy már évtizedek óta eszi a kosz és a rozsda az irányító panelt és az összekötő csöveket.

Hirtelen léptek zajára lett figyelmes. Az egyik vas ajtó kivágódott és egy vékony, nyúlánk férfi lépett be a terembe. Katonai egyenruhát viselt és még az alkata ellenére is feszélyező kisugárzást árasztott.

-Eto neveroyanto-bosszankodott a férfi. Will fülét megcsapta az ismeretlen nyelv és volt egy rossz erőérzete arról, vajon mi is lehet.

-Mindent megpróbáltam.

A katona után egy igen ismerős alak került előtérbe. Nehezen lépett, arca tele volt frissen vöröslő sebekkel. Majdhogynem felismerhetetlenségig verték, de Will szeme így is tágra nyílt  és rázta a fejét.

Sam Owens bukdácsolt az orosz férfi mögött és igyekezett tartani a tempót, de sérült lába ezt nehezen tolerálta.

A fiú fejében már az orvos jelenléte igen sok kérdést kívánt maga után. Ownes volt, aki még az Upside Downból való visszatérésre után kezelte. Hiába futkos a hideg a hátán a megszállása miatt, az orvos iránt nem táplált ellenszenves érzéseket, hiszen ő egy jószándékú emberként volt számon tartva.

-Kérem Uram-könyörgött és megragadta a másik egyenruháját.

-Elbuktad az egyezményünket-az orosz érdekes akcentussal beszélt, de mostmár a fiú számára is érthetőek voltak a szavai.-Ez volt az egyetlen feladat, amit rád bíztam.

-Én megpróbáltam. Megtettem mindent.

-Mégpedig?-a katona megfogta Owens kabátját és vonszolni kezdte egyenesen Will felé. Mindketten ránéztem, amiről a fiú megfeszült. Ténylegesen imádkozott érte, hogy csak álmodjon.

-Látod ezt én drága orvosjelöltem?-emelte  fel a fejét és csakhogy nem csodálattal nézte a fiú ketrecét. A férfi maga körül összehúzta megviselt ruháját. Szemében a félelem és aggodalom egyvelege keveredett.-Azt hittem végérvényesen elvesztettem, amikor az amerikai és a bandája beleavatkozott a munkálatokban.

-Ez a lény veszélyes, Uram. Ha ténylegesen sikerül megszereznünk a képességet és magunkévá tenni, akkor is túl nagy a kockázata annak, hogy elszabadul. Újra. Márpedig ha ez bekövetkezik, akkor semmi esélyünk nem lesz megállítani.

- Te magad mondtad, hogy a kölyökkel nem lenne probléma. Csak hát sajnálatos módon nem sikerül elém kerítenie senkinek.

Will érezte, ahogy a vér kiszökik az ereiből. Ha a valóságban lenne, valószínűleg már nem tudna a lábán megmaradni. Hidegzuhanyként érte a hirtelen jött felismerés.

Pár nappal ezelőtt, miután Elt elvitték Brenner rejtekhelyébe, rájuk támadott egy csapat felfegyverkezett katona. Nem sok híján jutottak ki a házból, egy a semmiből jövő ügynök segítségével. Megmentette mindhármójuk életet, de ő már nem jutott el élve sokáig. Azóta is a sivatagban fekszik valahol a tikkasztó hőségben a forró homok alatt, Argyle kartonlapos sírkövével.

Willnek nem sok ideje volt elgondolkoznia az eset abszurditásán, mégis Owensnek köszönhettek mindent. Az ő ügynökei védték meg őket, hogy ne végezzenek velük a saját otthonukban, segített Elnek, tulajdonképpen az orvos tartotta alattuk a padlót a rengeteg velük történt káosz után.

Azonban most a férfi előtte állt egy orosz oldalán, és szemében valami máshogy égett, mint eddig.

Ez a lény…

Will érezte azt a már régen felgyülemlő őrületet, ami el tudja igazán borítani az elméjét. Nyilván tudta, hogy egyszer vissza fog térni…de mégis olyan sokként érte.

De ha ő itt van…

A fiú nem akart megfordulni vagy felnézni. Reszketeg lélegzetét vett, ahogy valami megcirógatta a nyakát. Libabőrbe burkolózott a teste, és ellentmondva minden porcikája figyelmeztető kiálltásával, hátra fordította a fejét.

A sötét örvény nyugalmi állapotot árasztott és eszébe sem jutott letámadni volt áldozatát. A fiú mozdulatlanul nézte, de félig a két férfire is figyelmet szentelt.

-Szeretnéd, ha emlékeztetnélek, pontosan mit is mondtál nekem, Sam?-kérdezte az orosz ridegen.-Azért mentél Hawkinsba, hogy keress jeleket természetfeletti jelenségekre, amik onnan eredeznek és ezentúl tedd őket a mi hasznunkra. Elmondtad nekem ennek az izének a történetét-mutatott a Mind Flayerre-és hogy miféle pusztításokra képes. Pontosan ezért sikerült megszereznünk egy szörnyállatot is, amik elmondásod szerint engedelmeskednek az árnyék szörnyek. De a terv nem egészen az elképzelésünk alapján ment. Nem igazán kegyeskedtél több részletet megosztani velem attól függetlenül, hogy tudtál mindent.

Owens nagyot nyelt és masszív gyűlölettel szemlélte a másikat.

-Nem tetted meg az ígéret rád eső felét.

-Ígéret. Az ígéreted nem fél információkért jár és elbukott feladatok teljesítéséért. Miután a társaimmal rájöttünk a titok nyitjára, miszerint a szörny egymagában nem képes kifejteni erejét, elkezdtünk kísérletezni. Embereket százai vesztek oda, ugyanis nem voltak képesek ellenállni a lény tudatának. Elpocsékoltam egy csomó jöttmentet. De semmi baj-a férfi közelebb ment és gyilkos vicsort villantott.

-Nem akarom, hogy gyerekeket használj fegyverként Amerika ellen.

-Amerika is ugyanezt csinálja. Ők is kinevelték a saját sarjukat, hogy hadba bocsássák. Nem állítom, nem vagyunk különbek, de a cél szentesíti az eszközt.

Ők egy képességekkel rendelkező  lányt dobnak elénk, hogy igázzon le mindet, akkor megtesszük ugyanezt. Az árnyék szörny csakis egy gazdagtesttel hozható működésben, ahogy már te is tapasztaltad. Lemészárolt egy egész kórházat és benne emberek sokaságát. Pontosan erre van szükségünk, hogy felvegyük a versenyt Amerika ellen és győztesen lépjünk ki a csatából. Hadd érdeklődjek, mégis hol van most a mi fegyverük kulcsa?

Will lehunyta a szemét. Szerette volna, ha ellent mondanak az általa felvetett gondolatmenetnek az orosz férfi szavai, de pont az ellenére történt ennek.

Szovjetunió őt akarja.

Miért mutattad ezt meg ?

A Mind Flayer nem reagált semmit, de a fiú érezte a lelkébe meredő tekintetet.

Eddig el akarta kapni, vadászott rá és Will egyik legnagyobb félelmévé vált az évek során. Akkor most mi változott?

Ha bábként akarná használni, egyszerűen csak hagynia kellett volna az oroszokat munkálkodni, hogy végül elfogják és elé vonszolják teljesen értetlenül.

Talán a Vecna és a Mind Flayer fúzió nem teljesen úgy zajlott, mint ő azt hitte.

Owens nagyon furcsán viselkedett, ő nem tenne ilyet magától, elrabolták és kényszerítik az együttműködésre.

Will látta a szemében a fájdalmat, az üvegre meredt, majd elhagyta száját egy mondat.

-Bízz bennem…itt kell lenned.

Azt gondolta, talán tudja, hogy hallja őt, de ez nem tűnt lehetségesnek. De már bármit el tudott képezni.

A sötét felhő vörösleni kezdett és a fiú felé merészkedett, Will azonban nem próbált meg hátrálni vagy ellenállni. Teljes mértékben a megérzéseire támaszkodott, ami talán az egyik legrosszabb döntés egy ilyen helyzetben, de ő már átélt elég megrengető eseményt, hogy tudja mikor van itt az ideje engedni az ösztönöknek.

Érezte, ahogy az egész testét ellepi a lény és körülötte kavarog. De nem bántotta. Will csodával határos módon képes volt nyugodt maradni, ami betudott a nem valóságon alapuló találkozásnak. Furcsa hang zúgott a fülében, amiből semmit nem értett, de a hirtelen jött lökés azonnal kizökkentette a harmónia kereteiből.

-Haveeer.

A fiú ijedtében felugrott és ennek köszönhetően majdnem lefejelte Argyle-t.

A pizza futár nagy mosollyal köszöntötte és valamilyen oknál fogva tele volt hosszú éjfekete haja kis fonásokkal és masnikkal. Will erősen elgondolkozott azon, vajon ez is az álmának a része, amolyan álom az álomba jelenség szerűség keretében. Viszont bátyja barátja esetében egy ilyen feltűnés nem volt annyira valótlan, mint gondolná az ember.

Azért körbenézett, hogy ott van-e még, ahol álomra hajtotta a fejét, de szerencsére Mike szobája nem változott.

-A Demogorgon lefejező harcos azt mondta, azonnali gyűlést hív össze.

A Demogorgon lefejező harcos néven hívott Hopper bejelentése nem volt olyan váratlan, hiszen a történtek tisztázása nem maradhat el, a további lépések kérdése meg pláne.

Will agya nem hagyta nyugodni, az esemény pont tökéletes arra, hogy lemondjon mindent, amit látott.

-Pár perc és….

-Siess, mert a többek már rég a kabinba várnak. A többség.

-Jó jó.

A fiú nem zavartatva magát, odasétált barátja szekrényéhez, és saját cucc hiányában, keresett valamit, ami éppen keze ügyébe került. Ahogy húzogatta a ruhákat érezte, hogy lángol a feje.

Annyira nem értelek .

Will már egy ideje próbálja összerakni a Mike fejében található összefüggések kirakósát, de mintha percről percre változnának a darabok vagy újak jelennének meg teljesen indokolatlanul.

Most ez nem számít.

Az oroszok fenyegetése mérföldekkel lényegesebb, mint az ő egyéni szociális problémája.

Lekapott a fogasról egy világosszürkés pólót, sötétkék és szürke kockás inget egy farmerrel, aminek az aljàt fel kellett hajtania.

Leviharzott a lépcsőn és a már várakozó Argyle jól ingen ragadva kirángatta a házból.

-Miért nem szóltatok hamarabb?-tartotta a gyors lépteket.

-Mike nem akart felébreszteni és amúgy is mindenki szét van széledve, szóval nem csak téged kellett összeszedni. Hé amúgy- húzódott közelebb és az egyik fa tövébe mutatott- szerinted Jonathan örülne egy olyan színes gombának? Fogadjunk, hogy a barátnője se látott ekkorát azelőtt.

Will hosszan pislogott és nagy egyetértően bólogatott és elgondolkodva hümmögött. A pizza futár odafutott a fához és ténylegesen leszedett pár darabot a gombából.

-Mi van ha mérgező?-mérte fel a helyzetet.

-Olyan nincs.

-Ahha-a fiú rájött arra, hogy talán nem kéne hagynia a nagyvárosi srácnak, hogy összeszedjen mindent, amit kedve tartja.

-Jaj tényleg tényleg-úgy ahogy van, zsebre vágta a leszaggatott példányát, a másikból pedig előhúzott egy kártyát, ami át is adott neki. Will hatalmas szemeket eresztett, amint átvette.

Egy képeslap volt a kezében, amin sárkányok okádtak tüzet. Négyen voltak négy különböző színben. A jószágok alatt pedig cirommás betűkkel szerepelt a felirat: Boldog születésnapot. A fiú szíve nagyot dobbant.

-Tudom, hogy lekéstem. Teljesen bezavartak a puskás emberek, pedig már akkor oda akartam adni. Remélem tetszik. Volt dínós is és nem tudtam, hogy ez vagy a dínós tetszene jobban, de végül ezt választottam, mert valamikor azt mondtad , hogy menők, szóval ja.

Will kinyitotta a piros lapot és benne egy játéktermi kupont talált.

-Van egy ismerősöm ott és szívesen adott, persze egy kis anyagért cserébe tudod-kacsintott-asszem egy évig fel lehet használni.

Will alig hallotta már Argyle szavait, valami a belsejében fel kívánt törni, amit már rég elfolytott. Hazudott volna mindnekinek -magának meg főleg -ha azt mondta volna, nem érintette rosszul, hogy senki sem emlékezett a szülinapjára. Mike érkezésnek napján volt és nemcsak hogy senkinek nem tűnt fel, de még át is néztek rajta egész nap, mintha egy szellem lenne.

-Ohhh… Öhm, lehet mégis a dínós kellett volna. Az kellett volna, ugye?

A fiúnak nem tűnt fel, ahogy a papírra csöppen egy kövér könnycsepp.

-N-Nem, ez…tökéletes-és megölelte. Argyle megveregette a hátát és tovább magyarázott a gombáiról.

Hasonlóan hozzá, ő is az ingzsebébe tette ajándékát. Nem tudott több szót kinyögni a száján vagy ténylegesen patakzani fognak a könnyek, azt meg véletlenül sem akarta. Argyle csupán hat hónapja volt a barátjuk, de mégis úgy érezte most ő került a szívéhez a legközelebb, mint jó barát, minden hibája és beszívott állapota ellenére.

Nem telt bele hosszú időbe, hogy megérkezzenek a romos épület elé. Hopper kabinja azóta is igen szétszabdalt állapotban tengette mindennapjait. Lassan de biztosan elnyeli a fák sokasága, ha nem tesznek ellene.

Nem sokkal mellettük menetelt Steve és Robin is. Odasiettek hozzájuk.

-Hello muchachok-nyújtotta a kezét üdvözlésképpen bátyja barátja. Steve úgy nézett Argyle kedves barátságos tekintetére, mintha nem tudná teljesen eldönteni, hogy mit illik ilyenkor tenni és valószínűleg a srác kissé vörös árnyalatú szeme sem volt valami bizalom gerjesztő.

-Csövi….vagy mi- ügyetlenkedett, de végül kezet ráztak, mint valami hivatali dolgozók.

-Áhh nem tudom találkoztunk-e már. De nem hiszem, mert egy ilyen szép hölgy nem esne ki a fejemből-bökött Robin felé.

A lány agya lehet lefagyott egy pillanatra ,mert levegőt venni is elfelejtett.

-Hehe-tűrte rövid szőke tincsét a füle mögé, de nem tűnt őszintének a bók fogadása.

-Steve és Robin, ő is Argyle. Argyle Steve-mutatott Will a fiú felé, aki újra intett neki-és Robin-a lány kényelmetlenül vigyorgott.

-Milyen jófej emberek. Ez a Hawkins csak ilyen kedves lelkeket hordoz magában?

Ha te azt tudnád …

-Mindegy is, inkább haladjunk befelé vagy a rendőrfőnök leszedi a fejünket-kerülte ki a válaszadást Robin. Úgy mentek egymás mellett, mintha a tegnap esti kis akciójuk meg sem történt volna.

A pizza futár le akarta nyomni a kilincset, de az nem igazán volt jelen, így csak belökte a korhadt ajtót, ami nagyobb zajt hagyott maga után, mint szerette volna.

Ennek köszönhetően minden szem rájuk szegeződött a belső térben.

-Megjöttünk-tette csípőre a kezét.

-Na ne…szerintem fel se tűnt nekik-mormogott Robin az orra alatt, amitől Will visszafogott egy kuncogást.

Hopper a kis tömeg közepén állt és a testtartásából kifolyólag valamit nagyon magyarázhatott, amit nekik sikerült nem túl illedelmesen megszakítaniuk.

-De jó, sikerült megtalálni a történelmi emlékművet?-Hopper nem tűnt valami jó kedvűnek, így inkább csak a többiek közé vonultak és Will próbálta Argyle-nek elmagyarázni, hogy nincs semmi történelmi emlékmű.

El intett Willnek, hogy üljön le mellé. A húga valószínűleg Nancy gardróbjából válogathatott, hiszen világos rózsaszín kötött pulcsit és lilás árnyalatú bő nadrágot viselt. Mellette az említett lány és Jonathan is helyet foglalt. A fiú direkt nem kereste Mike-ot a tekintetével, de ettől függetlenül érezte, hogy rajta nyugodnak.

-Most, hogy mindenki jelen van-nézet körbe a volt rendőrfőnök-szeretnék belekezdeni a jelenlegi helyzet ecsetelgetésébe. Mint látható, én szerény személyben nagyon is élek, pontosan ezért, ha senkinek nincs ellenvetése, akkor felvezetném a mai megbeszélést. Márpedig senkinek nincs-emelte fel a mutató ujját.

-Kezdhetnénk azzal, hogy tisztázzuk mi is történt itt, amíg távol voltunk?-szólalt fel Jonathan.

-Tulajdonképpen egy ember meghalt, egy kómában, egy félig felzabáltan-mutatott Steve a beköltözött sebeire a pólója alatt. Beszólását igen sok lesújtó pillantás követte, így megköszörülte torkán és egy bocsánatkérést motyogott.

-Majd én rendesen kifejtem-állt fel Nancy és megigazítva szoknyáját, Hopper mellé lépett.- Tulajdonképpen az egész azzal kezdődött, hogy rejtélyes gyilkosságok ütötték fel a fejüket és mi természetesen kerestük az okát. Aztán kilyukadtunk az Upside Down-nál és Vecnánál, akit Dustin nevezett el, mert….

-DnD tök mindegy-legyintett a fiú-szóval Venca volt egész végig a háttérben és mozgatta a szálakat.

-Kitaláltunk egy tervet, miszerint megmentjük a várost és…Maxszet-Nancy óvatosan Lucasra nézett, aki csak megerősítően bólintott.

-Meggondolatlanok voltatok kölykök-fogta Hopper a fejét.

-Tudjuk. Szerinte ha tudtuk volna az árát, akkor megtesszük?-Dustin hangja elcsuklott és minden létező irányba nézett, ahol nem talált rá néző tekinteteket.

Will látta a fájdalmat barátja arcán. Valószínűleg Eddie-vel közeli barátok lehettek.

-Ezek szerint tényleg rejtélyes lények járják ezt a helyet…

A fiú fülét egy számára ismeretlen férfi hangja ütötte meg. A hang gazdája most a rendőrfőnök  jobbjára állt és fürkészően nézett körbe a társaságon, majd megállapodott Hopperen.

Will úgy hallotta, hogy neki köszönhetik El apjának épségben való kijuttatását az orosz fogságból.

Hosszasan vizsgálta a férfit és elgondolkozott rajta, vajon megbízható-e. Az álmában látottak után nem tudta odaadni csakúgy a bizalmát a kezébe.  Lehet beépített….Sam Owenst is képesek voltak valamivel az oldalukra állítani, kérdés, hogy mivel.

Óvatosan . Nem tudhat túl sokat vagy felhasználja ellenünk.

Azonban Hopper rendelkezett elég tapasztalattal ahhoz, hogy hasonlóképpen felmérje a helyzetet, így csak rövid választ adott.

-Mondhatjuk. Mi sem vagyunk szakértői a sok szarnak, ami itt folyik.

-Maga kicsoda?-Argyle eddig csendben volt, de az új arc nem tudta nem megszólalásra késztetni.

-Hívjatok….

-Enzonak.

-Ja, Enzo.

Mint az étterem . Ez valami kódnév lehetett, talán ezért azonosította be az anyja is, hogy velük együtt dolgozik, hiszen ezt a nevet csak az ő körük ismeri.

-Segíteni fog nekünk?-nézett rá Mike nővére a másik oldalról.

-Szeretnék, igen. Mint volt orosz katona és börtönőr, én elég sokat tudok az ottani dolgok működéséről.

Vajon rólam is tud ? Will félt felhozni az általa megismert információkat, nehogy aztán maga alatt vágja a fát a korai elszólás alatt. Nem tudta, hogy a férfi mennyire állt közeli kapcsolatban a vezetéssel, lehetséges hogy semmiféle külsős nem tudott a háttérmunkálatokról.

-Az orosz hadsereg már vadászik Amerika titkos fegyverére. Óvatosnak kell lennünk, különben azonnal a földön végezzük.

-Már most?-meredt Dustin a férfire.

-Ottlétem alatt is láttam. Szerveznek valamit-válaszolt Hopper a fiúnak.

-Az itteni furcsa jelenségekből kifolyólag ők is hasonlóval szeretnének visszavágni.

-Ezt hogy érted?-a rendőrfőnök közelebb ment és volt valami a szemébe, ami nem tetszett Willnek.

-Én csak a rabokat őriztem, de láttátok ti is- nézett Enzo ezúttal Will anyjára is.- A szörnyek már ott is megfordultak.

-Demogorgonok.

-Hogy voltak képesek bekebelezni őket?

-Fogalmam sincs. Azt tudom, hogy valaki által jöttek rá a titok nyitjára.

Will legjobb tudása szerint elemezte az orosz férfit, ha hazudott is, igen jól csinálta. Lehettek más kémek is a faluban, Owens csakis azóta lehetett a orosz bázison, hogy Elt megmentették.

Owens miatt viszont továbbra is aggódott.  Bizonyára megfenyegették, valamibe zsarolhatták. Megszegte az egyezményt….aminek ő lett volna az ellenértéke.

-Van esetleg valami ötlete, mit lenne célszerű tenni?-Nancy nagyon elemében volt, bizonyára mélyen bántotta a tervük kudarca, ezért minden áron helyre akarta azt hozni.

-A sereg előbb vagy utóbb el fog ide érni. Főleg, hogy tudnak rólad-nézett az orosz Hopperre.

-Én miért számítanék nekik?

-Nem te. Hanem a lány.

El megrettent egy pillanatra.

Szóval Hopper és El kapcsolatáról is tudnak. Hopper egy csaliként szolgált volna, hogy Elt is képesek legyenek elkapni? Ha ez bevált volna, talán nem lett volna szükségük rám .

-Rendben az első és legfontosabb szabály, ami itt és most meghozok, az az, hogy Eleven null huszonnégyben itt lesz ebben a házban valakivel, aki képes az önvédelemre.

A lány enyhe nem tetsző fejet vágott a rá vonatkozókra, de nem szólt semmit. Mindenki más egyetértett ezzel a felvetéssel.

-Azt ajánlom, hogy….

Az ajtó olyan hévvel vágódott ki, hogy tokostól vonóstól kiszédült a helyéről.

Murray egy kicsit megilletődve nézett, de nem kellett sok, hogy levetkőzze, már szaladt is Hopper elé.

-Káosz van-lihegett a férfi, sötét szakállát megtörölve.

-Eddig is az volt-konstatálta Steve.

-Nem…ez most komoly.

-Jó. Akkor én vele megyek.

-Orosz katonák?-húzta be a farkát Dustin.

-Nem….asszem. Nem tudom.

Hopper megragadta és elindultak, de mielőtt kilépett az ajtó helyén, még visszanézett a válla felett.

-El nem mehet sehova.

Azzal eltűntek szem elől. Joyce nem habozott, utána rohadt mèg mielőtt bárki megállíthatta volna.

-Jobb lenne ha követnénk őket, nem?

-Hogyne, hogy aztán lelőjenek feleslegesen-sóhajtott Robin.

-Figyeljetek-Nancy átvette a vezető pozíciót.-Talán fel kellene derítenünk a terepet. Én, Jonathan és Robin leszünk az egyik csapat.

-És velem mi lesz?-kérte ki magának Steve.

-Valaminek maradnia kell a kölykökkel.

-Most szopatsz, ugye?

-Hogy beszélsz a gyerekek előtt?-mondta tettetett felháborodással Dustin. Steve igazán megviselt tekintettel nézett körbe, mint aki munka után még hat gyerek édesanyjaként is szolgálatban van.

-Segítek-tette Enzo a fiú vállára a kezét.

Will el is felejtette, hogy ő is itt van még velük.

-Nekem megvannak a megfelelő képességeim ahhoz, hogy vigyázzak a lányra.

A csapat nem kapott rá a mézes madzagra, de azt el kellett ismeri, hogy igaza van. Ha valódi harcra kerül a sor, akkor ő az egyetlen, aki tudja mit csinál.

-Mi akkor négyen-nézett Mike nővére fenyegető szemekkel Stevere, aki csak egy “ezaz”-t követően ingerlő arccal fordult Dustin felé, aki válaszként egy kecses középső ujjat villantott barátja felé.

-Nem biztos, hogy logikus lenne-szólalt meg először Mike, amióta itt vannak.

-Nem osztottam lapot-nézett szúrós szemmel Nancy az öccsére.

-Mi is szeretnénk menni-lépett előre Lucas.

-Nem kockáztatok senkit, világos?-a lány már igen ingerült volt és nem kellett neki sok, hogy füstölögni kezdjen a fülén keresztül.

-Oké. Menjetek csak-vonta meg a vállát Mike.

-Így is lesz-azzal kitrappolt a helyiségből és intett a többieknek, hogy kövessék.

-Óvatosan, oké?-Jonathan Willre nézett, aki megerősítésként bólintott.

Robin és Steve mellett kihaladt ő is a semmibe.

A megmaradt csapat körül csend telepedett, senki sem tudta pontosan mit is kellene tenniük.

-Teszek Nancyre, nem vagyunk már kiskölkök, akire felvigyázó kell-fakadt ki Mike.

-Mit akarsz, utánuk menni? Abban igazuk van, hogy veszélynek tesszük ki magunkat-mondta Dustin.

-De itt sem ülhetünk ölbe tett kézzel.

-Szerintem vizsgáljuk meg a gombákat.

Mindenki Argyle felé nézett, de ők csak termeszétesen lóbálta a frissen leszedett darabjait.

-Nekem van most felelősségem, ezért azt tesszük, amit én mondok-Enzo kihúzta magát és úgy nézett a fiatalokra.

A kijelentése után megrázta egy dörgő hang a romos házat. A föld remegésbe kezdett és a tető megmaradt része omladozásnak indult.

-Kifelé, kifelé-ordított az orosz katona és kiterelte a gyerekeket a kijáraton. Körbenéztek, de nem láttak ismeretlen fegyveres hadba vonuló embereket. Elkezdtek céltalanul az egyik irányba futni. Will volt Enzohoz a legközelebb, utána Mike sprintelt, Dustin folyamatosan “a rohadt életbe” szókapcsolatát mondogatta megállás nélkül, Lucas pedig vonszolta Argyle jókedvű barátot.

El ide-oda kapkodta a fejét, támadásra készen.

-Azt hiszem már most megszegtük a szabályt-vette gyorsan a levegőt Lucas.

A már bekövetkezett előrengések újból megdöngették lábuk alatt a talajt, csak most az előbbinél is erősebben. Meg kellett állniuk, és egymásnak estek a rengés következtében. Will felnézett és látta, ahogy a szakadékok tágulásnak indulnak, egyre szélesebb vonalban nyílt meg a föld. Az kitörő feketeség miatt már a nap fénye is csak halványan érte el a felszínt. Hirtelen szürkeség vette őket körül, mintha egy másik világba kerültek volna. Kísértetiesen kezdett hasonlítani ez a világ az Upside downra. Csak terjedt és terjedt…

-Váljunk ketté és keressük meg a többieket-kiabálta Mike túl a hangzavart. Nem volt idő megvitatni ki merre megy, Enzo az egyik, Mike meg a másik irányba kezdett el szakadni. Will agya két felé szakadt, ugyanis barátja felé kellett volna mennie, de ha megakart bizonyosodni a férfi kilétéről, akkor hozzá kell csatlakoznia. Hátat fordított Mike-nak és az orosz után ment Argyle tagságában, aki majdnem nekiesett.

Az erdő egyik igen sötét szegletében rohantak. Enzo határozottan törte az utat maga mögött, a fiú alig tudta tartani a tempót.

A rengés végül alábbhagyott. Nem messze tőlük egy Hopperéhez hasonlatos kunyhó tátongott. A férfi megindult felé, Will nyakán pedig felállt a szőr. A hely már kívülről árasztotta a vörös kódos jelzést.

A fiú hátranézett, hogy megbizonyosodjon barátja jelenlétéről mögötte, de se híre se hamva nem volt, ami miatt nőtt a pánik.

-Gyerünk-Enzo már benyitott és el is tűnt a sötétségben. Will még vissza-visszanézett és csak remélni tudta, hogy a pizza futárnak nem esett bántódása.

A helyiség egy raktározáshoz fenntartott résznek tűnt, hasonló volt az ő régi kis sufnijukhoz, ami tele volt minden kacattal.

Az orosz úgy nézelődött a szobában, mintha keresne valamit.

Will nem akart ellenállni a férfi tervének, sőt pontosan azt volt a célja, hogy végrehajtsa. Az egyetlen módja annak, hogy eljusson a Szovjetunióba, ha fogolyként elhurcolják. A Mind Flayer legyőzése vagy hatástalanítása az ő feladata volt, legjobb esetben képes lesz irányítani a szörny erejét, legrosszabban pedig…na igen.

Bízott Sam Owensben, valami azt súgta, tartogat valami fontosat. Szükség volt rá.

Ha a többiek megtudnák mire adja a fejét, semmilyen körülmények között nem engednék neki végrehajtani.

Ha ténylegesen katonák veszik őket körbe, akkor elég tehetségesen képesek hang nélkül mozogni. Bár a bújócska még neki is megy.

A fiú tett egy határozatlan lépést Enzo felé.

-Mi fog most történni?-Will hangja karcolta a levegőt. Összehúzta magát, remélte legalábbi kíméletesen bánnak el vele, vagy ütik ki. Nem mintha képes lenne vissza támadni, ha akarna is. Ő egy elvont, szentimentális művészlélek, nem valami harcra képzett fegyvermester. Ezt mondogatta magában egész életében, ebben a tudatban élt.

De most igazán előnyös lett volna számára néhány hasonlatos adottság, ami nem merül ki a puska elsütésének tudományában.

-Van egy fontos dolog számomra…amit nem hagyhatok elveszni-volt valami a férfi szemébe, aminek köze nem volt egy vérszomjas gyilkos tekintetéhez. Olyan volt, mint Will volt orvosa. Mind zsinóron mozognak, és az emberségüket használják ki ellenük.

Bízz bennem.

A fiú nem szakította el a szemkontaktust még akkor sem, amikor maga mögül mozgást érzékelt. Mintha percekig nézték volna egymást a férfivel, pedig másodpercek teltek el, amíg a földre került. Az egyik ismeretlen magához szorította, amíg a másik egy méretes tűvel közeledett felé. Will tettette, hogy szabadulni szeretne az erős karok szorításából, és érezte, ahogy a vékony műanyag belefúródik a nyakába és szétoszlik a benne levő folyadék. A hatása azonnali volt, az egész szoba forogni kezdett és homály fedte látását.

Az emberek beszélni kezdtek, de nagyon távolinak hatott mindhármuk hangja.

Az egyetlen szó, amit ki tudott venni a kulcs volt. Ő volt a kulcs.

Chapter Text

Hopper türelmetlenül caplatott Murray mögött Joyce társaságában. Miért jött egyáltalán utána? A kölykök egyedül maradtak Enzo felügyelete alatt, ami nem kis fejfájást okozott a férfinek. Már vagy hat különböző aspektusból értékelte újra a lehetséges kimeneteleket és nem voltak túl hívogatóak.

Ha bajság van, Elnek egy kézmozdulatába kerül, hogy a földre teperjen bárkit, de neki is megvannak a határai és huzamosabb ideig nem bírná.

Nancy született mesterlövész, a férfi rég látott egy fiatal lányt így fegyverrel a kezében. Jonathan szintén harcképes, az őrült apja tett erről. Harringtonnak pedig ha bot kerül a kezébe, akkor bárkit fejbe csap. A többiek biztonsága miatt kivolt. Csak ne váljatok szét. Ne. Váljatok. Szét.

-Elmondanád végre mit akarsz?

Murray csak csendre intette, mint már úgy három alkalommal ezelőtt. A rendőrfőnök remegett a dühtől.

Joyce mellette hasonlóan aggódó léptekkel ment. Hopper, amióta viszont látta, csak frusztráltsággal telinek látta az arcát, kivéve….Kivéve a csókjuk alatt. A férfi rég érzett ilyen heves érzelmeket valaki iránt, mint iránta. Természetesen pozitív értelembe, a másik oldalról elég gyakran érték impulzusok, mint ahogy most is.

Már beértek a városban, ami különös módon nem zengett az élettől, bár a katasztrófa óta az emberek sokkal zárkózottabbak a mindennapokban, de mégis piszkálta ez a fajta magatartás a férfi orrát.

-Irány a városháza.

-Parancsolsz?

Mint, akik minimum bankot terveznek rabolni, olyan precizitással közelítették meg a város központját. A férfi hallotta a zsibongás neszeit.

Volt egy hátsó bejárat az épület végében, amit ritkán szoktak használatba venni, és ők ezt ki is használták.

A hármas csapat besurrant a rejtekajtón és megközelítette az egyre növekvő hangzavar forrását.

Találtak egy kisebb nyílást, ahol ráláttak a bent zajló eseményekre.

Konkrétan tömegnyomor uralkodott az egyébként igen nagy befogadóképességű teremben. Az emberek egymás hegyén-hátát nyomorogtak.

-Mi folyik itt?

-Valaki összehívott egy gyűlést és valahogy mindenki ide csődűlt-suttogta Murray és hunyorogva vezette végig a tekintetét az embereken, mintha keresne valakit.

Valószínűleg állhatott egy személy a tömeg elején, mert a részvevők mind egy pontra összpontosultak.

Szerencsére a férfi szemét nem szúrta ki gyanús, fegyveres vagy egyéb veszélyes alak sem. De azért kabátja belsejében szunnyadó pisztoly markolatán végighúzta kezét és közel tartotta magához.

-Hawkins drága lakosai!-üvöltött bele egy masszív harsány hang a tömegbe. Azonnal alábbhagyott a zsibongás és keresték a hang forrását. Egy nyílegyenesen kihúzott fiú alakja türemkedett ki az embersokaságból. Arca végtelen magabiztosság és elhivatottság mixtúrája volt, szemöldöke majdhogynem összeért szigorú tekintetétől. Hopper automatikusan vágott egy grimaszt, és erősen gondolkozott, látta-e már valahol ezt az embert. Sötét szemei végigkísérték a tömeg tagjait, akik úgy tekintettek fel az állványon magasodó srácra, mint egy égből leszállt szentre. Az atmoszférában uralkodó abszurditás miatt kirázta a rendőrfőnököt a hideg.

-Már napok óta tart a katasztrófa a városban. Rengetegen közülünk elvesztették otthonukat, szeretteiket és barátaikat. Többek között az eddig közös céljainkért küzdő Jasont is, aki saját kezűleg vette célba a sátánista szektát. Habár a vezetőjük, Eddie Munson is áldozatul esett a szörnyűségeknek, ez még nem fogja felmenteni bűnei alól. A kis csapata azóta is szabadlábon van és elhozhatják a sötétség korszakát Hawkinsba.

Hopper figyelmesen hallgatta a fiatalembert, és bár fogalma sem volt ki lehet az idézőjeles bűnös, nyilvánvalóan csak az itteniek agyszüleménye lehetett.

-Hazugság!!

Egy emberként kapták a göndör hajú srác felé a fejüket az összegyűltek. Ő megszeppent egy pillanatra a hirtelen ért figyelem miatt, de kihúzta magát és szembefordult a szóvivővel.

-Eddie nem volt szektavezér és soha senkinek nem akart rosszat, ahogy mi sem. Semmi közünk a történtekhez, ez csak egy DnD klub, kérem.

Hopper hosszasan lehunyta a szemét.

Már csak ez hiányzott . Fejét tette volna rá, hogy a kölykök is benne vannak a játékban. Nem teljesen állt össze számára a kép, hogy hogyan lyukadtak ki egy tábla játékból a világ elpusztítását okozó szektáig, de a hülyeségért nem kell messzire menni. Amire nincs számukra elfogadható magyarázat, arra kitalálnak egy valótlan mesét.

-Akkor ki miatt történt mindez? Ki miatt?

Mostmár az emberek egymásra néztek és sutyorogtak a szomszédjukkal.

-Már ne is haragudj, de ezt a tündefasznyi kis információt nem tervezted mondjuk elmondani?-csikorgatta a fogait Hopper Murrayra.

-Sajnos a négy fal közé nehezen jutnak el a dolgok.

A férfi széles mosolyra húzta a száját, ami négy helyen is felszakadt. Igazán nagy akaraterő szükségeltetett ahhoz, hogy ne fejelje le az őrült barátját.

-A fiúk bajba fognak kerülni, ha komolyan beszélnek-szólalt meg először Joyce nyugtalanul.

-Ültek volna a seggükön otthon-forgatta a férfi a szemét, aztán eszébe jutottak az aggályai-Katonáknak nincs jele?

-Úgy tűnik nincs.

Hoppernek mégis rossz előérzete volt, ami miatt pattogtak az idegszálai. Az egész teremben uralkodott a feszültség, ahogy a két véglet egymásnak feszült.

Lejátszotta a fejében, ahogy odamegy és rendet tesz a felek között, azonban egyrészt  nem biztos, hogy csak úgy a semmiből fel kellene tűnnie egy eltemetett embernek. Azóta sem tudja senki, hogy túlélte az orosz laktanyát a kölykök és a barátaikon kívül. A végén még ezt is beleépítik a hülyeségükbe.

-Fogjunk össze, bajtársaim! Egy a célunk, a béke és nyugalom fenntartása a város falain belül. Ki kell iktatni azokat, akik ezzel szembemennek és megakadályozzák, hogy folytathassuk átlagos hétköznapjainkat.

Ki fog felállni, ha nem mi?-a fiú egy vaskos botot emelt fel a földről és a magasba emelte. A végén egy zászlónak szánt fehér ruhaanyag volt, amin egy furcsa vörös ördögfejre hajazó motívum domborodott, alatta a Pokoltüze Klub felirattal. Az egész kép egy fekete vonallal át volt húzva és egy sokágú csillagban ékeskedett.

Oh egek .

Pár percig síri csend honolt a falak között, és a férfi már kezdte elfogadni az egész csetepaté jelentéktelenségét. De akkor valami megcsillant a szónok szemében, Hopper gerincén pedig végigfutott a hideg.

A semmiből néhány egyenruhás alak tört előre és fogta körbe a zászlós férfit. A rendőrfőnök reflexszerűen húzta elő fegyverét, a másik kezét pedig Joyce elé helyezte. Murray elkerekedett szemmel harapdálta az ajkai szélét.

A sokaság lesokkolva tántorodott hátra.

-Nem kell félni, ők velünk vannak. Együtt elkapjuk az elkövetőket, akik miatt romokban a szép otthonunk harmóniája.

Hopper egy belső hang erejéig rángatta végig a két társát a titkos járaton. Egyszerre próbált gyorsan és hangtalanul sétálni.

-Mégis mikor….

-Teljesen mindegy, azonnal vissza kell mennünk a kölykökhöz! Hogy az…-a férfi nyelvére harapott a hirtelen jött rengés következtében. Hálát adott a gyors reakcióidejének, a falak megremegtek körülöttük, hallotta a bentről jövő sikoltásokat és közeledő lábdobogások hangját. Konkrétan felkapta a nőt és a barátját. Egyiküknek sem volt ideje meglepődni.

Hopper nem igazán szeretett volna összetalálkozni az újonnan alakult ellenszervezettel, így a másik irányban indultak el.

Az egész faluban káosz uralkodott, a lakók fejvesztve rohantak, állatok széledtek szét és akadályozták a menekülő falubelieket. Házak szerkezete repedezett, minden könnyebb fából készült építmény összezuhant. A férfi igyekezett nem leakadni a részleteken, csak megvédeni a számára fontos személyeket.

Futottak az utcák között, Hopper minden irányból nézte, nehogy szembe jöjjön néhány nem várt vaskalapos.

Hopper ténylegesen azt érezte, hogy valami világvége filmbe kapott egy igen ékes szerepet. Még az orosz körülmények között sem érezte magát olyan kiszolgáltatottnak, mint most ebben a szent pillanatban. Élete talán első igazi szerelme a kezében, miközben a világ darabokra szakad körülöttük. A lánya valahol az erdő mélyén sínylődik és fogalma sincs róla, él-e vagy hal. Ahogy a többiről sem.

-Hopper!-Joyce hangja távoli volt, de annyi lélekjelenléte még volt, hogy lelassítson. A sarkon jártak és éppen egy bekanyarodó alak ütődött a szegycsontjának. A srác visszapattant a férfi masszív állóképességétől és dobott egy hátast a homokban.

A rendőrfőnök megrázta a fejét, mert először nem hitte el, amit lát. A földön Steve összerogyott teste fetrengett.

Joyce odasietett hozzá és felsegítette.

-Oh egek, de jó hogy megvannak végre-tette csípőre a kezét és vette a levegőt szaporán.

-Hol vannak a többiek?-kérdezte a nő kétségbeesetten.

-Itt nem messze-mutatott oldalra, de már a kézmozdulatot követően megjelent Jonathan holtfáradt képe.

A fiú megölelte az anyját, aki megsimogatta az arcán.

-Nancyék?-ragadta vállon Steve.

-Hiszen veled váltak el.

-Tényleg elváltunk-kacsintott, de Jonathan nagyon nem volt vicces kedvében itt a káosz közepén-Nancy azt mondta, visszamennek Mike-ékhoz.

-Hohohohooo-Hopper széthúzta az egymás előtt álló srácokat és egyikre, majd másikra nézett.-Képesek voltatok külön válni??

-Nancy ötlete volt-tette fel védekezően a kezét Steve.-Tudja ki mer vitatkozni Nancy Wheelerrel.

-Édes Istenem-masszírozta a rendőrfőnök az orrnyelét. Madarak repkedtek a fejük fölött és tollak százai szóródtak a földre.

-Van egy másik probléma is…-suttogta Will bátyja- ottmaradt….Enzo…is.

Hopper szeme akkorára nyílt, hogy kis híján ki is gurulhatott volna, ha nem tartják az erei. Éppen a legválasztékosabb szavakat szedte össze gondolatban, hogyan is küldjön el minden lélegző lényt ezen a bolygón, amikor a föld újra mozgásba lendült.

Egyik percről a másikra vált földi pokollá a környezetük. A férfi automatikusan az erdő felé nézett, ahonnan tört elő a fekete massza. A vörös felhők egyre bővültek és terjeszkedtek a hajdanán kék égbolton. Fényes villámok cikáztak és hasították ketté a pokol fedelét.

A férfi mind az ötüket közel fogta magához, legalább ők ne szakadjanak tovább.

Egyre több szakadék jelent meg a földön, mintha a Föld magja igyekezne a felszínre törni. Kráterek sokasága terült szét egyre közelebb a falu határához. A már napokkal ezelőtti példány már kótyagosan lövellte ki az anyagok magából, viszont újonnan keletkezett társaihoz hasonlóan heves működésbe lépett.

Ahogy a repedések közeledni kezdtek, a társaság hátrálni kényszerült. Valahonnan a mélyből egy különös hang csapta meg a férfi fülét a hangzavarban. Egyre hangosabb és élesebben vette fel a versenyt a földrengés zajával. Hopper gombócot érzett a torkában, a szíve heves dobogásba kezdett, amint egy karmos mellső láb megjelent az egyik szakadékból. A lény kibújt a rejtekhelyéből és elégedetten rázta meg csontos-bőrös testét. A Demogorgon két lábra állt és ocsmány feje szétnyíltan kereste első áldozatát.

-Fegyvert!!

A rendőrfőnök előrántotta sajátját, a tartalékát pedig Joyce kezébe nyomta, aki felhúzta a ravaszt. Jonathan kezében egy öngyújtó volt, de akkora ipari méretben, ami még a férfi nem látott. Harrington zavarodottan nézte a többieket, és fegyver hiányában felkapott egy egész megtermett és vastag ágat a földről, és fenyegetően maga elé tartotta.

-Mindenki fogjon fegyvert!!-Hopper túlordította a tömeget, hogy még a csapatukon túli emberek is meghallják őt. Néhányan a hang felé kapták a fejüket és megragadtak valamit, ami éppen kéznél volt. A füst miatt nehéz volt tájékozódni, de a szörnyek hallhatóan sokasodni kezdtek.  Több nyúlánk alak egyenesedett fel a házak között, és mind tudták, hogy bármelyik percben elszakadhat a cérna. Nem mozdultak, ahogy a demogorgonok sem, a félelem körbeölelte a lakosok tömegét, ahogy mindannyian az összecsapásra vártak. Egyre nagyobb lett a csend, az emberek kezei remegtek, gyerekek nyögdécseltek, mintha az idő folyását megszakították volna.

Egy megbírt üvöltéssel indult az egész. A jószágok meglódultak és széttéptek mindent, ami karmuk, szájuk ügyébe került. Rengetegen futásnak eredtek, a férfiak többsége megemberelte magát és igyekezett ellenállni. A nő fogták gyerekeiket és fedezékbe próbáltak vonulni.

Hopper előrerohant és lesorozta az egyik példányt, ami vérben ázva terült el. Magában káromkodott, amiért egy dögre öt golyót kellett rááldoznia. Az előtte magasodó Demogorgon csorda pedig csak jött és jött. Steve és Jonathan együtt összeszedtek egy csomó gyúlékony anyagot, és gátat építettek belőle, ami alkotott egy kisebb biztonságot nyújtó vonalat. Steve olyan hevesen dobálta az ágakat körbe és körbe, mintha az élete múlna rajta. Bár, tényleg az élete múlt rajta. Joyce idősebb fia pedig a meggyújtott darabokat adogatta a falubelieknek. Hopper csak célzott és célzott, a Demogorgonok testei repültek, néhányan baltával és fejszével rohantak neki a nem evilági lényeknek, és csonkították meg azokat. Az emberi és állati hangok egyaránt betöltötték a légkört, néhány lakos áldozatul esett a jószágoknak, a férfi amennyire tudta figyelmen kívül hagyta a bajtársak testeit a földön.

-Túlerőben vannak-Murray kezében egy lángszóró csillogott és olyan hévvel pörkölt oda a démonoknak, hogy öröm volt nézni.

-Vissza kellene vonulnunk- ordított Jonathan, ahogy leszúrta az egyik állatot.

Hopper erősen gondolkozott, hova tudnának menni, ahol nem találják még őket.

-A Wheeler ház közel van. Ott a pince menedéket nyújt és még fegyverek is vannak Nancynél.

Mindannyian összenéztek és egyetértően bólintottak az ötletre.

-Menjetek előre, én feltartom őket, amíg tudom!-üvöltötte a rendőrfőnök túl a káoszt. Felvett pár lángoló tárgyat és magára hívta a szörnyek figyelmét.

Egy páran azonnal felé fordultak és éhes “tekintettel” vicsorogtak rá.

A férfi ingerlően lóbálta a fáklyaként funkcionáló tárgyakat és direkt hangos zajt csapva terelte magára az összes szörnyfajzat fókuszát. Azok karmos lábukat a talajba mélyesztve rugaszkodtak el, és nekivetették magukat a készenlétben álló harcosra. Hopper minden erejét beleadta a csapásaiba, óvatosan hátravizslatott, mennyi idő szükséges még a többieknek. A falusiak száma drasztikus csökkenésbe kezdett egyenes arányosan a demogorgonok növekedésével. A férfi már érezte a határait, egyik karjába belemart az egyik állat, de hozzászorított egy rongyos ruhadarabot a földről. A rengések abbamaradtak, de így sem lett kedvezőbb a helyzet számukra.

Hopper az utolsó darabokat dobta a szörnyek irányába, majd futásnak eredt. Az eddig felhalmozott ágak a tűz hatására hasonlóképpen meggyulladtak, ezzel egy félkört alkotva a férfi és a jószágok között. A demogorgonok morogva megtorpantak és dühödten kezdtek hátrálni.

A rendőrfőnök szedte a lábán, amilyen gyorsan csak tudta. Az utcák tele voltak emberi és állati maradványokkal, vér vöröslött a homokban és a füvön.

Már meg is látta az említett házat, ami látszólag sértetlennek tűnt. Néhány repedést mert felfedezni a falakon, de ettől eltekintve nem tűnt katasztrófális állapotúnak.

Az ajtót majd letépte és be is vágta maga mögött. Erősen zihált és lihegve nekitámaszkodott a falnak. A lakásban csend honolt, előtte a lépcsők sorakoztak magányosan, a konyha részét is mintha magára hagyták volna a rengéseket követően. Fegyveréből már kifogyott a töltény, így csak szimbolikusan hordozta magával az üres tárat. Megközelítette az említett helyiséget és azonnal meglátta a pincébe vezető lejárót. A faajtó sértetlennek tűnt.

-Itt vagyok-kopogott be,mire az ajtók kinyíltak. Lerohant a lépcsőn és Joyce karjaiban találta magát. Viszonozta az ölelést, majd körbenézett.

Vele együtt mind az öten megvoltak.

-Nem találkoztál esetleg a többiekkel?-kérdezte félve Jonathan. A férfi azt hihette volna, hogy a félelemtől remeg a hangja, de csak az aggodalom szűkítette résnyire a torkát.

-Sajnálom.

Hiába sikerült nekik megúszniuk ép bőrrel, a többiek még odakint kószálnak a halál mezején. Hopper leroskadt az egyik fotelbe és mélységesen felsóhajtott.

A fejük fölül azonban kisvártatva dobogásra lettek figyelmesek.

A férfi amilyen lendülettel helyen foglalt, kétszer akkora hévvel pattant fel és ment az ajtó elé. Szája elé tette a kezét, hogy mindenki maradjon csendbe. Hallgatózni próbált, de csak léptek neszei szűrődtek be.

Nem lehetett biztos benne, hogy a kölykök azok. Ugyanannyi eséllyel tévedhettek be az orosz sereg tagjai is. Főleg ha a klubjuk központja ugyanúgy ez a hely volt. A csapat tagjai lélegzet visszafojtva vártak.

Hopper érezte, ahogy valaki rámarkol a kilincsre. Kész volt bármire, ami jöhet.

Ahogy kitárultak az ajtók egy maszkos arc fogadta a férfit. A rendőrfőnök lefagyott egy tized másodpercre, de ez éppen elég volt a nem így cselekvő Stevenek, hogy nekivesse magát az ismeretlen alaknak.

-Héé nyugi már, én vagyok. Én vagyok Dustin-tette fel a kezét a bunkósbottal felé csapó fiú előtt. Azonnal lehúzta a maszkot és megjelent a fiú kisfiús arca.-Elment az eszed? És ha lerepül a fejem? Ki magyarázkodik anyámnak?

Steve lecsapta fegyverét a földre és szentségelt.

-Nekem mondod? Henderson, a francért kell gyilkos jelmezbe előjönni a semmiből. Tényleg lerepült volna a fejed!!

De azért látszott a fiún, hogy megkönnyebbült barátja láttán.

Egy igen nagy robaj keretében jelent meg Lucas és húga, Erica sötét arca is a szobában.

-Nem a házon belül kell robbantani-zsörtölődött Dustin.

-Kintre szántuk, de a dög behozta-grimaszolt Erica.

-Beszabadultak?-kapta vissza a botot Steve.

-Most mondom, hogy behozta. Ami bejött az is szétrepült.

Lucas most nézett először szét érkezése óta a pincében és összeráncolta a szemöldökét.

-Várjunk, a többiek nem veletek vannak?

-Miért kérdezi ezt mindenki?-háborgott Steve.

-Ennyien vagyunk-suttogta Jonathan.

Dustin és Lucas egymásra néztek, és Hoppernek nem tetszett a szemkontaktosuk.

-Mi történt?

Olyan éllel a hangjában tette fel a kérdést, hogy a két barát szeme kitágult csak a megszólalás miatt is. Dustin a ruhája szélét kezdte piszkálni, majd beszélni kényszerült.

-Szóval…amikor megindult a rengés, mi kimenekültünk a kabinból és elrohantunk. Csak aztán egy úton egy repedés miatt szét kellett válnunk. Lucas és én együtt voltunk, egy ideig velünk volt Mike és El is, de nem tudom mikor tűntek el.

-És a kislányt honnan szedtétek?-mutatott Ericára Murray.

-Kislány a valaga, öregapám-tette keresztbe a kezét a lány.-Én is a csapat tagja vagyok.

-Lady Applejack hivatalosan-mutatott rá Dustin, mint valami hírességre.

-Szóval elváltatok-terelte vissza a férfi a témát.

-Igen. Nem találkoztunk össze senkivel és ez igen aggasztó.

-Mi is csak Steve-éket találtuk meg.

Mintha Dustin agyába most ment volna végig egy felismerés, ugyanis kék szemében kiült egy rémes tekintet.

-Nancy és Robin…

-Hasonló történt, mint veletek-mondta Jonathan.

-Úgy tűnik kénytelen leszek visszamenni a pokolba- tette zsebre a seriff a kezét.

-Hopper!-Joyce szúrós tekintettel ajándékozta.

-Én azt javaslom, találjunk ki valami tervet-nézett körbe Dustin.

-Eddig nagyon jók vagyunk a tervek teljesítésében-konstatálta Steve szarkasztikusan.

-A legfontosabb célunk jelenleg megtalálni a csapat maradékát-jelentette ki Hopper.

-Meg nem belefutni az orosz katonákba.

-Orosz katonák?

-Ja igen, mégis vannak, vicces sztori.

-Tessék?

-Amikor hallgatóztunk rájöttünk arra, hogy itt vannak orosz barátaink. Oh és az akármilyen klubbotokra vadásznak-mondta végig az egészet olyan mosollyal, mintha egy nyugodt tea délutánon mesélné el a nap hírét.

Dustinéknak földbe gyökerezett a lába, Lucas kezébe temette az arcát.

-Örülök, hogy nem hagyják, hogy unatkozzunk-dünnyögött Dustin.

-Valószínűleg ők már nem lesznek olyan kegyesek, mint az itteni rendőrök-mondta Lucas.

-Már pár napja is elkaptak mindet, hogy mit keresünk egyedül az utcán éjszaka gyilkosságok sorozata alatt. De meggyőztük őket, hogy semmi közünk hozzá.

-Legalábbis eddig-húzta el a száját Lucas.

-Mivel Eddie rosszkor volt rossz helyen, így azt hitték ő áll a gyilkolás mögött, szóval az egész Pokoltüze Klub bajba került.

Hopper eldöntötte a fejét. Tehát ténylegesen belekeverték őket a szarba, bármiféle bizonyíték nélkül. De akkor is, honnan kerültek ide az oroszok?

-Talán El kell a Szovjetuniónak-súgta oda neki Murray, mintha olvasna a gondolataiban.

Ekkor valami villámként csapott bele a férfi agyába, amibe belerándult.

-Mi a baj?

Csak ki-be csukta a száját, amikor újabb zúgás vette kezdetét.

-Lehet a többiek-Dustin már az ajtóban ágaskodott. Még mielőtt a rendőrfőnök figyelmeztethette volna a potenciális veszélyre, mindenféle figyelmeztetés nélkül nyíltak ki a faajtók. Senki nem mozdult, ahogy a magas fiú alak belépett.

A fiú ruhája néhány helyen szakadt és szutykos volt, pulcsija az egyik vállán le volt csúszva, az alatta lévő fehér pólón pedig vérfoltok voltak megtalálhatók. Az arca szintén földes volt és pár helyen sebek is keresztezték.

A földön maga után húzott egy idegen férfit, aki bár háttal volt nekik, látszólag szétvert és ájult állapotban lehetett.

A fiú jobb kezével - amivel üthetett az igen sok friss seb miatt- megtörölte az arcát. A szemei mégis ijesztően csillogtak és ha Hopper nem ismerte volna, el se hitte volna kit lát maga előtt.

-Mike….?

Chapter Text

Will legelső gondolata az volt, hogy kibírhatatlanul hideg van. Alig volt eszméleténél, a hűvös szél mégis bejutott a ruhái alá és remegésre késztette. A feje lüktetett és érezte a nyakán a szúrás helyét, ahova a fecskendő belészúródott.

A száraz levegő folyamatos pislogást diktált a szemeinek. A környezete először homályba bújtan fogadta, de ahogy az elmébe ébredezett, egyre tisztább lett a körülötte elterülő ismeretlen hely.

Rácsok szemeztek vele fenyegetően, magas és rozsdás rudak keresztezték a helyiséget. Valahol éghetett egy apró lámpa a fogdájából, de a fényforrás csak a rácsokig volt képes megvilágítani a világot, utána sötétség uralkodott a tömlöcben.

A fiú szépen lassan erőt vett magán és felült, aminek köszönhetően erős szédülés fogta el. A kezeit lassított felvételben látta, és azzal szórakoztatta magát, hogy mozgatta a kiszáradt és vörös végtagját.

A visszhangot keltő lábdobogások azonnal kiélesítették ködös elméjét, de nem akart úgy tenni, mintha teljes mértékben visszanyerte volna a tudatát.

Nem nézett a fogdája előtt elsuhanó árnyra, a fejét leszegve tartotta és a repedezett köves földet bámulta.

-Tudom, hogy magadnál vagy- búgott egy rekedtes hang.

Will felismerte a látomásában szereplő férfi tónusát. Megemberelte magát és belenézett az orosz katona szemébe.

Nem érzékelte, de az idős alak mögött kettő további fegyveres őr is fegyelmezetten feszített. Hirtelen hidegebb lett a környezet átlaghőmérséklete a tajga közepén.

Will nyelni próbált, de a torka szárazsága nem biztosított hozzá folyadékot.

-Hálás vagyok, hogy végre személyesen is van hozzád szerencsém. Eddig csak szóbeszédből hallottam rólad, hebenok.

Az orosz sötét szemei lustán meredtek rá, ahogy végigmérte. Talán a fegyverként használható srác leírásában nem teljesen ez a kép tárult a képzeletbeli szemei elé.

-Mindegy is. Sajnos túl sokat fizettem azért, hogy a világ másik felébe teleportáljalak. Nem szeretném vesztegetni az időt, minél hamarabb elkezdünk együtt dolgozni, annál hamarabb aratjuk le gyümölcsünk termését.

Intett a két izompacsirtának, akik elfordították a zárakat, majd a közelebbi lábra állította, de olyan könnyedséggel, mintha egy tollakkal megrakott zsákhoz nyúlt volna. A fiúnak majdnem sikerült előre esnie a lendületben és lefejelnie valamelyik vonzó rozsdatelepet, de csodával hatásos módon a bizonytalanul álló lábán maradt.

Két oldalán körbefogták és végigvonszolták a folyosón. A cellasor, ahonnan kivezették, tele volt számtalan másik elhatárolt résszel, amelyek üresen tátongtak.

A tömlöcrész rideg körülményeiből átvágtak egy kellemesebb helyiségbe, ahol már annyira nem volt fagyhalál, hogy a fiú fogai folyamatos koccanási táncot járjanak. Útjuk során belefutottak még több egyenruhás alakba, akik csak egy megnyerő pillantást szántak rabjuknak.

Will mindent megtett, hogy memorizálja a hatalmas épület felépítését. Ajtó ajtó hátán terült el, minden kis pontban volt legalább egy ismeretek helyiség. Az egész elment volna egy labirintusnak, ami esetleg a játékokban foglalkoztatta volna a fiú gondolatát, de ha már ő került a játékos bábú helyére, rögtön nem hívogatta a lehetőség.

A lelassult tempója miatt az egyik katona megtolta a fegyvere végével, ahogy megérkeztek a célpontjuknak szolgáló kihalt szobába.

Pupillája összeszűkült, ahogy a valóság és a látomás helye egybeforrt. Az egyetlen különbség maga a szög volt, hiszem most abban a bizonyos laborban volt, ahol a irányítópanel helyezkedett el. Előtte egy masszív üvegen át átlátott a tégelyekre, ahol minden ugyanúgy állt, ahogyan előtte megjelent az álmok világában.

Közepén ott kavargott az ősi lény sötét füstalakja. Egyáltalán nem olyan volt, mint amikor még két éve áldozatául esett a támadásának. Akkor egy sokméteres, pókszerű entitásként jelent meg, viharként kavargó belsővel és az eget uraló aurával. Most azonban, ahogy a fiú a messzeségből rátekintett, csak egy elkapott és legyőzött pacát látott, aminek hajdan ereje már a semmibe veszett és felét sem hozta fénykorának. Nem kerítette a félelem a hatalmában, pedig azt kellett volna. A teste minden porcikája parancsolt az agyának, de valahogy Will elmélázó, zavarodott és katyvaszos elméje felülírta minden fizikai feltétlen reflexét.

Nem hagytak neki sok időt nézelődni, a két fegyőr egy az üveghez közeli pontra terelte. Will meglepett volt, ugyanis ez a rész biztosan nem szerepelt az álmában. A labor elnevezés ettől fogva ténylegesen illet a kis helyiség lecímkézésére, mivel rengeteg orvosi eszköz és egy nem túl vonzó szék terpeszkedett ott. Olyan volt, mint egy fogorvosi rendelő.

Az injekció hatása alatt lévő gyenge testét beletuszkolták a kemény ülésbe, kezét és lábát is lefogták immáron négyen, mindegyik végtagot külön-külön. Nem volt ereje ellenállni, ha meg is próbált volna, akkor sem ért volna el vele semmit. Mind a négy helyen szíjba tekerték és szorosan meghúzták, éppen csak annyira hagyták lazán, hogy a vérkeringését ne szorítsa el.

Valahol a magasba lámpákat kapcsoltak fel. Csörögtek az eszközök minden oldalról. A fiú úgy érezte, mintha egy műtőasztalon feküdne, ahol valamit kivesznek belőle. Bár valószínűleg inkább belé fog kerülni a tervezett lényük.

-Bizonyára nem tudod miért vagy itt-szólalt meg a vezető orosz.

Igazából de . Viszont nem méltatta semmilyen válaszra csak nézte szigorú tekintetét.

-Tudod, remek dolgokra jöttünk rá még pár hónapja, világot megváltó dolgokra. Csakhogy ahhoz, hogy minden akadálytalanul végbemenjen, szükség van egy gazdatestre. Az a szörny-biccentett a Mind Flayer felé-egy igazi pusztító fegyver a kezünkbe, de hát egyedül haszontalan. Kell a teste is. A fizikai teste meg az elme, amivel kompatibilis.

-Gazdatest-suttogta. Pontosan ugyanarra az állapotra céloz, mint amikor megszállta az ősi lény és átvette felette az uralmat.

-Már tudod milyen érzés, nem kell aggódni. Nem célunk, hogy bántsunk téged, ha persze azt teszed, amit mondunk.

-Miért én?-csúszott ki a száján. A férfi felhúzta a szemöldökét, nem számított erre.

-Teljesen jogos a kérdésed. Nekem sem ez volt az eredeti tervem. Hiszem mennyi fölösleges ember van itt, az országon belül is. Miért szenvednék azzal, hogy Amerikából hozok egy kölyköt erre a pozícióra? Csakhogy hiába hoztam ide bárkit, férfit, nőt, fiatalt vagy időset, a démon az összessel végzett. Nem bírta az elméjük elviselni az erejét.

Ez viszont meglepte a fiút. Az álmában és most is. Vajon tényleg nem bírták a Mind Flayer erejét befogadni vagy csak azért tette ezt a lény, hogy ő kerüljön ki kiválasztottként? Erre valószínűleg nem fog választ kapni.

Érezte ahogy a karját már most elszorítja a vasszerkezet. Az egyik őr vízszintes állásba helyezte a székét, így már gyakorlatilag fekvő helyzetben volt. A vakító fény hunyorgásra késztette, és csak fekete pacaként látta az embereket.

Amikor már azt hitte bármelyik pillanatban elkezdhetik felnyitni valamelyik részét, a vezető hátrébb lépett.

-Nem az én szakterületem az ilyesfajta beavatkozás. Majd régi barátod segít nekünk.

Azzal egy új fekete árny jelent meg a feje fölött. A szeme már kezdett hozzászokni a kellemetlen fényviszonyokhoz, ezért képes volt kivenni az idős ember arcvonásait.

Sam Owens már egyel jobb állapotban nézett rá, mint a látomásban. Sebeit lekezelték és egy fehér tapasztól eltekintve az arcán, egész jó bőrben volt.

-Tedd a dolgod-húzta magához közel a főnöke. A orvos szemgolyói is megremegtek egy pillanatra, azzal a férfi távozott a helyiségből.

A katonák közül is csak kettő maradt az ajtóban őrt állva.

Willnek az egésztől deja vu érzése volt, úgy tűnik megint végig fognak ezzel az emberrel menni a sok fájdalmon, mint előtte. Csak most egy kicsit máshogy áll össze a kép.

Ahogy az orvos kotorászott néhány eszköz után, behívott még pár orvosi köpenyes alakot, akik maszkot és fejkendőt viseltek. A fiú nem tudta nem észrevenni, mennyire remegnek az öreg kezei minden egyes mozdulatnál.

-Miért teszi ezt?-csuklott el a hangja. Semmi.-Mit tettek magával? Kiért….

Owens felé fordult és olyan erősségű fájdalmon ült ki a tekintetétben, hogy Will szeme akaródzott könnybe lábadni.-Segítek…

-Hallgass, fiú-csitította és közel ment hozzá, majdnem összeért a homlokuk. A fiú levegőt sem mert venni. Azokban az idős szemekben túl sok szenvedés és áldozat volt. Ráncai mélyebbnek hatottak, mint előtte bármikor. Látta a lelkében tomboló düh és kétségbeesés egyvelegét, ahogy harcban állva csapódtak egymásnak.

Elfordította tekintetét és az orvostársaira bízta őt. Kezek nyúltak felé és tettek kis korongokat az arcára, azt egy zsinóron lógatva.

Felemelkedett kissé, hogy újra lássa a Mind Flayert. Az eltávozott oroszok a szörny csapdája előtt sorakoztak és láthatóan készen álltak kiengedni a vihart. A vezetőt nem látta közöttük.

Owens megnyomott egy gombot, aminek hatására a korongokba hűvösség keletkezett. Ömlött a hidegzuhany a testére, amit mocorgással próbált kompenzálni, de a teste nem volt képes elég hőt termelni ahhoz, hogy tartani tudja az ideális hőmérsékletet.

Owens egy csővel közeledett felé, az egyik orvos erősen megragadta Will fejét és nyitásra késztette a száját. Kezeit sikálta az éles vasperecszíj, szemeit becsukta, ahogy az az izé belecsúszott a szájába. Hallotta légzésének rezonálását a csőben. Nem tudta lenyugtatni magát, kezdett pánikba esni. Ahogy összeszorította a szemét, újra ott volt az Upside Down-ban, a könyvtárban, ahol kishíján a halált fogadta magáénak. Minden sötét és üres volt, csak hullák tömege volt minden oldalról, ahova csak nézett. Az undorító, iszapos csáp pedig a szájában motoszkált és egészen a gyomráig meg sem állt. Újra érezte, ahogy a kaptár tudatú lény hozzáér a gyomorfalához. Megrándult a műtőasztalon, az emberek körülötte lefogták és szorították vissza a helyére. Az egyik karjába vénásan belövelltek valamit, de úgy érezte, mintha forró láva folydogálna az ereiben.

Megérezte az árnyékszörnyet is, nem volt a közelében, de mégis átjött minden fájdalma, ami érhette a fogdában. Tüzet érzett, elviselhetetlen meleget, pedig továbbra is a hideget adagolták neki állandó jelleggel.

Az emberek hangosan beszéltek körülötte, kattogtak a műszerek, de számára minden egy másik világból szivárgó jelenségnek hatott.

Ha azt akarják, hogy megszállja a szörny, akkor mire várnak? Csak engedjék el. Látta belső szemeivel újra a lény feketeségét, közel volt hozzá, de nem szándékozott megközelíteni a fiút. Will a sötétben állt, csak a piros fonalak adtak fényt, ami a sötétségből áradt.

Gyerünk. Gyerünk már!

Az egész kép foszladozni kezdett, ő üvöltött a lénynek, próbált felé futni, de lábai megkövülten álltak a talajon.

Szemei immáron kipattantak. Lélegezni próbált, de nem jutott elég oxigén a tüdejébe, érezte, ahogy a légszomj kerülgette.

Valaki kiszedte a csövet a szájából, amitől az eddig felgyülemlett nyála miatt heves köhögésbe kezdett. Pár pillanat múlva már egy lélegeztető maszkot tapasztottak az orra és szája köré. Mélyeket szívott a friss levegőből, amit bevezettek a szerkezeten keresztül. A szíve olyan gyorsan és erősen pumpálta a vért, hogy csoda, hogy nem adta fel azon nyomban a szolgálatot.

Kezdett visszatérni a földre, ahogy a kékeslila foltok a szeme előtt megszűntek és megint a való világ tárult a szeme elé.  A fények pislákolni kezdek, az emberek beszéde továbbra is tompán csengett a fülében.

Képes volt már egyenletesen lélegezni, elképesztő fáradság tört rá a jelenet után. Arcáról gördültek le az izzadságcseppek és talán a könnyei martalékai is.

-Nehezebb lesz, mint gondoltam.

Ezt a mondatot már egészében értette. Nyögdécselve elfordította a fejét és látta az orosz férfit, ahogy kezét a homlokára teszi és nagyokat sóhajt.

-A folyamat nem megy egyről a kettőre…uram-mondta Owens.

Will fel akarta emelni a fejét, de annyi ereje sem volt, hogy a szemeit huzamosabb ideig nyitva tartsa.

Az orvos közelebb sétált az ágyához és óvatosan leszedte a maszkot róla, társai pedig a kézi és lábi szíjakkal játszadoztak. A kedvenc segítőkész őre most is toppon volt, hogy vonszolhassa elernyedt testét, viszont ez alkalommal rendesen karban vitte vissza a cellájában. A két jelenet között számára csak egy pislogásnyi idő telt el.

Nem hajították le a hideg padlóra, ahogy ő azt várta, legnagyobb meglepetésére normálisan tették le a helyére, majd zárták vissza a tömlöcajtót.

Annyira tellett csak tőle, hogy az egyik sarokba húzza magát, majd magzatpózba kuporodott és azon gondolkozott, vajon hány alkalomba telik, hogy elérje a célját.

Chapter Text

Száraz földet prüszkölt ki a szájából a pusztaságban elterülő Mike. Már a rengések alatt sem volt annyi kompetenciája, hogy tíz percet egyhuzamban meg tudjon tenni anélkül, hogy valami ne akadjon a lábait közé. Feltápászkodott és zsörtölődve konstatálta, hogy sikeresen kilyukasztotta farmerének térdét, ahol így egy kisebb folt éktelenkedett. De nem igazán tudta a fejlemény foglalkoztatni, annyira se méltatta az esetet, hogy legalább leporolja magáról a koszt.

Cipője alatt ropogtak az elhalt fűszálak, egy lépésétől porszemekké foszlottak és szállingóztak a szennyezett levegőben.

Mike szemei már kezdtek fájni a folyamatos fókusztól, a légkörbe bekerülő lábuk alatti világból származó anyagok pedig csak fokozták a nehézkes érzékelést.

Mégis hogy gondolta, hogy az orosz balfácán után megy?

Amint a fiúnak feltűnt, hogy a csapatuk igencsak megfogyatkozott, közölte a többiekkel, hogy a keresésükre indul. El persze nem akarta egyedül elengedni, így kénytelen volt a lányt is magával rángatni. Azonban a hatékonyabb mentőexpedíció teljesítésére hivatkozva, egyik és másik irányba váltak szét.

Mike hazudott volna magának, ha azt mondaná nem érdekli az összes számára kedves személy állapota, de persze akkor is, ha mindenkit egyenlőként állítana be.

A fenének játszaná az álszentet, ahogy észrevette Will eltűnését, már sarkon is fordult.

Most pedig így keveredett valahova az Isten háta mögé, és csak reménykedni tudott, hogy barátjának semmi bántódása nem esett. De valami rohadtul nyugtalanította, és egyre csak azt akarta bemagyarázni neki, hogy igen hamis reményeket üldöz a kiszáradt növényesben.

Egy susnyásba tévedt, ahol már semmi zöld színtestre utaló jelet nem vélt felfedezni, az összes levél besárgult és élettelenül lengedeztek vékony ágaikon.

A fiúnak viszont még így is csapkodnia kellett a természet képződményeit. Ahhoz képest, hogy a lelkük utolsó cseppje tartotta őket a helyükön, azért elegánsan visszacsapódott egy-egy ág az arcába. Valahogy sikerült kikecmeregnie a sűrű növényzetből és majdnem újonnan sikerült felbuknia, de most legalább mellé társult egy meglepő grimasz is.

Megállt és egy háton fekvő Argyle elterült teste tárult a szeme elé. Egy pillanatra megállt a szíve, mert azonnal a legrosszabbra asszociált, viszont a pizza futár hirtelen morgása már el is terelte a esetleges halál lehetőségét.

-Mit keresel itt?

A pizza futár Mike felé fordította a fejét, de olyan ködös és vörös szemekkel, hogy a fiú megkérdőjelezte, hogy egyáltalán a saját létezésével tisztában van-e.

-Fhuu haver, valami nagyon nem kóser itt. Fura lett az ég és táncolnak a felhő emberek. Látod a felhő embereket?

Mike beszívta az ajkait, de a mimikája elég árulkodó lehetett, mert még a drogos srác is furán nézett rá.

-Ide figyelj-megfogta az ingjénél fogva Argyle barátot és fel szerette volna rántani két lábra, csak hát öt centi után visszahanyatlott a földre.

-Ne legyél gyenge Mikey, hát ki fog bunyózni a virágfejű gyíkokkal?

-Ebben az esetben további jó gubbasztást a retekben-szalutált és megjátszottan indult útjának.

-Ne csináld, valahol elhagytam Willt meg az orosz cupákot, de ahh olyan nehéz felkelni, érted…áhhh.

A fiú olyan hévvel trappolt a sistergő fűben vissza a pizza futárhoz, hogy Argyle rendesen frászt kapott tőle.

-Hol? Hol vannak?

-Mondom elhagytam őket-tette fel a kezét remegve és ténylegesen azt hitte, hogy Mike fejbe kólintja.

A fiú megrázta a fejét és szépen ott hagyta a srácot a susnyás mélyén. Pár pillanat múlva már mellette kocogott az eddig még halálos ágyon feküdt, beszívott Argyle.

-Itt ne merj hagyni. Már üldöznek a felhő emberek.

Mike megengedett magának egy sóhajt követő, látványos szemforgatást. Az erdő elég csendes és zajmentes volt, csak a távolban dörgött az ég és köpködte ki a föld a kátrányt magából.

A fiú emberi jelenlétre utaló jeleket keresett, utasította a pizza futár, hogy tegye ugyanezt. Pár méterre voltak csak egymásról, hogy ne veszítsék egymást szem elől.

Hirtelen jött ingerből belerúgott az egyik fa törzsébe. Levelek tömkelege hullott le a magasból, és akadt bele fekete hajába.

Csak nézte a bakancsától megroncsolt fa hullámos mintáját. Pont olyan megszakadt volt az eddig érintetlen fakéreg, mint az ő lelki állapota. Neki is pont így taposott bele az élet a mellkasába.

A burok, amiben már évek óta élt, kezdett egyre vékonyabb és vékonyabb lenni, és ha nem vigyáz, bármelyik pillanatban kipukkanhat. Repedezett a biztonsági zónája, ahol az a tizennégy éves Mike ücsörgött, aki mást sem kívánt, csakhogy úgy élhesse a mindennapjait, ahogy kívánja.  A kis buborék zárva állt mindenki előtt, csak egy embert engedett be majdnem. Willt.

Aznap este nem sok kellett a totális összeomláshoz, hogy lehulljon a lepel, leessen az álarca, és megjelenjen az igazi énje. Will nem kalapáccsal és fúróval közeledett kivágni őt a rejtekéből, csak a burok elé telepedett és várt. És ez sokkal kínzóbb volt. Hiszen így csak Mike-on múlt minden, az ő izoláltsága és érzelmi távolságtartása tartotta az egyetlen akadályt kettőjük között.

És most itt állt egyes egyedül az erdő közepén, távol mindenkitől az ingoványos talajon egyensúlyozva. A szíve üres volt és légmentes, mint amit kihalásztak a helyéről és a földre dobtak.

Ökölbe szorította a kezét. Nem fogja hagyni, hogy kikerüljön a kezei közül az irányítás.

Ha megtalállak, mindent jóvá teszek. Ígérem.

Majd kiugrott a bőréből, ahogy egy vaskos kéz vállon ragadta.

-Azt hiszem találtam valamit-sutyorgott Argyle. Azzal egy cafat papírdarabot nyomott Mike kezében, aki úgy reagálta le ezt a cselekedetét, mintha szemetet ajándékoztak volna neki. Szemöldök felvonva várta a magyarázatot, de Argyle úgy nézett rá, mintha egyértelmű lenne, mit jelent ez.

-Ez mi?-kényszerült a kérdésre.

-Szülinapi képeslap…vagyis, ami megmaradt belőle-húzta el a száját.

-Szülinapi…

-A pew-pew emberek miatt nem tudtam neki odaadni, ezért ma megtettem. De most itt van Mike. Ott van a kezedben. Azt, amit Willnek adtam. Ott van….

-Értem-mondta, de a utolsó betűket már szinte hangtalanul ejtette ki. Szétnyitotta a megpörkölődött papírt, amin talán sárkányok lehettek, de azok nagy része már elveszett a katasztrófában. Nem akarta, hogy a pizza futár észrevegye keze enyhe remegését, így forgatta a darabot ide-oda.

-H-honnan szedted?

-Itt van egy kunyhó a közel…

Meg sem várta, már rohant is a srác által mutatott  irányba. A kis magányos faház üresen tátongott az erdő közepén. Mike meg sem állapította, biztonságos-e egyáltalán megközelíteni a helyet, fejvesztve rúgta be a lécekből álló ajtót.

A kis bizonytalanul álló kajiba öreg falai megrezzentek a fiú erejétől. Néhány ablakszerű lyukból besütött egy kis halovány fénysugár, de teljesen érintetlennek tűntek.

-Itt volt a földön-nézett a mocskos padlóra Argyle. Mike leguggolt, mintha nyomokat keresne, de igazából kiment az erő a lábából.

-Enzo is itt volt…?

-Asszem, de én leszakadtam félúton. Gondolom, hogy végig együtt voltak. De az az ember keménynek tűnik, tuti vigyáz rá.

Vigyáz …

Mike belemélyesztette körmeit a padlóba, ami csikorogni kezdett. Olyan volt, mint valami szagot fogó kopó.

-Elvitte-térdelt le.

-He?

-Elvitte Willt. Elvitte….az oroszokhoz.

A pizza futár sokáig hallgatott, de Mike legnagyobb meglepetésére mellé telepedett és a szemébe nézett.

-Nyugi, haver. Will erős lelkű srác, lehet nem úgy tűnik, de tényleg. Talán…megbékélnek.

-Ne legyél már barom-fakadt ki a fiú.-A Szovjetunióba vitték tudom is én milyen célból, de biztos nem teadélutánra.

-Attól, hogy kiabálsz velem, nem jön vissza.

Mike szikrákat szóró szeme megenyhült és kihűlt tűzhelyet hagyott maga után. Megharapta ajkait.

-Tudom….

Argyle ezután felkapta a fejét, de olyan hévvel, mintha jelet fogott volna. Ide-oda forgatta a nyakát, mint egy rádióhullámok kereső adó-vevő.

-Ar…

-Shhh…gyere-osontak ki a helyiségből.

A pizza futár berogyasztva tette lépéseit és jobbra-ballra hallgatózott. Mike nem tudta, vajon a tudatmódosító szerek hatása miatt viselkedik-e így, vagy tényleg szagot fogott. Ha érthetetlenül is, de követte a megkérdőjelezhető állapotú srácot.

Már öt perce szelhették a szürke fenyvest, a fiú pedig kezdte elveszteni a türelmét, mire a nagy kéz a mellkasához ért. A fiú azonnal kémlelődni kezdett, és követte Argyle tekintetét.

Előttük pár méterre egy kis csapat katona sorakozott. Sötétzöld egyenruhát viseltek, hátukon fenyegetően nyújtózkodó puskával. Beszélgettek valamiről, amiből a fiú egy szót sem értett. Mind a négy tag kezében egy italos doboz került. Talán Kóla? Mike nem volt benne biztos, hogy Szovjetunióban egyáltalán kapható vagy forgalmazott ital márka-e. Az is lehet, hogy út közben beugrottak az egyik kisboltba venni egy kóstolót. De az arcukon elég érdekes érzelmek keveredtek, ahol belekortyoltak az italba.

Az egyikük mondott valamit, amire a másik három rábólintott és ők tovább is mentek. A tekintetük masszív és szigorú volt.

A megmaradt csapattag egy, az erdőben elrejtett ládához sétált és levette tetejét. Mike és Argyle amennyire tudtak, közel mentek a katonához.

A fiú próbálta nyújtogatni a nyakát, hogy jobban lásson, de a szög nem volt ideális ahhoz, hogy lássa a doboz tartalmát.

Mit csinál ?

De ezt a gondolatot követően eszébe jutott, hogy ezen emberek keze alatt van a barátja. Ha valaki tudja, hol lehet most…

Túl közel voltak ahhoz, hogy hangosan beszélhessen, de maga felé fordította Argyle-t és mutogatni kezdte, mit tervez csinálni, aki fintorogva igyekezett felfogni a számára kínai kézjeleket. Végül Mike feladta, és közeledni kezdett.

A puskát vette célba, nehogy ellenfele képes legyen visszavágni. Szerencsére a katona annyira belemerült a munkába, hogy észre sem vette a támadó fiút.

Mike elrántotta a fegyvert, majd erőteljesen rátaposott, működőképtelenné téve azt. De az orosz külső segítség nélkül is visszavágott. Megrántotta a fiú kezét és a tarkóján fogva a földre rántotta. Mike a szabad kezével orrba vágta kétszer is, kiejtve őt a lépéselőnyéből. Hátrafordult és megragadta a férfi ingrészét, majd bevert még egyet. A katona azonban a kétszeresét adta vissza a szívélyes ajándéknak, amelynek következtében a fiú vért köpött a földre. Leszorította a homokba és a nyakánál fogva tartotta. Gyorsan előhúzott egy kis zsebpisztolyt és felé szegezte, de abban a pillanatban egy nagy darab szikla omlott darabjaira a férfi fejét.

Argyle gorilla hangokat kiadva lökte le a katonát Mike-ról és segítette fel barátját.

A fiú megtörölte felszakadt száját és mostmár ő került a férfi felé. Hátrafogta a elkábult ember kezeit, de az még így is képes volt annyira megfordulni, hogy gyomorszájon rúgja. Mike-nak kicsordult a nyála, de adott egy újabb szép öklöst a célpontnak. Aztán újra. És újra. És újra.

-Mike…

A fiú lihegve fordult el az áldozattól és szörnyedt el a tekintete. A maradék három fegyveres úriember felé tartott, és már egyáltalán nem tűntek olyan jó kedvűnek, mint előtte. Ettől függetlenül esze ágában nem volt elengedni a letámadott társukat. Szüksége volt rá.

Argyle ijedten hátrálni kezdett, de megbukott egy kitüremkedett gyökérzeten, így a hátára zuhant.

-Ostanavlivat’sya!-üvöltötték teli tárú puskájuk kíséretében.

Mike teljesen lefagyott, ahogy egyszerre három fegyver mutatott rá. Mozdulni sem mert, ahogy pár méterre voltak tőle. De akkor hirtelen kettő a háromból elterült a földön. A fiú azonnal Argyle felé nézett, de ő is pont annyira értetlenül nézett ki, mint Mike. Az utolsó tag viszont meghúzta a ravaszt, és füst keretében elhagyta a golyó a tárat. Mintha öt percig száguldott volna a mellkasát célba vevő vasgolyó, ami aztán elsuhant az arca mellett, de a gravitációja miatt megsúrolta azt.

A katona mellkasában egy frissen lőtt seb tátongott, amiért az térdére ereszkedett, majd teljesen lehanyatlott.

Mike szaporán lélegzett, ahogy meglátta az imént meglőtt test mögötti lányt. Nancy dühöt sugárzott az oroszra nézve, majd saját puskáját visszacsúsztatta a tartójába, az öccse felé futott.

Mike talán még sosem örült ennyire, hogy látja a nővérét. Nancy sietve letérdelt mellé.

-Mégis mit képzelsz, mit csinálsz te utolsó idióta?-szavai ellenére a hangja lágy érzelmekkel volt megtöltve és szemeiben könnyek csillogtak.

Steve barátja, Robin is előugrott a fák rejtekéből és a pizza futárhoz ment.

-Izé…minden oké?-kérdezte meg óvatosan mindkettejük felé célozva.

-Igen…

-Kutya bajom, minden nagyon remek-mutatott fel Argyle egy like jelet fekvő helyzetből.

Mike-nak a kezein tátongó sebek láttán eszébe jutott a mellette elterülő katona. Bármiféle habozás nélkül felpattant és megragadta a kiütött orosz férfit a gallérjánál fogva, majd vonszolni kezdte. Eszébe nem jutott hátranézni a többiekre, csak ment.

-Mégis mit csinálsz?-Nancy megjelent mellette és tátott szájjal bámulta.

-Nem elég egyértemű?

-Oh egek, Oh egek, Oh egek-ismételte folyamatosan Argyle a másik oldaláról.

Egyikükkel sem törődött, csak csőlátásban vette gyorsabbra a tempóját a város felé.

-Neked meg mi bajod? Minek neked az az ember? Halló?? Hallod egyáltalán mit beszélek, Michael?

-Ez nagyon nem jó. Nem nem.

Csak mondták a magukét, de a fiú kizárt minden felé csapódó hanghullámot. Érezte a vért és sebeit a kezén, ami fájdalmasan lüktetett, ahogy a férfi ruhájára markolt vele egyre erősebben. Valahogy minden apró sérülése kinyílt a haragjával együtt. Tisztában volt vele, hogy az érzelmei teljes mértékben átvennék az irányítást az agya felett, csakhogy ha ez egyszer megtörténik, elég nehezen tudja kordában tartani.

Nem látott semmit maga előtt, csak Will arcát, ahogy valahol a démoni emberek laktanyáján szenved, ami csak még jobban elhomályosította az agyi kontrollját.

Amint megközelítették a várost, Mike kénytelen volt mégis megállni, ugyanis a falu totális káoszban égett.

Házak álltak romokban, néhol tűz lobogott és fogott magába minden fából készült dolgok, amit ért.

Demogorgon testek hevertek a földön, levágott mellső és hátsó lábak, tán fejek is. De ahogy elég közel mentek, Mike ereiből kifutott a vér. Nemcsak a szörnyek hullái mocskolták be a város utcáit, hanem embereké is. A hátán felállt a szőr, ahogy a megcsócsált embercafatok szemeztek vele. Nem sok kellett, hogy elhányja magát a látkép láttán.

Félve nézte az emberek testét a porban, és minden egyes személynél nehezebb lett a tüdejébe bekerülő levegő. Attól rettegett, hogy valakit….valakit meglát…

-Ne nézd-Nancy megfogta a karját és biztatóan megszorította. Mike hálás volt, hogy nem egyedül van ebben a helyzetben.-Csak előre, Mike. Előre a házunk felé.

A fiú óvatosan bólintott és hagyta, hogy nővére menjen előre, ő pedig közel hozzá taposta a vérfoltokat a csatatéren.

Hátborzongató csend uralta az egész területet, az élet egy cseppnyi jele sem volt jelen az eltávozottak között.

Mögülük egyszer csak mégis motoszkáló hangra lettek figyelmesek. Mindannyian hátranéztek, ahogy a kifejlett szörny négy lábon közeledett feléjük. Mike nővére, még mielőtt az állatnak eszébe jutott volna támadni, lerepítette a fejét a nyakáról.

-Huh, ez közel volt-törölte le az izzadságcseppeket a homlokáról Argyle. De elkiabálta magát. Mint egy isteni sugallatra, a repedésekből több példány is köszönteni kívánta őket itthon.

-Ahj, ne már.

-Mike, tünés innen!-kiabált Nancy, ahogy szegezte fegyverét az új jövevények felé. Robin mellé termett és hasonlóan a lányhoz, ő is harcra kész volt.

-Na, de….-ment neki az orosz hátának, akit maga mögött húzott.

-Hagyd itt azt az férfit! Fussatok, mi is megyünk rögtön! Hagyd már itt!!

De Mike-nak esze ágában nem volt hallgatni Nancyre. Felkapta az embert és egyik kezét nyaka köré fűzte.

-Segíts!-kérte Argyle-t. A drogos barát zavarodottan nézett a fiúra, de a démonok miatt nem sokat gondolkozott, már kapta is fel a katonát a másik oldalról.

-Ajajajaajajjajajajaj-siránkozott, de olyan gyorsan menetelt a megbírt férfivel a vállán, hogy Mike-nak kellett felvennie a tempót vele. Valahol a távolban egy robbanás hallott, de nem Nancyéktől.

Más is itt lehet ?

De most csak a célpontjára összpontosított, amint a házuk megjelent előtte. Válla mögül látta, hogy a két lány láthatóan épségben követi őket.

A pizza futár benyitott az otthonuk ajtaján és besiettek foglyukkal. Mike azt remélte, hogy lát itt bárkit a csapatból, de teljesen kihalt volt minden.

Hol vannak…anyáék?

Mike torkában gombóc keletkezett, eddig fel sem fogta, hogy a családja is ugyanúgy ki van téve a veszélynek mint ő és a barátai. Argyle hirtelen ledobta a katonát és Mike-ra nehezedett a súlya, amiért újra a földre került a test.

Nancy és Robin lassan beléptek a bejáraton, de semmit nem mondtak. A fiú pár másodpercig csak állt pislogás nélkül és egy random pontra fókuszált.

Egy érdekes recsegő hang ütötte vissza a valóság mezeére, és azon nyomban a pince felé fordult. Ott vagytok. Ott kell lennetek . De te nem leszel.

Mike megint beszívta a levegőt és szabad kezével kinyitotta az alaksorba vezető ajtót.

Az első, amit meglátott, azok Dustin barna fürtjei voltak. A fiú elképedve meredt barátjára, amit Mike először nem értett, aztán viszont leesett neki a tantusz, hogy elég ramaty állapotban jelent meg egy kiütött férfivel maga után. Meg is törölte arcát, mintha ettől rögtön jobb bőrben festene.

Ott volt még Lucas, Erica, Jonathan, Joyce, Steve, Murray és Hopper is.

A rendőrfőnök olyan szemekkel nézte, mint aki egy idegen arcot lát.

Mike kikerülte a bámészkodó tömeget és a falhoz rántotta az áldozatát.

-Van nálatok kötél?

-Mike, mi a franc…-tette szét a kezét Dustin.

-Elment az esze, én mondom. Nem normális. Bekattant gyerekek, esküszöm-magyarázkodott Argyle hihetetlen eltúlzott arcmimikát belevéve előadásába.

-Ez egy…-kezdte Lucas.

-Egy orosz katona-bólintott Robin válaszként.

-Te képes voltál csak úgy idehozni egy orosz katonát?-hitetlenkedett Dustin. A fiú az éppen sapkájától hiányos hajába túrt mindkét kezével.

-Nem tetszik neki, amiért Enzo egyedül ment teázni Will-lel.

Will és Enzo nevének hallatán esett vagy tíz fokot a szoba hőmérséklete, és megnőtt a feszültség a kétszeresére.

-Hogy…mondod…?-Joyce úgy hangzott, akár egy éppen megtört felületű lágy üveg, amibe belevágtak egy kalapáccsal.

-Kötelet!

Steve belenyomta a kezébe a kért eszközt, amivel a fiú rögzítette a foglyot és mozgásképtelenné tette, mind kézen, mind lábon. Direkt lassan csinálta, hogy ne kelljen se Will anyja vagy bátyja szemébe néznie.

-Mike…

Szája megremegett a fájdalommal teli megszólitás miatt. Nem akarta…nem,nem,nem.

-El….elvitte.

-Enzo elvitte a kölyköt?-Hopper erőteljes dühödt hangja megtörte az érzelmek puha talaját. A fiú óvatosan ránézett a férfire, majd nagy nehezen a többiekre is.

Pár percig csak álltak és néztek maguk elé, Mike-ot pedig emiatt még jobban marta belül a történtek eseménye.

Aztán betört az egyik kis ablak.

Az első reakció Dustintól hangzott el.

-Mi a fasz??!!

A kis lányalak úgy gurult be a törött üvegen át, mintha mindig is ezt csinálta volna. El kezeit a ruhájába törölve szeppent meg egy pillanatra.

-Az igen. Király belépő-bólogatott röhögve Argyle.

-El-Hopper megölelte a lányát, aztán Joyce is köszöntötte. Mike kicsit rosszul érezte magát, hogy a nagy felfordulásban kiment a fejéből, hogy El még szabadon kószál kint.

Miután meggyőzte szerető szüleit, hogy semmi baja, Mike felé sétált.

-Megtaláltad Willt?

Olyan volt, mintha áramot vezettek volna a bőre alá. Ha még egyszer valaki megemlíti …

-Nem…és nem is fogjuk-mondta hisztérikusan, és egy apró elmebeteghez hasonló kuncogás is kiszakadt a száján.

-Mondom megkattant-suttogott a pizza futár.

El aggódó szemekkel mérte végig volt fiúját. Aztán tekintete átvándorolt a megkötözött katonára. Majd vissza Mike-ra.

-Ő biztos tudja hol van Will-mondta ki végre a lényeget. A férfi, mint aki érzékelte, hogy róla van szó, mocorogni kezdett.

El automatikusan felvette az alapállását, és összehúzott szemmel nézte a katonát. A fogoly hunyorgott és először a zavarodottság, majd meglepődés, végül pedig egy kis félelem tükröződött belőle.

-Gde ya?-pislogott és még jobban összehúzta magát, ahogy a termetes Hopper elé vetette magát.

-Már egy ideje-biccentett, de gyilkos magatartással.-Murray, szeretném ha nagyon választékosan és szofisztikáltan fordítanád le kedves szavaimat az úrnak.-Az említett bólintása után folytatta.-Tehát, úgy értesültünk róla, hogy meglékeltétek a létszámunkat és elvittétek az egyik tagunkat. Az egyik fiút, barna hajjal és zöldes szemmel meg úgy ilyen magassággal-mutatta kezével. Murray hadarva fordította a szavakat, amikre az orosz katona kifejezéstelen arccal reagált.

-A lényeg, hogy most ebben a szent minutumban kinyögöd nekünk hova vittétek a kölyköt és milyen célból-az utolsó két szót félve mondta ki. Mike ránézett és biztos volt benne, hogy a rendőrfőnök valahonnan sejti az oroszok szándékát.

Ahogy Murray befejezte, a információ birtokos csak hallgatott. Az eddigi kiskutya képe visszavágott a határozott és kemény harcosévá.

-Oh, sorban áll az erőszakos megoldásért, mi?-A rendőrfőnök leguggolt mellé és jó közel húzta magához.-Ha nem beszélsz, én esküszöm, hogy legjobb tudásomhoz híven fogom kihalászni az összes információt belőled  és nem fog érdekelni, milyen állapotba leszel visszahajítva a csapatodhoz. Úgy nézek ki, mint akit megállít egy ilyen kis nyápic seggfej? Úgy nyitom fel a részeidet, hogy azt még a pokolba sem tolerálnák.

Mindenki lefagyott a férfi szavain, Mike-ot kirázta a hideg.

Ahogy a katona megkapta orosz változatát a szavaknak, nagyot nyelt.

Mike csak biztatásképpen odanyomott egy rohadt nagy, tömör vas csipeszt Hoppernek, amit még a kinti szerszámosládából vett elő az apja gyűjteményéből. Nem hitte volna, hogy szüksége lesz rá, de ahogy meglátta a halálra vált tekintetet elkapott emberétől, elégedettség töltötte el.

Hopper is elég érdekesen nézett rá, de elvette és szépen megkocogtatta.

-Khorosho! Khorosho!

-Na megtört a jég-tette zsebre a kezét a tolmács.

A katona beszélni kezdett, Murray pedig a többieknek fordított.

-Azt mondja, ő csak az egyik felderítő csapattal lett ideküldve, amíg megkapják a felsőbb parancsot. Nekik nem volt feladatuk elvinni senkit.

-Akkor ki volt?

-Nem biztos benne, de talán az egyik vezetői külön csapat lehetett. Számukra mindig meghatározott feladat van, és mindig a legfontosabbak.

-Nem tud semmit a kölyökről?

-Szóbeszéd szerint, rengeteg embert küldtek már egy csarnokba, ahonnan nem jöttek ki élve. Valaki kísérlet folyhat ott.

-Baszd meg…-Hopper felállt és kezével takarta a száját.

-Mi van?

-Murray, emlékszem mit láttunk a tömlöcben, amikor körülnézünk?

-Demogorgonokat?

-Is. És még valami-nézett vissza az oroszra.-Kérdezd meg tud-e egy bizonyos árnyékszörnyről valamit?

Mike érezte a szájában a vére fémes ízét, ahogy ráharapott az ajkára.

Murray tette a dolgát.

-Azt mondja, a rabokat etették meg a szörnyekkel. Ott van ő is.

-Na igen, ezt tudjuk. Habár mi már elengedtük azt a izét, amikor ott voltunk. Hogy került vissza? Vagy ez valami trükk?

-Talán mégse öltük meg, vagy egy másik része került vissza. Tervük van.

-Szóval a kölyök is ugyanott lehet, ahol én voltak fogva tartva.

-Az okot nem tudja, mert aki kikotyog bármit, arra kivégzés vár. Így ők, mint alsóbb rendű beosztottak, semmit nem tudnak erről.

-Bőven elég. Mert már tudjuk mi a helyzet ennyiből is.

Hopper megfordult és társaira nézett. Mike látta, ahogy Joyce szemében a félelmen kívül más is szikrázik. Bosszú.

Jonathan válla fel-le mozgott, Nancy a karjába kapaszkodott és nyugtatni próbálta. Dustin és Lucas aggódóan néztek Mike-ra. Steve és Robin pedig egymásra nézve beszélte meg az elmúlt 10 percet.

Végül a rendőrfőnök masszív tekintettel mondta ki a kulcsmondatot, amire mind vártak.

-Willt megint eggyé akarják tenni a Mind Flayerrel.

Chapter Text

Dustin nem hitte volna, hogy egyszer arra a mély pontra ér az élete, hogy egy háztető tetején ücsörög Steve Harringtonnal. Még csak azt sem lehetett mondani, hogy élvezni tudta a kilátást, hiszem konkrétan olyan volt a közvetlen környezete, mint egy sebhely a természet zöldes és élettel teli ölében.

Tegnap tudták meg a Will-lel történt eseményeket, ezért összedugták a fejüket, hogy valami kivitelezhető tervvel álljanak elő.

A fiú teljesen kiakadt tíz perc erejéig. Az a kép, ahogy Mike belépett a pincébe széttépett külsővel, jobban megrémisztette Dustint, mint Will elrablása.

Annak az Argyle gyereknek igaza volt, tényleg elpattant egy vastag ér a fejében. Akkor látta hasonló állapotban, amikor a barátjuk az Upside downban ragadt. Ezt a mélyről jövő bestiát senki más nem tudta előhozni, a fiú-Argyle elmondása szerint-még akkor sem volt ilyen, amikor Elt letartóztatták. Vagyis pontosabban egyáltalán nem volt fejvesztett. Teljesen tiszta volt, nem ütött ki random embereket, hogy megtalálja a lányt, és esze ágában nem volt elhagyni a csapatot, hogy önálló hősi küldetésére induljon. Valahol a mellkasában előtörni készült valami, amit jobb ha nem tapasztalatnak meg.

A fiú most előre bámult és ugyanazt az üres pontot nézte újra és újra. Hopper szerint a városházán kezdődött a csetepaté az önkéntes forradalmár élén álló fiatalemberrel és szimpatikus orosz barátaival. Az ő feladatuk csak annyi volt, hogy terepszemlét tartsanak. Ez eddig nem is okozott volna problémát, ha Dustin mondjuk életében mászott volna már fel egy tizenhárom méteres ház tetejére. A mászási tudománya abban merült ki, hogy otthon a konyhaszékre támaszkodva kilopta az eldugott csokis pudingok nagy részét észrevétlenül, nehogy az anyjának feltűnjön.  De még ott is ügyeskednie kellett, mert a feltehetőleg ötven éves darab nem igazán kooperált az ötlettel, hogy a fiú súlyát recsegés nélkül kibírja.

Az meg még csak hab a tortán volt, hogy Steve barátja közölte, ő bizony ha kell a hátán viszi magával, csak ne kelljen egyedül őrködnie.

Még az a szerencséje, hogy Dustin egy fantasztikus barát. Ezért voltak ketten egy feltehetőleg takarásban lévő helyen a tetőn.

-Henderson.

-Mi van?

-Hány óra?

Dustin rálesett a karórájára.

-Úgy két perc és kettő óra.

Az épületben - a hallotta alapján - kettő után terveztek ellenségeik összegyűlni a legjobb informátoruk szerint , de a fiú nem hitte volna, hogy ezek az emberek egyáltalán tudják az idő fogalmának jelentését. De ha késnek is, ki merne velük vitába szállni egy tömeg orosz emberi fegyverrel a nyakukban?

-És ha nem jönnek?

-Akkor jön a B terv.

-Ahha a B terv. Ami szerint…

-Az ég szerelmére, hol voltál, amikor ezt vitattuk meg?-nézett az égre.

-Szerintem ne oktasson ki az, aki nem tud tetőt mászni- kontrázott Steve.

-Tudod, valaki izomba, valaki meg agyban erős-csücsörített és próbálta nem elnevetni magát. Steve grimaszolt, majd felé nyúlt.

-Na jó, add a távcsövet.

A bébiszitter belenézett a lencsékbe és szétnézett a szobába nyíló lyukon keresztül. Hopper szerencsére tisztában van a falu minden szegletével, mint volt rendőrfőnök, főleg hogy az ő feladata lett volna rendbehozni az esetleges hibákat. A város továbbra sem tudja, hogy életben van és a jelenlegi helyzetre való tekintettel talán jól is van ez így.

Valahol, a város másik felében Robin és Lucas kapta még ugyanezt a feladatot. A rendőrfőnök szerint ez és egy másik épület elég nagy és elrejtett ahhoz, hogy megszervezzék a csapatukat. Dustint elöntötte a pulykaméreg, ahogy arra gondolt, hogy ezek a katonák őket akarják foglyul ejteni, egy olyan dolog miatt, amihez semmi közük. Ők igyekeznek megmenteni a világot, erre dutyiba csesznék őket.

Hopper és Murray a várost szelte és kereste az eltűnt falubelieket, ugyanis azóta sem találtak meg senkit. Csak ők és az orosz katonák voltak a felszínen és belegondolva ez igen nyomasztó volt.

A többek hasonlóan járkáltak a házak között. El volt az egyetlen, akit Hopper egy olyan magas pontra helyezett, ahol rálát mindenre és tud cselekedni, ha szükséges.

Egyszer csak megkondult egy harangra emlékeztető hang.

-Mi a fene?-emelkedett fel Steve.

Valami nem klappolt. Dustin visszapakolt a táskájába és elővette az adó-vevőjét, majd tárcsázott.

-Lucas, Lucas hallasz? Vétel.

-I-igen, itt vagyunk. Vétel-zümmögött a gyenge jelű vonal.

-Mi történik? Vétel.

-Nem tudom, nem látunk semmi különöset. Hívd Elt. Vétel.

Dustin már tekerte a szerkezetet, amikor Steve erőszakosan bökdösni kezdte a vállát.

Már idegességében lecsapta volna az adó-vevőt, de a barátja a szájára tette a kezét, hogy elhallgattassa. Fejét az egyik távolabbi pontra irányította, ahol megjelentek a fegyveres katonák.

-Oh édes fa…-motyogott a fiú kezei alatt.

-Fúj, megnyaltad a kezem-törölte bele a pólójába Steve, a barátja elhallgattatására szolgáló kezét.

-Blabla-nyújtotta ki a nyelvét a fiú, majd komolysága visszatért és a tető széléhez igyekezett, hogy jobban lássa az ellenségeiket.

Valahol a hátizsákban volt egy vészhelyzeti pisztoly is, amit Stevenek adott. A fiú ellenőrizte a tárat, majd Dustin mellé kúszott.

A távcső mostmár ténylegesen megkaphatta reflektor fénybe eső szerepét. A fiú körbe-körbe nézelődött vele, de úgy érezte, mint aki tűt keres a szénakazalban. A borzalmas füst miatt csak korlátozott volt a látótávolság, amiért átkozta az Upside Down időjárást.

-Lehet le kéne mennünk…-nézett rá Steve.

-Hogy lecsapjanak? Talán pont ezt várják.

-Akkor maradjunk itt behúzott farokkal, amíg a földön járőrözők el nem kezdenek sikoltozni.

-Nem mehetsz fejjel a falnak, te ökör.

-Pedig abban profi vagyok. De nem annyira, mint Mike-vallotta be.

-Oké, én lemegyek, te meg fentről fedezel.

-Biztos nem mész le egyedül-erősködött barátja.

-Ha te kerülsz bajba, én nem tudok olyan ninja sebességgel leszáguldani, mint te. És te tudsz lőni, innen fentről pedig előnyöd van.

Steve látszólag átgondolta a fiú szavait, mert lassan bólogatni kezdett, majd egy meggyőzött sóhaj keretében áldását adta a tervre.

Hiába volt logikus a gondolatmenete, nem volt ínyére, hogy le kell másznia a biztonságot nyújtó épületről. Óvatosan lépkedett, egyik lábát a másik után tette és rakta. Erősen kapaszkodott és a fejében folyamatosan a “rohadt életben” szókapcsolat járt. Mindenfajta kisebb és nagyobb káromkodás képes volt lecsillapítani az idegeit, amire most igen nagy szüksége volt. Lefelé is kénytelen volt nézni, nehogy a végén egy orosz kezeiben lyukadjon ki. Nem nevezné magát tériszonyosnak, de mondhatni nem töltötte el magabiztossággal a kemény talaj látványa, ahol szétloccsanhat az agyveleje.

Ahogy a lába földet ért, jelzett Steve-nek, hogy sikeresen landolt. Barátja egy megerősítő hüvelykujjat küldött válaszként.

Dustin közel maradt a házhoz és erősen gondolkozott azon, lehet egy kis fény segítene neki tovább látni az orránál, de akkor valószínűleg még a határon álló katonák is utána loholnának. Valahol a közelben motoszkálásra lett figyelmes, ezért megdermedt és a mellette üresedő tároló mögé bújt.

Volt egy másik elég bugyuta agymenése is, amit még azelőtt kitalált, mielőtt ideértek volna, de inkább nem osztotta meg senkivel. És nem is kellett volna eljutnia arra a pontra, hogy felmerüljön benne a használatának lehetősége. Egyszerűbb lett volna csak nézni a semmit a terembe, de a sors nem igazán szívéjezik velük.

A Steve-vel látott kis csapatnak látta a halovány feketés alakját. Dustin a hátizsákja egy másik zsebéből előhúzta saját kezűleg gyártott szerkezetét. A kis gomb szerű tárgyak nem tűntek valami világot megváltót eszköznek, de a méretük ellenére, ha működnek, nagy előnyhöz juttatják a csapatukat.

Előhúzta az irányítópanelt, ami képes volt mozgatni a kis elektronikai csodákat. Ha azt akarja, hogy működjön, akkor kénytelen lesz olyan közel menni a katonákhoz, hogy élesen rájuk lásson.

A fiú kiment a rejtekhelyéről és szépen lassan elindult a célpont felé. Azért remélte, hogy Steve látja mit csinál és ha rosszra fordulnak a dolgok, akkor cselekszik.

Nem tartozott Dustin kiemelkedő adottságai közé a lopakodás művészete, ő pont a hangzavar elfajzott verziójának  kreálásában jeleskedett, de minden nem létező képességét beletette a léptei zajainak minimalizálásába.

Közel ért, és faltól falig simult neki a daraboknak, és nézelődött jobbra-balra.

Az ideális hely kipécézését követően még levegőt is alig mert venni, amíg újra nem lelte biztonságát egy műanyag szerkezet mögött. Kész szerencse, hogy Hawkins tele van ilyen kukába való hulladékokkal, amik talán most bizonyultak hasznosnak először pályafutásuk alatt.

Csupán öten voltak a fiú közelében. Egy hosszú utca elején voltak, ami miatt Dustin egyből megörült. Nem úgy tűntek, mint akik egy helyben akarnának ácsorogni, szóval a fiúnak gyorsan kellett cselekednie.

Letette a kis körszerkezeteit, majd a távirányítóval útnak eresztette mind. Egyszerre öt darabot volt képes mozgatni, úgy tervezte, hogy szükség esetén a kollektív karból át tudja őket kapcsolni külön működő verzióba, vagyis attól fogva egyenként fognak sütkérezni.

Dustin készen állt az első fázisra. Vett egy nagy lélegzetet és irányított. A kis gombok közeledtek a háttal álló tagok felé. Először a legközelebbi férfit célozta meg, az egyik eszköze közel kúszott hozzá, majd a bakancsára kapaszkodott kis felszerelt, tapadókorongjaival. A fiú rettegett tőle, hogy feltűnik az úriembereknek mit művel, de mákja volt azzal, hogy egy katonai egyenruha elég vastag anyagból van ahhoz, hogy az ilyen kis súlyú anyag ne legyen képes a bőrükig mélyeszteni a ruhaanyagot.

A nadrágjuk vádli részén található kis zsebeket nézte ki magának, egyrészt hiszen közel vannak a földhöz és nem kell nagy távot megtennie a szerkezetnek, így időt nyer. Másrészt pedig senki nem használja azt a zsebet, Dustin nem is érti minek találták ki.

Hogy én most felhasználjam .

Az első gombja a terv szerint el is veszett a kis rész rejtekében, ezért Dustin aktíválta rajta az ő által elnevezett “mágnes” üzemmódot, ami annyit tesz, hogy a tárgy teljesen rátapadt a zsebre.

Következett a második. Érezte, ahogy melegedett ki az idegességtől és a koncentrációtól. Ez a gomb is kapcsolódott. Majd a harmadik is.

Már csak kettő .

Egyre távolodtak és ha kiérnek az utca végébe, akkor elveszíti a lehetőséget. Csavarta a karokat a kontrolleren, az egyiküknek majdnem sikerült a kis botra taposnia, ami miatt a fiú megugrott egy kicsit.

A negyedik is a helyén volt.

Képes vagy rá. Már csak egy .

A majdhogynem néma kattanás ölte az idegeit, a férfi léptei mennydörgésnek hatottak a fülében zúgó vértől. Olyan volt, mintha az egész pokolnépe őt figyelné és várná a bukását. Csigalassúsággal haladt számára találmánya, magában átkozta a rá nehezedő nyomást.

Már mászott felfelé. Dustin szemei kidülledtek, szája kiszáradt, a sivatag homokjához volt hasonlatos.

Zsebhez ért.

Gyerünk, kicsike, gyerünk .

Amint eltűnt, a fiú már nyomta volna a fixáló gombot, de egy ismerős ordítás miatt elernyedtek az ujjai és a irányítópanel a földön landolt.

Hátranézett és Steve megsemmisült arca tárult elé, ahogy egy mögé settenkedő orosz a nyakához pisztolyt fog. Szemei rettegést sugároztak.

A Dustin mögötti katonáknak is feltűnt az eset, ezért a elrejtőző fiú felé közeledtek.

De még így sem tudta levenni a tekintetét barátjáról. Azonnal bevillant neki Eddie arca, ahogy Dustin az Upside downban tarja megsebzett mentorának széttépett testét. A könnyes és halált érző szemei, ahogy ránézett a fiúra, minden érzelem egybeolvadt és egy olyan kombinációt alkotott, ami egybefoglalta a világ összes szeretetét Dustin felé sugározva.

Ahogy Steve-re nézett, ugyanezt látta. Azt a bizonyos utolsó életben kifejezett érzelmi hullámvasutat, amit már egyszer meg kellett hogy éljen.

Nem .

Dustin lelkében akkora tűz és erő támadt, hogy megrémült belsejének esetleges felrobbanásától.

Nem veszítelek el téged is .

Már készült volna valami meggondolatlan cselekedetre, de a fegyver elsült. Dustin szeme előtt még azelőtt lepörgött egy látványkép, mielőtt az bekövetkezett volna. Térdre rogyott és oda sem nézett volna, ha nem fagyott volna le minden létező szervrendszere.

Vér folyt. Két pacában öntötte el a tetőt a vörös folt.

Az orosz katona feküdt. Az oldalából szivárgott a vörös folyadék. Barátja a másik oldalon terült el.

-Steve…

Egyszerűen képtelen volt mozgásnak eredni, ahogy felállt volna, visszaesett a porba. Alig látott a homály fedte látásától. Minden néma és üres lett egy pillanat alatt. A katonák, akikről már meg is feledkezett, hátulról lefogták.

-Ne…

Eddie…Steve…

A fiú belemarkolt a földbe és egy jókora adagot zúdított az orosz szemekbe. Azok prüszkölni és öklendezni kezdtek. Ahogy engedett a szorítás, fogta a nehéz táskáját és fejbe vágta az egyiket vele. Gyorsan belepakolt mindent, ahogy elméje tisztább lett.

De nem tartott sokáig a sikere, hiszen mellette egy golyó száguldott el és csapódott a homokba. Nem volt nála fegyver, ami használhatott volna. Ha megszerzik a találmányát, akkor lőttek az előnyüknek. Már csak a többiek élete miatt sem szabad a sajátját itt hagynia.

Futásnak eredt a barátja felé, mögötte pedig folyamatos lövések zúgtak.

Az egyik eltalálta a cipője sarkát, ami miatt felbukott. Kezét a fejére szorította.

Akkor egy szemből jövő hang ütötte meg a fülét. És megint.

Mögötte emberek borultak el.

Dustin felnézett, ahogy a tetőről egy füstölgő fegyvert fogó kéz nyúl le. A fiú szája görbülni kezdett.

Steve vicsorgó fejjel nézett, ahogy visszahúzta kezét és felállni igyekezett.

Dustin futott.

Valahogy a bébiszitter lekászálódott a magasból, és ideje nem volt még levegőt sem venni, ugyanis Dustin ölelésében találta magát.

A fiú nem tudta magát fékezni, ténylegesen zokogni kezdett a barátja kezében. Annak az embernek a kezében, aki már vagy egy éve tart neki támaszt, kezeli öccseként és van ott minden hülye helyzetben. Egy tizenkilenc éves idióta, aki a saját fejét is elhagyná, ha nem lenne a nyakára tapasztva, de a szíve nagyobb, mint a legtöbb emberé, akit ismer. Túlságosan is az élete része lett ez a lüke őrült, és amint Eddie eltávozott az életéből, úgy érezte egyedül maradt. De ez nem igaz.

Steve itt van.

Még itt van.

Még itt van!

-Örülök, hogy ilyen érzelmes vagy, de ez így kicsit fáj.

Dustin elengedte és elszörnyedt, ahogy a vörös vérfoltot meglátta barátja oldalán.

-Steve…

-Nem nagy ügy. Túlélem. Éppen csak egy kicsit nekem ment mondjuk úgy. De ő halott-mondta, majd egy darabot a ruhaujjából leszakított és megkötözte sebét.

Ahogy a fiú szipogott párat, Steve mosolyogva nézett rá.

-Ha ezt elmondod bárkinek..

-Nyugi Henderson, a páncélod rejteke jó helyen van.

-Keressük meg a többieket-ragadta meg “hőse” karját Dustin.

A két barát a legnyugisabb irányba vette be a kanyart. A fiú folyamat keresett valamit, de eddig nem találta meg a megfelelő darabot.

-Ugye tudod, hogy nem a földet kéne nézni?

-Mást keresek.

-Ja, hogy már a többiek kit érdekelnek, keressünk földbe ásott kincset.

-Kincs az lesz, csak kell hozzá a lyuk.

Steve már teljesen elvesztette a fonalat, így ráhagyta. Nem kellett sok időnek eltelnie, amint egy szép és nagy gödör nem ütötte ki a szemét. Dustin már kapta is le hátizsákját a hátáról és a lyukhoz guggolt.

-Öhm, most mit csinálsz?

-Elteszem.

-A zsákot? Oda be, a gödörbe?

-Igen, Steve. Pontosan ezt teszem.

-Jó, de minek? Abban van minden fontos cuccunk.

-Pontosan.

-Lehetne, hogy nem félmondatokban kommunikálsz?

Dustin sóhajtott, és túrni kezdte a földet a táska körül. Steve, habár továbbra sem értette mi történik körülötte, a fiúhoz hasonlóan dobálni kezdte a fekete földet arra a batyura, amiben az összes készenléti felszerelésük feküdt.

-Az oroszok itt hemzsegnek, most szerencsénk volt, de bármikor elkaphatnak minket. Nem lesz esélyünk az összes ellen, és ezek itt-mutatott a már betemetett kupacra-nem kerülhetnek hozzájuk. Semmiképp. Még szükség lesz rájuk.

Dustin letaposta a dombot, amennyire tudta, hogy a legkevésbé se látszódjon a mesterséges munkájuk nyoma. A biztonság kedvéért ráhúztak egy fénydobozt az “Üdv Clarke-ék otthonában” felirattal. Dustin remélte, hogy Mr. Clarke nem veszi zokon, ha kölcsönveszi az egyedi készítésű postaládáját.

A kütyüjei, a többi robot gombja és a távirányító, itt lesz a legjobb helyen. Eddig csak öt ember tudott megjelölni, de ha azt akarja, hogy érjen is valamit az egész gondolatmenete, akkor az összes orosz katonát kénytelen lesz megbélyegezni. Ezekben a tárgyakban elhelyezett nyomkövetőt, de még egy rádióhoz hasonlatos hangközvetítőt is, amik mind az ő kis paneljén jelennek meg.

Ha ezt Mr. Clarke látná, biztos az egekbe emelné a fiút és kikiáltaná a valaha tanított legjobb és legokosabb tanítványának. Persze, ha működik az alkotása. De muszáj lesz neki. Ráér majd az apokalipszis után is átvenni mindenidők Tudományos Díját, először meg kéne menteni a világot.

Valahonnan lövöldözések hanga érte el a fülüket.

Steve felhúzta a ravaszt és maga elé tartotta a vértől csillogó pisztolyt. Dustin barátja mögött maradt fegyver hiányában. Lehet a postaláda alkalmasabb lett volna a kezébe, mint a talajon. Azzal is kellemesen pofán lehetett volna csapni egy-egy izmos agyalágyultat.

Lassan kikukucskáltak az egyik fal mögül, de ahogy Dustin kidugta a fejét egy igen vékony sikoly hagyta el a száját.

Lucas hasonló férfiasságú hangon visított.

-A rohadt életbe már, rám mindenki akkor hozza a frászt, ha fegyver kerül a kezembe?!-rázta meg a fejét Steve felháborodva.

-Ahhj, bocsánat-tette csípőre a kezét Lucas. A fiú sértetlennek tűnt, kabátjának voltak kisebb sötét foltjai.

-Nem kéne a sötétben szaladgálni egyedül. Főleg nem most. Tudod beleolvadsz….a környezet…be.

-Ez éppenséggel nem előny most?

-Ha nem szövetségessel kerülsz össze, akkor de, persze.

-Robin hol van?

-Itt-a lány Steve mögé settenkedett és megérintette a vállát, amiről barátja felugrott és majdnem elejtette a puskáját is.

-Elég már!

-Imádom, hogy az összes srác ugyanazon a magas C-n tud sikítani-vigyorgott Robin.

Mind a hárman elég lesújtó tekintettel ajándékozták a megszólalását, de Dustin fejébe bevillant, hogy gyanúsan nagy a csend.

Már percek óta itt bolyonganak, és senki nem jött velük szembe. Kizárt, hogy a lelőtt társakat még senki sem fedezte fel.  Nagyon rossz érzés kerítette hatalmába.

Hirtelen a többiekre is áthatott a kellemetlen atmoszféra, és ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz.

Mindannyian előkapták eszközeiket és védelmet alakítottak ki.

-Nálad nincs semmi?-nézett Lucas Dustinra.

-Elásta a cuccát-közölte Steve.

-Tessék?-értetlenkedett a fiú.

-A logikus úton haladok.

-Nagyon logikus becseszni az összes hasznos holmival teli zsákot egy retkes göndörbe, majd elásni-artikulált cinikusan a bébiszitter.

-Shhh.

Fényes pontok jelentek meg előttük, úgy lebegtek, akár a szentjánosbogarak. Dustin elmélázott rajta, hogy talán képzelődik, hiszen képesek voltak nyugalmat árasztani magukból.

Aztán megjelentek a pontok gazdái is. Hopper kopaszra nyírt feje felbukkant a kis csapat előtt, amitől Dustin nemcsak kicsit könnyebbült meg.

-Kölykök azok-szólt maga mögé. Mögötte Joyce és Nancy loholt.

-Mindenki jól van?-kérdezte az anya.

-Többnyire-húzta el Steve a száját. Joycenak azonnal feltűnt a fiú oldalsebe és már szaladt is hozzá. Steve nyugtatni próbálta a nőt, hogy kutya baja, de neki aztán beszélhetett. Letépte a pólóujját és előhúzott a zsebeiből valami üvegcsét, aminek tartalmát óvatosan rákente a nyílt sebre. Steve néha fel-felszisszent, de összességében jól tűrte a kezelést. Amint Will anyja elvégezte a végső kenetet, Steve már jobb színben volt, mint előtte.

-Senki más nem sérült meg?-kérdezte a nő.

Mindenki megrázta a fejét válaszként.

-Eléggé elhallgatott a nép, szóval legyetek óvatosak-figyelmeztette őket Hopper.

A csapatuk továbbra is elváltak folytatta útját, hogy szélesebb közben tudjanak tájékozódni, de a rendőrfőnök kikötötte, hogy lámpák jelzésével kommunikáljanak egymással.

Az ő csoportjuk élén Robin ment, aki közölte Steve-vel, hogy félemberek nem mennek a frontra ilyen állapotban.

Dustin és Lucas egymás mellett nézelődtek a két idősebb barátjuk mögött.

A fiú nem akarta folyamatosan nézni, de feltűnt neki Lucas nyomasztó hangulata. Eszébe jutott, hogy talán ők itt vannak szabadon, de ki tudja a családjuk hol van. És emellett…Max továbbra is eszméletlenül fekszik a kórházi ágyban még ebben az időszakban is.

Dustin eddig úgy gondolta, nem is tudná elképzelni, milyen szörnyű lehet a barátjának, hogy a barátnője védtelen.

Belegondolt, mit tenne ha Suzie-val történne valami. Vajon ő is Mike üzemmódba kapcsolna vagy megtudná tartani a józan eszét? A Steve-vel történtek után már nem volt olyan biztos abban, hogy képes kordában tartani az érzelmeit. Eddig erősnek gondolta magát, akit semmi nem képes megrázni, folyamatosan magabiztosan áll és megtartja a intelligencia állandó szerepét a szétesett baráti körben.

Bár ez az önképe már akkor megszakadt, amikor a karjaiban halt meg az egyik legjobb barátja. És persze Max.

A lány képes volt kiállni egy alvilági démon ellen, és nekik még csak nem is sikerült teljesíteni a feladatukat, hogy legyőzzék Vecnát. Max elméje hiába került a gonosz gyűjteményébe, Eddie hiába mentette meg Dustint és tartotta távol a demobat sereget, ha az egész küldetés kudarcot vallott.

Elhatározta, hogy nem fogja hagyni, hogy ez újra bekövetkezzen. És ezzel mindenki így volt a csapatban. A közös többszörös a háború megnyerése volt.

-Most…nem bukunk el-suttogta és ki is tágult a szeme egy pillanatra, hiszem nem hangosan tervezte ezt kimondani.

-Nem-fordult felé Lucas elhivatottan. Túl sok fájdalom terhét vonszolják már a vállukon.

Dustin ekkor valamiben felbukott. Lucas szerencsére azonnal lereagálta azt, és jól vállon ragadva visszarántotta a fiút.

Ekkor több dolog történt egyszerre.

A kötél, ami kifeszítve nyúlt el előttük, még jobban megfeszült. Majd beindult a régebben is kongó csengőhang. Robinék rögtön hátrafordultak, de a másodperc tört része alatt kerültek a földre. Dustin először fel sem fogta, mi folyik körülötte. Köralakban vették őket körül, egy-egy orosz kötözte meg őket, de olyan sebességgel, mint ahogy más pislog kettőt.

-Ha valaki egy hirtelen mozdulatot is tesz, lövünk-jelentette ki az egyik önkéntes.

Nem volt mit tenni, azt csinálták, amit mondtak nekik. Felrángatták őket a földről és megkötözött kezüket szorosabbra húzták a hátuk mögött. Dustin már így is érezte, hogy ezek a kötelek nem azok a gagyi darabok, amik itt vannak a kis városban. Ebből ember legyen a talpán, aki kiszabadul.

Dustin mire reményeket fogalmazott volna meg azzal kapcsolatban, hogy a Hopper csapat rendben van, már szembe is jöttek egymással, hasonlóan kötözött állapotban.

A férfi arcán mély gyűlöletet ült, szeme teljesen feketének hatott a sötétben.

-Mozgás előre-nyomta meg Dustin hátát az egyik katona.

A sort vezető, igen magas és izmos orosz, egy adó-vevő vett elő az oldalövéről, ahol rögzítve volt a kommunikációra alkalmas eszköz. Kapcsolta és bele is szólt valami orosz szavakat, amik bár tisztán hallatszottak, a fiú nem tudott belőle sokat felfogni a nyelv tudásának hiánya miatt. A tekintetével Murrayt kereste, de valószínűleg mögötte lehetett a tömegben. Ő az egyetlen, aki beszélni a nyelvet.

Igen sokáig kellett folyamatos tempót diktálni, Dustin elképzelni nem tudta, hova a fenébe viszik őket.

Jó sok, legalábbis számára sok, idő elteltével a hawkinsi iskola képe bontakozott ki a félhomályból.

A tornaterem ?

Dustin nem szívéjezte, hogy végig kell menniük sulijuk mára már kísérteties folyosóján. Csak az emlékek tudták ellepni az elméjét, mert képes volt minden egyes kis sarokhoz kötni valamit jelentéktelen eseményt. És igen, mindenhol a Pokoltüze  Klub tagok arca tükröződött vissza.

Lucas is hasonlóan érezhette, hiszen a fiúhoz hasonlóan nehezen nézett szét. Dustin fülelt a csendben, ahol egyre jobban kivett kisebb zajokat.

Itt vannak ?

A vezetőjük megállt a tornaterem bejárata előtt és kíméletesen hátranézett fogolyseregére. Andy még a szokásosnál is idegesítőbb volt a fiú szemében. Úgy mozgott, mint egy frissen programozott android, már csak a fém és a drótok hiányoztak. Eddig nem bánta, hogy nem kerültek Jason kosaras haverjai elé, de csak nem tudott elmenekülni előlük.

-Mindenki a sorban marad, semmi kilengés.

Dustin nyelt egyet és nézte, ahogy a dupla ajtó megnyílik előtte. Ahogy mesterséges fény érte olyan volt, mintha a mennyek kapuját tárták volna szét a szeme láttára. Csakhogy itt nincs mennyország sőt, a pokol verte le táborát elég végtelennek tűnő időtartamra a világában.

Tele volt az egész. Rengeteg ember. A fiú még sosem látott ekkora tömeget azelőtt, lehetett volna egy világhírű koncert esemény is.

Ahogy a falubeliek előtt sétált el, úgy érezte magát, mint a legnagyobb bűnöző, akit valaha a föld a hátán hordott. Hasítottak felé a tekintetet sokszínű érzetei, nem akart arra nézni, inkább a lépkedő lábának megviselt mozgását figyelte.

A terem közepén megállították őket. Kénytelen volt szembefordulni az embersokasággal. Szemei százai, érzelmek ezrei lepték el. A szomorúság, félelem, elégedettség, meggyötörtség, letörtség és mindenféle komplex ember által megtestesíthető hangulat ott lógott a levegőben, és nyílzáporként lőtt bele a lelkükbe egy olyan pontra, ami már így is sebtől szennyezett volt.

-Kedves összegyűltek, hát itt vannak városunk ostromlói-a fiú látta a hirtelen megjelenő alakot a tömegben. Ő lehetett a lázadást indító önkéntes. Jason, mondhatni ilyen téren előde, már nem tudta folytatni munkásságát, így kikupáltak egy olcsó másolatot, akit az egyik legjobb barátja alakított. A kosarazó kihívta az ítéletét, de Dustin mégis meg tudta érteni az ő indítékait és lüktetőrugójának gyökerét, de ez az ember csak egy hasbeszélő bábuként funkcionált.

Dustin, amennyire tudta, végigfuttatta tekintetét a falusiakon. Nem volt ott mindenki. Egyikük családja sem tartózkodott az összegyűltek között.

-Mégis mit képzelsz, mit csinálsz?-kiabált Steve Harrington valahonnan a közeléből, Dustin szívesen lefogta volna a száját, hogy jobban tenné, ha élet-halál között inkább befogná.

-Én? Éppen megadom azt, amit érdemeltek. Pontosan tudjátok mit tettetek, mindannyian. Eddie Munson vezetésével szektát indítottatok, emberek életét vettétek el, köztük két legjobb haveromét is, Jasont csakis a jószándék és a becsület vezérelt.

-Jószándék, mi? Alaptalanul vádolta Eddie-t-járt el Dustin szája is.-Bármiféle bizonyíték nélkül csak mentetek a fejetek után és egyikőtök sem gondolt arra, hogy talán tévedtek. Eddie nem tett semmit, ő is egy szemtanú volt. Ő…

-Akkor mégis ki volt? Mégis ki volt Chrissy-vel aznap éjjel, ha nem ő? Miután holtan találták..

-A többiek…

-A gyilkos szökésben volt, mindenki az ő listájára került, Fred és Patrick is. Ami pedig Jasont illeti…

-Nem mi öltük meg-kiabálta Lucas, arcát ellepte a düh vörös píre.

-Oh, Sinclair…milyen jó, hogy magadra hívtad a figyelmem, már rád is térek az ügyben…te rohadék áruló, te gyilkos segítő fajzat!

Lucas köpni-nyelni nem tudott, tekintetét felváltotta az értetlenség, Andy és a másik barátjuk a csapatból, Chance, tiszta gyűlölettel vizslatták. Dustin torka száraz lett, az eddigi apró neszek végérvényesen megszűntek, sok szempár Lucas irányába szegeződött, és láthatóan ők sem értették, mire gondolhat a szóvivő.

-Mégis miről…

-Majdnem el is feledkeztem arról az estéről, amikor abban a kísérettanyában képes voltál saját kézzel meggyilkolni Max Mayfieldet.

Dustin még a pár méter ellenére is érezte, ahogy a barátja tüdejéből kifogy a levegő.

-Jason rájött erre, és meg akarta menteni a lányt, de te nem hagytad, akadályozott volna a tervben, amit bizonyára Munson és a dilettáns haverjai terveltek ki, ezért megölted őt is.

-Hogyan…-tátogott a fiú, teste remegni kezdett.-Hogyan képzeled, hogy én….én tettem volna ezt Maxszel…aki az én…az én-csuklott el a hangja, Dustin azt hitte a lábai fel is adják és a földre fog esni, de helyette Andy szemébe nézett, sötét szemei pengeként szúrták a két kosarast.-Meg akartam menteni Maxszet, Jason pedig a szakadék miatt halt meg.

-Ezért volt Jason vére a te ruhádon a lányéval együtt. Senki nincs, aki megvédhetne, nem hagytál egy szemtanút sem a mocskos után, csak a pisis húgodat, akit arra használtál, hogy minket akadályozzon. Te pedig Henderson, te igen közel voltál ahhoz a gyilkos fazonhoz, csodálom, hogy te nem öltél meg senkit. Ez az egész bagázs itt asszisztált ehhez a borzalmas tetthez, senki nem kivétel. A saját barátaikat is képesek a busz alá dobni, talán minden eddigi halálos eset az ő kezük által történt.

-Te kis…-csikorgatta Dustin a fogait, de tudta, hogy semmit nem tehet.

-Ők maradtak csak hátra, akikkel meg kell pecsételnünk ezt a szent napot, amikor a harc véget ér. Vérük nyugalmat ajándékoz a földnek, megbocsátást a lenti démonoknak, hogy nekünk már szabad életünk lehessen.

Ők maradtak csak hátra ? Dustin gyomra hullámzani kezdett. A DnD csapat összes többi tagja már… Eddie barátai. Lehunyta a szemét és vett egy mély levegőt.

Időközben nem tűnt fel neki, de már a hiányzó tagjaik is ott voltak.

Jonathan a karjában fogta a feltehetőleg ájult Elt. A lány orrából csöpögött a vér. Megtett mindent .

-Maguk igen szerencsések, amiért végig tudják nézni a megtisztítás folyamatát. Itt és  most kiűzzük a gonoszt a városból és soha többé nem látjuk azt viszont.

A fiúnak most esett le, miről is papol pontosan ez az alak.

Pontosan előttük egy széles farakás terpeszkedett. Egy katona fáklyát tartott. Mögöttük erősen megszorították őket.

Várjunk…

Meggyulladt a faadag. A tűz gyönyörű aranysárga színben pompázott.

Dustin szaggatottan vette a levegőt, ahogy a hőség kíméletlenül nekivágódott.

A többiek is mozgolódtak és szabadulni próbáltak.

Ugye ez valami vicc ?

Annak kell lennie. Ez csak egy álom. Biztosan még mindig a tetőn van és békésen alszik szolgálat közben. Steve bármelyik pillanatban felébresztheti és nevethet a hangos horkolásán, majd fenyegetné meg, hogy beárulja Hoppernek.

Minden rendben lesz. Talán…talán lehet, hogy még hosszabb az álom és a város sincs ekkora káoszban. Itt van még Will, Max, ahogy Eddie is és minden egyes személy, aki elesett ezalatt a pár nap alatt. Nincsen semmi baj. Semmi baj.

De ahogy a könnyek csorogtak le a melegtől a szeme sarkából, tudta, hogy az egész darabokra törik és nem fog visszatérni.

Érezte, ahogy teste elernyed és elhomályosul a világ. Csak sárgaságot látott fekete pontokkal.

Eddie. Látlak megint ? Nem…ne!! Anya!

Valaki a nevét kiabálta. Dustin úgy érezte, mintha lebegve a kozmoszban, de amint kinyílt a szeme, újra érezte a parketta hidegét a hátán. Előtte foltok kavarogtak, mèg mindig sárga árnyalatú volt minden, akár egy heves és vad tűzrakás.

-Dustin! Dustin!!

-Hmrggg.

Ez már a túlvilág ?

Látása újra működésbe lépett. Steve, Mike és Lucas nézett le rá aggódó tekintettel.

-M-mi?-nyögött fel, de valami nagyon beléhasított, ahogy fel akart ülni.

-Nyugi, bolond-tette rá a kezét Steve.-Hogy érzed magad?

-Faszán. Még élek, mi?

-Igen-fújta ki Lucas a levegőt.

-Rögtön gondoltam, hogy ez nem lehet a menny, mert hogy veled ott nem találkoznák, az is biztos-nézett Stevere szórakozottan.

-Menj a fenébe, Henderson.

-Várjunk-eszébe jutott a tűz, az égés, a halál.- Mégis…mi történt?

Ahogy körbenézett egy teljesen másik helyiségben találta magát. Négy világítóan fehér fal között volt, szürke rácsok mögött.

-Ahha, szóval csak a dutyiba lyukadtunk ki- vonta le a következtetését.

-Ez itt a labor-nézett rá Mike.-Ezen a helyen tartották fogva a számokat. Itt zajlott minden kísérlet Dr. Brenner keze alatt.

Dustin maga elé nézett. Ez lenne El múltja? Ami azt illeti, a fiú nem sokat látott a vakító falakon kívül, ténylegesen égették a szemét.

Közelebb ment a rácshoz és így már észrevette, hogy a számuk tőlük jobbra és balra is gyarapszik, csak a masszív fal elválasztja egymástól a fogdákat.

-Négyen vagyunk egyben?-vonta fel a szemöldökét.

-Biztos csak így volt hely-mondta vállrántva Steve.

-Ki…mentett meg minket?

Biztos volt benne, hogy nem csak az ő képzeletei játszottak vele. Pontosan emlékszik, hogy kis híján grill csirke lett belőle.

-Lehet úgy tűnik mi értjük mi folyik itt, de amúgy nem igazán-vakarta meg a fejét Lucas.

-Nagyszerű-mosolygott szemforgatva.  A mellettük fekvő egyik faltól dörömbölés hallatszott. Dustin újra kinézett, amennyire a szűk oszlopok engedték, és a hang irányba fordult.

Hopper tőlük jobbra nyomta neki fejét a fémnek, a fiú nem sokat látott belőle.

-Maga tudja mi ez az egész?-vágott bele Dustin rögtön a közepébe. Nem tehetett róla, ha nem kap választ valamire, addig kérdezgeti, amíg valaki kiegészítő válasszal nem képes szolgáltatni. Idegesítő, de ez is vele jár.

A férfi egy pillanatig hallgatott, majd beszélni kezdett.

-Gondolom az rémlik, hogy élve elégettek volna minket. A folyamat leállt, hiszen az orosz tábor két félre szakadt. A ördögűző fiatalúr őrei a halálunkat akarták, míg a többi élve kívánt minket.

-Miért jó nekik, ha élünk?

-Azért kölyök, mert abból következően, hogy idézőjelesen mi okoztuk a földi poklot, tudunk is egyet s mást. Meg persze jó indokok vagyunk, hogy azt tegye akár El, akár Will, amit ők akarnak.

-El nincs itt?

-Magukkal vitték-fortyogott az öreg.

Dustin nekitámasztotta homlokát az egyik rácsnak. Ezek szerint azok győztek, akik életükért könyörögtek, hogy aztán használni tudják őket az Upside Down-nal meg a démonokkal kapcsolatos tudásukkal. Nyilván tisztában vannak vele, hogy az ő hozott anyaguk korlátozott. Ha a Mind Flayer a markukban van és rájönnek, hogyan használják Willen keresztül, akkor hatalmas bajba kerülnek, nagyobba mint eddig. A föld alatti világ mindegyike azt fogja tenni, amit az árnyékszörny parancsol, ami meg az oroszok irányítása alatt lesz tartva. Ördögi kör veszi kezdetét, amiből nem szabadulnak.

A fiú nem tudja mennyi ideig tarthatta ezt a pozícióját, lassan kezdte érezni a nem rozsdamentes rúd nyomását a homlokán. Talán el is bóbiskolhatott, hiszen a masszív fehér ajtó nyílására felkapta a fejét, de oly módon, mint aki egy álomból csöppent vissza.

A fogdába azonnal néha csend lett, ahogy egy ismeretlen férfi belépett. Dustin még nem látott ekkora sebhelyet valaki arcán. A vezér jobb arcán kettő mély darab is helyet foglalt, de látszott rajtuk, hogy már több évesek lehetnek. A férfi kék szeme úgy virított, mint a déli égbolt, majdhogynem kellemes is lehetett volna már a szín miatt az alak tekintete, de sikerült megoldania még így is, hogy a fiú háta borsódzni kezdjen.

Mögötte bevezették a kullogó Elt is. A fiú megfeszült. A lány fáradtnak és meggyötörtnek tűnt, de a méreg szivárgott belőle.

-Valószínűleg mind a halált vártátok már, én viszont nem szeretek pazarolni értékes árut-a férfinek kemény akcentusa volt, látszik, hogy csak miattuk beszéli a nyelvüket, hogy megértsék.- Nem köntörfalazok, itt és most elmondom mi fog itt történni az elkövetkező napokban, hetekben, hónapokban. Először is, az orosz sereg itt fog állomásozni a városban, ami annyit tesz, hogy mindenki visszatér a hétköznapokhoz, de a mi felügyeletünk alatt. Nem lesz itt probléma, ha együtt tudunk dolgozni. Mi nem kezdeményezünk erőszakot. Senki nem mehet el erről a helyről, a város határait meghúzzuk, a repedések már úgyis körbekerítették az egész tákolmányt. Mi be fogunk olvadni ide, senki nem fogja tudni mi történik ebben, az Isten háta mögötti kis faluban. És ti-döntötte el a fejét- lesztek a kulcsemberek. Úgy hallottuk igen profik már a helyzet hátterével kapcsolatban. A lenti világ felfedezése nem a mi bajunk lesz. De először mindent megtudunk, amit csak tudtok-mondta ellent nem tűrő hangnemben.

-Rabszolgasorba állít minket?-kérdezte Hopper.

-A rabszolgák nem kapnak tiszteletet és nincs értékük. Nektek van. Amerika fegyverének pedig különösen.-nézett Elre.-Oh persze, kikötnék néhány dolgok. Ha bárkit sumákoláson, szervezkedésen és ellenálláson kapunk, akkor nem kell izgulnotok, mert teszünk róla, hogy a sorsotok eldőljön akkor és ott. És nem lesz senki, aki megállítsa. Ezúttal nem.-a férfi még egy pillantást vetett a lányra és az egyik társához szólt.

-Teljeskörű figyelmet rendelek a fegyverre. Vigyázzatok a képességeivel. És eszébe ne jusson használni bármelyiket is-továbbra is beosztottjára nézett, de El valószínűleg érezte, hogy a szavaknak ő a címzettje.-Főleg bármiféle kapcsolattermelést.

A lány szája remegett, de képes volt még ebben a helyzetben is kihúzni magát és a férfi szemébe nézni.

Dustin ránézett a barátaira maga mellett. Mindannyiuk szemében volt valami, ami várt egy pontra. A reménytelenség leple alatt fortyogott egy katlan, ami erőt vitt a lelkükbe. A fiú megérezte a levegőben terjedő tipikus magatartást, ami azt kiállja.

Majd meglátjuk, ki húzza a rövidebbet. Hawkins sokéves bajnokai, akik most lettek először a föld alá teperve, felkeltek és félig holtan, de büszkén néztek szembe ugyanazzal a ketrecbe zárt állattal, ami már egyszer majdnem megölte őket.

Dustin megszorította a rácsot és elhivatottan nézett előre.

Megmentünk titeket. Valahogy és valamikor, de megtesszük.

Chapter Text

-Gyerünk, nincs lazsálás!-ordította egy rekedtes, de annál élesebb hangzuhatag.

Jonathan ásóját a földbe támasztotta, hogy legalább öt percre ki tudja fújni magát, de az őrszemek már egy lassabb mozdulatvétel után képesek voltak korbácsot ütni a háta felett. Társai, akik szintén azt a nemes feladatot kapták, hogy ássák ki az alapját egy következő konténernek, még nála is rosszabb állapotban voltak. Többnyire a fiatal korosztály dolgozott a kinti hűvös időben, az idősebbek nagy része már kihullott a tavalyi vérfagyasztó télnek köszönhetően. A fiú úgy érezte, minden nap csak halnak meg az emberek, de milyen áron.

A talpon maradt maradék fiatal felnőtt néhány vasgerendát és fémlapokat hozott a helyszínre. Elkezdték a helyükre tenni őket.

Jonathan- a kellemetlen időjárás ellenére-  levette a kabátját és a derekára kötötte.

Az ég egy hamufelhőzet volt, amin a nap is csak egy homályos pacaként ütött át, pedig még csak ősz közepe volt. Normális helyzetben télen figyelhető meg ez a jelenség, azonban az Upside down szivárgása óta az összes napjuk ugyanolyan fekete és lélektelen volt. Sok minden megváltozott. Közel másfél éve köröztek az oroszok a fejük felett.

A fiú még mindig emlékszik az első napra, amikor fűt-fát beadagoltak nekik.

Az első hónapok ténylegesen azzal teltek, hogy az orosz főkapitány, akit maguk között a Dustin szájából megszületett Farkashegnek hívtak, kiszedett belőlük mindent, amit csak tudnak az alvilággal kapcsolatban. De csak óvatosan. Először ugyan nem tűnt fel neki, de a férfi kifigyelte, kinek jár legtöbbet a lepénylesője és az alapján tartotta maga mellett informátor szerepben az embereket. Hopper sejtette, hogy ez benne van a pakliba, így ő igen gyakran tette hozzá véleményét egy-egy dologhoz. Pontosan ezért elég ritkán látták a felszínen. De szerencsére Dustin úgy hallgatott, mint a sír. Steve még próbálkozott okos lenni, de csak próbálkozott. Murray volt a másik, aki nem hagyta Hoppert egyedül a pácban, ezért ők ketten állandó tagok lettek Farkasheg körül.

Ahogy telt az idő, a katonák egyre több és több tervvel álltak elő számukra, a falu több, mint egy év alatt teljesen a feje tetejére állt, és egyáltalán nem hasonlított egykori önmagára.

Most kisebb nagyon acél- és fémkabinok szegélyezték a várost, létrehoztak előre lepapírozott tervrajzokat, mint például a Demogorgon vizsgáló kabin és egy orvosi szerekkel teli ládaösszesség. Néhány közösségi épület belseje teljesen átalakult, az egész város olyan volt, mint egy kényszermunka tábor.

Talán még Jonathan munkája volt az egyik legkönnyebb ideát, hiszen neki jelenleg csak pakolni kellett az alapanyagokat egyik helyről a másikra. Voltak, akik fegyvert gyártottak sorozatban, szereket állítottak elő és látták el a beteg és sérült embereket. Élelmiszer készítők, vadászok. És persze a élet-halál harcot vivő Demogorgon verőlegényei. Közülük több áldozat került ki, mint az itteni éhségben vagy fáradtságban elhunyók havi számának summája.

Sajnos ide küldték Nancyt, a kiváló mesterlövész képességének köszönhetően, ami miatt minden áldott nap a lány miatt fájt a foga.

Az anyja szerencsére a sérülteket látta el vagy pedig ételt főzött rájuk. Az összes többi barátja pedig hozzá hasonló munkát végzett.

Egy eget vágó füttyszót hallva jelezték nekik, hogy ebédidő. A fiú az eszköztárolóba dobta ásóját és munkatársaival karöltve az érkező felé vette az irányt. A helyiség elképesztően zsúfolt volt, a keményen dolgozó emberek mindegyike egyre gyorsabban akart ételhez jutni. Jonathan várt, amíg eloszlik az őt átölelő káosz.

Mindenek előtt le kellett jelentkeznie, hogy elvégezte a mai napra vonatkozó feladatát, mielőtt enni kaphatott volna. Ez a rendszer már a kezdetek óta így ment, itt bizony teljesítmény alapon megy minden. Minden egyes embernek volt egy apró füzete, amiben számon volt tartva a ledolgozott órák száma naponta.

Jonathan nézte, ahogy a köpcös, vörös fejű katona beírja az adatait, majd pecsétet nyom rá, hogy aztán odaadja a jegyét. A fiú elvette és kiváltotta az ebédét.

-Köszönöm-biccentett oda a kedves idős nőnek, aki elé tolta ételét. Az anyja nem volt soha a pultnál, ő a konyha hátsó részén főzött és tette össze a kész lakomát. Roze volt általában a kiosztó az esetek többségében, de Jonathan hálás volt ezért, ugyanis ilyenkor volt lehetősége rákérdezni, hogy van Joyce. Az idős nő mindig kedves és aranyos volt vele, megfogadta, hogy szól ha bármi baj van.

A fiú fogja a tálcáját és körülnézett az étkezdében. Azonnal meglátta Argyle hevesen integető kezét az egyik asztalnál.

-Hé haver, vajon ha kérek bort, akkor adnak?

Jonathan még le sem ült, barátja már ugrált is előtte, aminek már a látványa képes volt kiszívni a maradék energiát is a fiúból. A pizza futár hosszú fekete haját hátrafogva hordta, hogy ne zavarja munka közben. Ahogy Jonathan felé nyúlt, látta a kezein húzódó kisebb zúzódásokat. De a kedve mégis az egekben szállt.

Tény, hogy ahogy elfogyott a füves cigi készlete már elvonási tünetek jelentkeztek nála, így kénytelen volt valahonnan anyagot csempészni, hogy honnan, az Jonathan számára is rejtély volt.

-Mióta vársz?

-Csak pár perce, de valahogy fura minden. Nem tom, az idő nem igazán létezik itt meg ilyenek, tudod.

-Már egy ideje nem-nézte a gusztusos ebédét. Mivel meg volt határozva, mit kell elkészíteni, nem igazán lehetett kibontakozni a konyharészlegben sem. Minden főzt egy gasztronómiai élmény volt.

A fiú egy ideig turkálta az ételt, amint néhány tálca csattant le előtte.

Dustin, Lucas és Mike foglaltak helyett. Nem mondtak semmit, de úgy estek neki a langyos eledelnek, mintha napok óta nem kaptam volna egy szelet kenyeret sem. Jonathan kiváncsi volt, mégis mit aggattak rájuk.

-Lassabban egyetek, ha megfulladtok még mi leszünk lecseszve-szúrta oda a fiú.

Dustin teli szájjal nézett fel, kivörösödött arcával. Göndör haját hátrasöpörte és egy vállrándítással lerendezte az egész beszélgetést.

Lucas egy fokkal modorosabban bólintott, de élettelenül. Szeme alatt sötétlettek a karikák, amik még sötét bőre ellenére is észrevehetőek voltak.

Mike pedig olyan volt, mint egy szellem. Aki nem hall, nem lát és az elméje egy másik dimenzióban ragadt.

Jonathan hosszasan tanulmányozta a fiút. Az itt töltött idő alatt megnövesztette a frufruját, ami már a szemében lógott és arcát rendezetlenül keresztezte. Szemei sötétebben voltak, mint az éjszakai ködös ég, még a fény sem akart visszacsillanni róla.

Minden alkalommal, amikor meglátta Mike arckifejezését, nem tudott nem az öccsére gondolni.

Tavaly március vége óta az oroszok keze alatt van tartva. Minden nap egyre türelmetlenebbé vált a fiú, amiért másfél éve tehetetlenül tengeti a mindennapjait egy munkatáborban, és nem tud semmit sem tenni azért, hogy kiszabadítsa Willt.

Jonathan nem akarta, hogy a bosszú táplálja a lelkét, de valahányszor meglátta lelki szemei előtt Enzo fanyar képét, elöntötte a düh. Képes volt előadni a segítőkész, megtört veteránt, hogy aztán az öccsével a hóna alatt szépen eltűnjön.

Még Hoppernek is csak hat hónapot kellett kibírni ezen a borzasztó helyen. Kétség sem fért hozzá, hogy a férfi ilyen hosszú időt kibírjon a börtönében, hiszen egy képzett rendőrfőnök volt, éles elmével és találékonysággal.

De Will csak egy gyerek. Mára már betöltötte a tizenhatot is.

Ha betöltötte…

Jonathan azonnal elhessegette ezeket a gondolatokat. Azzal nyugtatta magát, amit Hopper mondott neki. Az oroszok számára Will egy eszköz, és azzal, ha megsemmisítik az egyetlen olyan testet, amivel elérhetik a céljukat, egy logikájában igen buktató lépés lenne. Az életének nem kellene kérdésnek lennie a fejében.

De akkor is növekedett benne a nyugtalanság erdeje és szépen lassan cselekedetre fogja ösztönözni.

A csapatuk pár hónapja elkezdett szervezkedni egy szökéshez hasonlatos műveletet. Jonathan fejében még mindig csengtek Farkasheg szavai.

,,Ha bárkit sumákoláson, szervezkedésen és ellenálláson kapunk, akkor nem kell izgulnotok, mert teszünk róla, hogy a sorsotok eldőljön akkor és ott. És nem lesz senki, aki megállítsa.”

Borzongás futott rajta végig. Egyik része erre vágyott, a másik pedig kesztyűs kézzel fogta vissza.

Nem szerette volna, ha bekövetkezne a parancsnok ígérete. Nem akarta az anyját, Nancyt és a barátainak egy részét is elveszíteni.

-…Jonathan.

A fiú felkapta a fejét, ahogy meghallotta a nevét. Mindannyian rá néztek, ami miatt megrettent kissé.

-M-Mi?

-Azt kérdeztem, hogy neked mennyi plusz jegyed van?

-Plusz…Oh. Eddig csak ötöt sikerült összeszednem.

-Lúzer. Nekem van vagy tíz-húzogatta a szemöldökét a pizza futár.

-Nekünk csak egy-egy van fejeként-mutatott körbe Dustin.

Jonathan lassan bólintott. Ránézett a nagy fali órára, ami szerint pár perc múlva vége az ebédidőnek. Mindannyian feltápászkodtak, kivitték a tálcákat, majd együtt kiléptek a duplaszárnyú kapun.

Jonathan  pásztázta a tájat és az emberek között kereste Nancyt, de sehol nem köszönt vissza a lány száz körül is felismerhető arca.

A kölykök mellette bandukoltak és talán most tűnt fel a fiúnak, hogy megnőttek. Mike és Lucas határozottabban magasabb volt nála, Dustin pedig egész közel volt.

Vajon Will is túlnőtte? Magában grimaszolva mosolygott egyet. Nincs annál lelombozóbb, amikor csak a korod marad az egyetlen ütőkártyád. De most még hálát is adott volna ezért.

-Nekem most a fegyverekhez kell mennem-olvasta el időközben a kártyája adatát. Plusz munka, plusz fizetség.

-Jójó, én megmutatom addig a srácoknak, hogy kell feltekerni a cigit-bólogatott Argyle.

-Tudjuk hogy kell feltekerni a cigit-nézett rá Dustin cinikusan.

-Ne má’.

-Honnan tudjátok?-kérdezett rá Jonathan, bár elég bugyuta kérdés ez ebben a helyzetben, és már a kimondása után legyintett is.

-Hawkins. Amúgy meg Eddie drogdíler is volt-súgta oda Dustin. Jonathan erre egy fél szemöldökös felhúzással reagált. Végül véglegesen intett a csapatban.

Ő már lemondott az anyagról akkor, amikor idejutottak. Előtte Argyle-vel elég keményen tolták és igen nagy sóvárgás lett úrra rajta, de képes volt leküzdeni a démonjait. Legalábbis ezeket a démonokat. Ha a szar életen és lelki állapotán múlt volna, akkor nem lett volna nehéz kimaxolni a napi bevitelt, de tudta, hogy ezzel magát építi le. Márpedig most ezt nem teheti meg. Erősnek kell maradnia, hogy viszontláthassa az öccsét és vigyázzon az anyjára. És ez felülírja az összes belső addikcióját.

A fegyverraktárt egy hatalmas fémdobozként lehetne legkönnyebben leírni, néhány ablaknak kihagyott lyukkal.

A kocka előtt két fegyveres őr álldogált. Az összes épület előtt legalább kettő egyenruhás felügyelt. Csakis az léphetett be, akinek volt rá engedélye.

Éppen ezért a fiú meg is mutatta a papírját az uraknak, akik morogtak neki valamit, majd tovább engedték.

Jonathan eddig csak akciófilmekben látott ennyi fegyvert egy helyen, melyek bár még nem voltak kész állapotban, így is lélegzetelállítónak találta őket. Néhány munkás felnézett az érkezettre, majd vissza is fordultak a feladatuk felé.

A fiú tudta, hogy még a fémdobozban is figyelik őket. Ez volt az egyik legvédettebb hely az egész városban, nem véletlen.

Ahogy kereste a saját munkaasztalát, akarva akaratlanul is megakadt a tekintete egy alakon.

Jonathan kezéből a csavarkulcs lassan visszacsúszott a készletbe. Érezte, ahogy a mellkasa megszorul és a tér összeszűkül.

A férfi nem szólt, nem mozdult. Tekintete szórakozottságot sugárzott, ami a fiúnak a legmélyebb pontjába gyökerezett.

-Nocsak, ki van itt?

Jonathan úgy érezte, hogyha kinyitja a száját, akkor élve nyeli le a férfi. A keze viszont masszív ökölbe szorult és minden ere kitágulni látszott.

-Mit akarsz?-a szavai csendesek voltak, de égetően izzott minden betű kettejük között.

-Ugyan már. Évek óta nem láttad apádat és ez az első szavad hozzám?

A fiú minden erejét beleadta abba, hogy semleges maradjon az arcképe. Nem is tudta, hogy először nevetett volna vagy csak figyelmeztetés nélkül megrángatta volna a gallérjánál fogva.

Ő egy viszonylag nyugodt természetű ember volt, az egyetlen, aki ki tudta billenteni ebből az állandónak mondható állapotból, az Lonnie Byers volt.

-Úgy hallom megy a meló odaát.

Jonathan szeme a kétszeresére nőtt. Ha ez a szemét beárulja őket….

-Ahogy mindehol- mondta pislogás nélkül.

-Gyerünk, retek sok dolog van. Jó lenne ha tudnánk együtt dolgozni-mosolygott az apja, de oly módom, hogy Jonathan ösztönösen megrezzent tőle.

Azonban nem volt már választása, minden szögből les rájuk egy pár szempár és nem foghatnak szagot. Ha kell, akkor Lonnie cipője orrát is megcsókolja, ha ezen múlik a szabadságuk.

A fiú visszalépett a szerszámosláda mellé és újból előhúzta onnan a szüksége eszközöket. A férfi az általa már részben elkészített darabot rátette Jonathan asztalára, amit ő tovább bütykölt.

A fiú minél jobban szeretett volna a munkájára összpontosítani, de a perifériás látásában ügyködő apja alakja erős nyomást helyezett a vállára.

Már nem kéne, hogy határt gyakoroljon rá. Ő már rég elhagyta a családot, Jonathan pedig már kinőtt a gyerekes viselkedésből. De mégis a tudatalattija táplálta belé a múltbeli sérelmek tömkelegét és hozta fel az emlékeiből származó szörnyű érzelmeit.

A félkész fegyver is Lonnie-ra emlékeztette, ahogy kilencéves korában arra késztette, hogy lőjön le egy ártatlan állatot. A szerencsétlen jószág véres teste azóta is ott lebegett a szeme előtt.

Az egyik legjobb dolog volt, amikor ez az ember végérvényesen eltűnt a házukból. Jonathan viszont utálta a hozzá fűződő nem létező köteléket. Nem tett semmi az apja azért, hogy valamiféle közelség kialakuljon a gyerekeivel, sőt pont hogy taszította őket minden alkalommal, amikor volt rá lehetősége, és az anyjuk nem volt a közelben.

Utálni akarta, ami egyrészt meg is volt benne. Csakis a düh uralkodott rajta, ahogy ránézett a képére.

-Végeztél?

-Ja…

-Itt elfogyott az összes cucc, a raktárba lehet még belőle.

Volt valami a hangjában, ami baljós hangulatot vonzott maga után. A fiú semleges arccal követte a férfit a kis sufniba.

Ahogy belépett a szobába, az ajtó becsukódott maga mögött.

-Mit csinálsz?-hitetlenkedett a fiú. Lonnie a vasajtó előtt, összevont karral nézte fiát.

-Úgy tűnik nem tudod, de a legújabb fejlemények szerint már én is a kis drágalátos csapatotok tagja vagyok.

-Tessék?-Jonathan nem hitt a fülének.

-Nem kell szívrohamot kapni a hír hallatán. Akármennyire hihetetlen is, nekem sem szívügyem ez a hely.

Jonathan úgy nézte a férfit, mintha elgurult volna a gyógyszere. Vagy csak keresztbe akarna neki tenni puszta szórakozásból.

Hopper csak így képes volt megbízni benne? Bármiféle kétely és bizalmatlanság nélkül? Abban igazat adott a rendőrfőnöknek, hogy Lonnie az egyetlen ember, aki null huszonnégyben tartózkodhat a fegyverraktárban, ugyanis ő az egyik vezetője az egész kócerájnak, vadászi múltja miatt. Apja volt az egyik legjobb mesterlövész a faluban.

-Látom már leesett a helyzet-bólintott Lonnie.

-Nem hiszem el, hogy szövetkeztél Jim Hopperrel.

Ez a kis lyuk elvileg nem tartalmazott semmiféle megfigyelő eszközt, de azért megakarta válogatni a szavait.

-Neki kell egy profi fegyveres, nekem meg a szabadság erről a mocskos helyről.

-Csak ez érdekel? A saját bőrödet mentenéd? Bár miért is lepődök meg-kattogott a nyelvével lemondóan. Miért érdekli, hogy ők számítanak-e neki? Ő és az anyja. És az eltűnt öccse.

A férfi szánakozva nézett le a fiára.

-Nem sokat változtál Jon-

-Ahogy te sem. Ugyanaz az önző nemtörődöm ember vagy, mint mindig-vissza kellett fognia a hangját, de legszívesebben kiabált volna. Az elmúlt években nem volt alkalma szemtől szembe kerülni vele, és őszintén nem is akart. Most a sok felgyülemlett ideg és stressz miatt az érzelmei sokkal inkább kitörni készültek.

Nyugalom .

Nem veszítheti el a fejét.

-Mit mondott Hopper?-kezdte közben keresni a szükséges alkatrészeket, amiért elvileg jöttek. A csörgések közepette látta, ahogy a férfi a szemét forgatja.

-Repkedő bogarakról meg farkasokról.

Ők a repkedő bogarak.

Ránézett apja enyhén ráncos arcára és a kezébe nyomta az alapanyag dobozt.

-Szerelnünk kell-nyomatékosította a fiú.

A férfi benedvesítette az alsó ajkát és előre engedte a fiát.

Visszatértek az asztalhoz és Jonathan minél hamarabb szabadulni akart erről a helyről.

Időközben észrevette, hogy rengeteg fegyver sorakozott az egyik tárolóban. Felcsillant a szeme.

-Megjöttek a vadászok?

-Ja, valahogy úgy-motyogott az egyik munkás.

A fiú körbenézett. Néhány felszerelt fiatalt látott nem messze tőle. Voltak, akik igyekeztek a vért lemosni hőn szeretett puskájukról, a többiek pedig beledobták a barkács dobozba.

Jonathan érezte, ahogy mögé settenkedik valaki. Mielőtt hátra tudott volna fordulni, a szemeit ellepte a sötétség, ahogy a kis lágy kezek eltakarták.

-Komolyan?-érintette meg a puha bőrt.

-Sajnos nem tudom megunni. De nem úgy látom, hogy ellene lennél-nevetett, aztán utat engedett a fiú szemeinek.

Jonathanon melegség járt át, ahogy Nancy mosolya fogadta. A lány még ilyen körülmények között is gyönyörű volt, hullámos barna haját magas copfba fogta, szemei kék kristályként fénylettek.

Vadász ruhája száraz és egyben friss vértől piszkított volt, de valahogy mégis méltóságteljes volt a kisugárzása.

Az elmúlt hónapban a kapcsolatuk nem haladt gördülékeny vágányokon.

Jonathan még sosem érezte magát olyan távol a lánytól, mint a Kaliforniában töltött ideje alatt. Mintha elszakadt volna egy összekötő fonal kettejük között.

Amióta viszont ide vannak bezárva, a lány egyre közelebb került hozzá, és a fiú megérezte azt a régi szikrát, ami olyan hevesen tüzelt. Jonathan tudta, hogy van valami oka annak, hogy Nancy távolságtartó volt, de ennek az eredetét azóta sem tudja. Lehetséges, hogy Vecna miatt. Elmondta hogyan esett áldozatául a szörnynek, és mutatta meg neki a város pokollá avanzsálódását.

-Eddig olyan képet fest az otthonunk, ahogy megjósolta-suttogta a lány akkor, könnyes szemekkel. Jonathant átjárta a rettegés.

A fiú eléggé összpontosíthatott egy pontra nagyjából pislogás nélkül, mert Nancy megrázta, nem túl barátságosan a vállát.

-Ne hozd rám a frászt ezzel a hülye szokásoddal-bökte meg.

-Bocs. Öhm, meddig tart az újra tárazás?

-Egy ideig. De mára már úgyis végeztem, szóval remélem te sem akartál többet dolgozni.

-Nem, nem igazán-küldött egy halvány mosolyt.

Nancy már húzta volna barátját kifelé, de a fiú szerencsétlenségére, Lonnie visszatért hatáskörébe.

-Hé, azt hittem befejezzük ezt a…-akadt meg a férfi tekintete a lányon. Úgy nézett Nancyre, mintha nem látott volna még női egyedet a tábor területén.

-Nekünk…

-Oh, hát már be sem mutatod az új csajod, gyerek? Milyen faragatlan viselkedés. Lonnie Byers, igazán örülök-vette fel a tipikus mosolyát, ami mindenről árulkodott, csak őszinte érzelmekről nem.

-Ahha, üdv-biccentett oda a lány, de olyan hűvösen, hogy a kinti hőmérséklettel tudott volna vetekedni.

Apjának is feltűnt a nem túl kedves magatartás, így néhány másodpercig Nancyt, majd a fiát méregette.

-Én csak…

-Mi most elmegyünk-csuklott el a fiú hangja, érezte, ahogy megremeg a keze. Nancy is megérezhette, mi történik körülötte, ugyanis apja felé lépett kihúzott háttal és felemelt fejjel.

-Ne tessék haragudni Mr. Byers, de igen fontos dolgunk van még. Áhh igen, maga ugye most fegyvereket szerel ideát?

-Igen.

-Pompás. Ebben az esetben, ezt itt-nyomott a kezébe egy hatalmas vadászpuskát, aminek a mérete meghaladta az átlag hosszúságot. Látszott rajta, hogy egy profi szerkezetről van szó, és a Demogorgon harc alatt igen leamortizálódott alakban tért vissza a műhelybe-jó lenne, ha megjavítaná. Úgy hallottam maga nagy szakértője a fegyvernemeknek, ezért ragaszkodom hozzá, hogy ez a kicsike a maga keze alatt újuljon meg.

Lonnie megszólalni nem tudott, csak a fegyver és Nancy között kapkodta a tekintetét.

Jonathan pislogás nélkül figyelte a jelenetet.

-Remélem nem probléma. Igazán hálás vagyok, nagyon kedves és jótett lélek maga.

Azzal vigyorgott egyet a férfi felé és Jonathannal karöltve elhagyta a raktárat.

Amint elértek egy viszonylag üres részre, a fiú megállította a barátnőjét és szembefordította.

-Mégis mi volt ez?-akadt el a lélegzete.

-Hogyhogy mi volt? Rábíztam a puskám egy mesterre-kacsintott és próbálta nem elnevezni magát.

Jonathan ennek hatására megenyhült és hangosan felnevetett a szürke pusztaságban.

Az emberek már csak elszórtan lepték el a sivár tájat, a lány egy kisebb kitüremkedett kőre telepedett.

A fiú mellé ült és hagyta Nancynek, hogy a vállára hajtsa a fejét.

-Hopper szerint ma kezdődik a terv gyökerének kiásása-mondta.

-Mi történt apáddal?-kérdezte a lány óvatosan, teljesen figyelmen kívül hagyva az ő szavait.

Jonathan befeszült.

-Semmi, csak összefutottam vele és kész-tárta szét a kezét. Nagyot sóhajtott-Elvileg Hopper beszervezte.

-Micsoda?

-Azt mondta szükség van rá a fegyvertudása miatt.

-Ez mondjuk logikus.

-De nem értem, hogy képes…hogyan tud rá…-vette szaporán a levegőt, mire a lány megfogta a kezét.

-Hopper nem a szimpátiát helyezi előtérbe, hanem minden más racionális tényezőt, ami apád mellett szól. Lehet a világ legszarabb embere is, ha egyszer ő az egyik kulcs a százrészes lakathoz.

A fiú megdörzsölte a szemeit.

-Csak….jussunk végre ki innen-nézett az égre, ami még mindig világosabb volt, mint a lelke vihara.

-Kifogunk-mondta a lány.

-A holnapi nappal indítva.

Másnap reggel fáradtan, de céltudatosan kelt ki a matracából.

Előszedte a kopott táskáját, amibe már belepakolt pár létfontosságú cuccot.

Előző nap valamennyien beváltottak az plusz jegyeiket, hogy legyen elegendő ételünk a továbbiakban. Természetesen oda kellett figyelniük arra, hogy ne legyen feltűnő a hirtelen jött étel iránti vágy, ezért nem ugyanabban az idősávban cselekedtek. Szerencsére sok ember állt mindig az érkezőben, így a felügyelő csak egy legyintéssel elintézte az egészet, elvette a papírokat és bármiféle habozás nélkül lepecsétezte és adta a megérdemelt jutalmat, felnézni pedig esze ágában sem volt.

A fiú táskájában az említett ételek, és pár vizes palack volt. A lakótársai, akikkel egy kunyhóban lakott, még békésen aludtak. Csak néhány korán kelő legény toporgott az ajtóban. Steve is közöttük volt és amint meglátta Jonathant, felkapta a fejét.

-Végre sikerült kikelni az ágyból-tette csípőre a kezét. Az ő hátán nem volt csomag, kevesebb táskájuk volt, mint emberük, így egy-egy darabba gyömöszöltek mindent. Ezért akart már most leszakadni a fiú háta a súlytól.

Ketten követték a tömeget és elvegyültek.

Pontosan azt kellett tenniük, amit Hopper mondott. A két fiú ezért először kikérte a mai feladatát. Már a feladatkör helyszíne is el volt tervezve, ami szerint nekik is alkalmuk nyílt a szivárgó repedések mellett dolgozni. Kiütemezett volt a rendszer, és a számítások alapján a mai napra esett ez a munkakör rájuk.

Fogták a papírokat és elfoglalták a helyüket.

A messziségben a fiú látta a fegyverraktárat, ahova az apja éppen belépett.

Csak ne döfjél hátba minket .

Hopper és Murray jelenleg is Farkasheg társaságát élvezhette, legalábbis még egy ideig.

Mike és Lucas már biztosan ott van Joycenál a konyhán, a kedves Roze pedig fedezte őket. Azokban a szekrényekben is voltak szükséges eszközök számukra.

Dustin, elmondása szerint, készen volt a szerkezetével és minden a helyére került. Robin és Erica vigyázott rá, nehogy baj legyen.

El még mindig az elkülönített körzetében volt, de Hopper közölte velük, hogy ezt majd ők elintézik.

Nancy már lement a mai vadászati küldetésére, ami a mozgalom első fázisa lesz.

Jonathan és Steve semmi mást nem csinált, csak várta a jelet. Dustin volt az, aki tudta az összes nagykutya tartózkodási helyét a fura technológiája miatt, aminek a működését nem teljesen értette a fiú, de elfogadta a hitelességét.

Addig is ástak és ástak, mint a jó és szorgos munkások.

Ma még az ég is valamivel fényesebb volt, mintha egyfajta reménysugarat akarna rájuk ereszteni. Csak nehogy elfakuljon.

Jonathan néha fel-felnézett abba az irányba, ahol a tudóspalánta majd küldi a jeleit.

Nem kellett sok, hogy Dustin alakja kivehető lehessen. A fiú teljesen hétköznapi módon kinyújtózott, mintha csupán a munkája révén kényszerülne kilazítani az izmait.

Készen áll .

Ezek szerint az orosz katonák nem lesznek veszélyes távolságban tőlük és tudnak cselekedni. Jonathan Steve-re nézett, aki az ásójával megkopogtatta a szakadék szélét. Ők ketten felkészülten várták a következő lépést.

Nancynek már a lyuk közelében kellett lennie, hogy elindítása a folyamatot. A két fiú fülelt és hallotta a lassan növekvő moraj hangját. A velük együtt dolgozó embereknek is feltűnt a hirtelen jött hangzavar, ezért az egyik munkás elkiáltotta magát. Jonathanék úgy tettek, mintha fogalmuk sem lenne arról mi történik, és az események teljes mértékben váratlanul érték volna őket is. A bajtársaikkal együtt hátrálni kezdett a hasadástól.

A hátuk mögött meg is jelent az egyik katona.

-Mi a fene van már?-sóhajtozott először, de azonnal hátratántorodott, ahogy a kutyaszerű lények kiszökkentek a szűk árokból. A Demogorgon csorda megállíthatatlan erővel tört előre, megállj nem ismerve.

A katona hangosan zihált és vette elő az adó-vevőjét, hogy hívjon segítséget, de még mielőtt alkalma lett volna erre, az egyik szörny nekiugrott és a földre teperte. Egy másodpercbe sem telt, hogy egy megmaradt véres csonk maradjon csak utána.

Jonathan és Steve a fegyverraktár felé nézett. Az orosz sereg több tagja is cselekvőképessé vált és rögtön megcélozták a helyiséget. Az egyik egyenruhás már nyitotta is a vasajtót, és vagy tíz ember rohamozta meg a készletet. Jonathan feszülten figyelt.

Ahogy mindannyian betévedtek a raktárba, az egy robbanás keretében lángba borult. A fiú heves lélegzettel nézte a hatalmas lángfelhőt. Még sosem látott ilyen pusztítást, főleg nem ilyen testi közelségből. A vaslapok úgy repültek a szélrózsa minden irányába, mintha csak papírlapok lennének. A orbitális füstfelhők több kicsit puffanás is követte, ahogy a különböző fegyverek tartályai megadták magukat a hő hatására. Elképesztő zűrzavar támadt a faluban.

Látták, ahogy az apja feléjük iszkol egy zsák puskával. Időközben előkerültek Lucasék is, akik szintén feléjük futottak.

-Gyorsan, gyorsan!-kiabált Lonnie és odadobott egy darabot mindenkinek.

Jonathan körülnézett, de sehol nem látta Argyle barátját.

-Várjunk még…

-Mennünk kell!-erősködött Steve. A fiú magába átkozódott, de kényszerítette magát a mozgásra.

A kis csapat levetette magát a szakadék mélyére. A fiú a bébiszittert követte, aki vezette a sort.

Hirtelen félhomály zúdult rá. Mindenhol az ismerős viaszos csápok tekeredtek. A levegő tele volt az itteni élővilág által generált anyaggal, ami eléggé kaparta a torkát.

Az Upside down- ami az ő világuk tükörképeként létezett-  most egészen máshogy festett. Minden olyan volt, mint régen. Az oroszok behatolása előtti idők látványa megmelengette Jonathan szívét.  Akkor sem volt minden rendben, de legalább volt otthonuk.

Egy apró zörrenést követően többük előreszegezte töltött fegyverét.

-Én vagyok, én vagyok-tartotta fel a kezét Nancy, ahogy kilépett az egyik bokorszerű növényből.

A lány fején volt egy maszkszerű szerkezet, ami megszűrte a mérgező levegőt. Fegyvere hátracsapva hevert a hátán egy nagyobb táska kiséretével, amit lekapott onnan és Jonathan felé dobta. A fiú kicipzárazta és a barátnőjéhez hasonló fejfedő halom hevert benne.

-Mindenkinek jut egy-mondta a lány, miközben Jonathan egyenként kiosztotta a csapat tagjainak.

Ahogy feltette a saját darabját, érezte a levegő tisztított formáját a tüdejébe áramolni. Kicsit úgy nézhetett ki, mint a radioaktív anyagok között dolgozó emberek.

-Imádom, hogy Dart Vader hangja visszhangzik mindenkiből-motyogott Dustin tompa hangon, miközben igazította a maszkot a fején.

Lucas megbökte oldalt a direkt mély és hosszas légzési technikákat űző barátját, akinek így a torkába akadt az oxigén, ezért szépen vissza is ütött.    

-Nyughassatok-szedte őket szét Steve.

-Igen, anyuci-gügyögött Dustin, amitől Steve feje még a maszkon keresztül is vörös lett.

-Meddig maradnak még Hopperék?-fordult vissza Jonathan a lyuk felé.

-Már nem kell sok. Elvileg-lépett mellé az anyja.

A vörös nyálkás szakadék vészjóslóan fénylett és lepte el a sötét karlant. A Demogorgonok lábainak kopácsolása még innen is jól hallható volt.  A katonai erők ellentámadása pedig méginkább.

Volt egy pont azonban, amikor csendbe borult a világ. Mindannyian meghökkentve egymásra néztek.

A csendet követvén egy fülsüketítő lövés szakította át a dobhártyájukat. Jonathan reflexből a fülére szorította a kezét.  Rengeteg dörrenés szelte át a kinti eget. A szörnyek moraja végleg elhallgatott, amiket éles propeller hangok váltottak fel.

-Helikopterek?

Egyre intenzívebb volt a feltételezett járművek zaja. Valahonnan egy vészjelzőhöz hasonlatos sziréna is áttörte a káosz felhőjét. Jonathannak olyan film jelenetek jutottak eszébe, ahol az egész állami sereg egy helyre gyűlik össze, hogy elkapjanak valakit. Ahhoz hasonló érzés kerítette hatalmába.

Remélte, hogy nem Hopperék miatt szerveződött össze egy seregnyi ember és katonai jármű.

A csápok között váratlanul megjelent egy nagy bakancsos láb. A nagy hangzavarban fel sem tűnt nekik először, de minden önvédelmi eszközt készhez kaptak.

Közelebb mentek egymáshoz, és hagyták az alakot lemászni a lyukból.

A következő képkockában pedig elsült egy fegyver.

Chapter Text

Hopper mélyen letüdőzte a kapott dohányát, majd lassan kifújta a füstöt. Hátradőlt nyikorgó székén, és a repedezett plafont nézte.

-Ennyi a mondandód?

A férfi lemondóan ráemelte tekintetét az orosz vezérre, mint aki szívességet tesz azzal, hogy rászánja figyelmének értékes perceit.

Egy hálószoba méretű helyiségbe foglalt helyet a két személy, egy kerek dohányzó asztal előtt.

Farkasheg virító szempárral operált, a csupán egy villódzó megvilágítás pedig kísértetiessé varázsolta a meghitt közös pillanatot.

Hopper tudta, hogy valami piszkálja az öreg szemét már elég rég óta. Amióta ők belekeveredte a rabszolga törvénybe, úgy egy hónapra rá különösen megváltozott a légkör. Az összes katona és fogvatartó sokkal keményebben bánt velük, mintha valami bekattant volna kollektíven az agyukban.

Mivel számukra semmiféle értesítés nem érkezett a külvilágból, így ötletük sem volt arra, mi történhetett odakint. Akármi is lehetett, az oroszokat megérinthette.

A férfi először arra asszociált, hogy talán a kölyökkel van valami, de amint végigfuttatta ennek a logikai útját, nem tartotta valószínűleg. És nem is akarta annak tekinteni.

Farkasheg a mai nap is csípős hangulatában volt, türelmetlenül beszélt és ingerült volt bármiféle külsőségre.

-A Demogorgon kutató csapataink a tőlük telhető legjobban igyekeznek megfejteni a lények működését, hogy aztán a hasznunkra használassuk őket.

Az igazat megvallva, erre a kísérletre Hopper is kiváncsi volt. Hiszen azon túl, hogy a szörnyek egyetlen összpontosult tudattal rendelkeznek, amin keresztül irányítják őket, nem sokat tudtak a szürkeségekről.

A rendőrfőnök pontosan ezért nem hagyhatta, hogy az emberek olyan dolgot tárjanak napvilágra, ami nemcsak fegyver, de halálos bomba lehet a kezükben.

A kutató csapatban szerencsére nem olyan személyek jeleskedtek, akik értenek a dolgukhoz, vagy legalábbis nem többségben.

Murray gyakran látogatta ezt a tevékenységet, de eddig még nem tapasztalt előhaladó lépéseket.

Ránézett az oroszra.

Másfél éven át azon dolgozott, hogy kiismerje az előtte ülő férfi rendszerét és gondolkodásmódját.

Ő nem az a fajta ember volt, akit elrettentenek a szavak. Ha megtalálja a kiskapukat és át tud rajta kelni, akkor semmit nem ér a szavak ereje.

Kitűzte a mai reggelt, mint a kitörés végleges fázisát. Mindent eltervezett a kölykök között, nekik csak lépésről lépésre kellett haladnia.

El volt a közvetítő. Még mielőtt elkapták őket, mondta a lánynak, hogy álljon készen a kommunikációra.

Ügyesnek kellett lennie, nehogy feltűnjön az őt őrző katonáknak, miben sántikál.

Hónapokkal ezelőtt megkereste Hoppert az elméjében, amikor a férfi elmondta neki, mit is tervez a jövőre nézve.

Azóta sokszor kontaktálltak egymással, szavai lányán keresztül eljutottak a csapat többi tagjához is.

-A tervünk végrehajtása pontosan november 6-án fog elindulni. A feladat kiosztási rendszernek és a rugalmatlan ütemezésnek köszönhetően előre ki tudtam számolni, mikor kapjátok meg a megfelelő feladatokat a műveletek végrehajtásához.

Elsősorban, Nancy kora reggel vadászati útra fog indulni a társaival, ami az egész folyamatot fogja elindítani. A terv egyszerű. Össze kellene gyűjteni egy csomó Demogorgont és ahhoz a szakadékhoz terelni őket, ahol a munkások dolgozni fognak. Steve és Jonathan a beosztásának köszönhetően már ott lesz ezen a helyen. Nancy addig nem kezdheti el a szörnyek kieresztését, amíg a fiúk nem üzennek. A két srác pedig hasonlóan a lányhoz, kapni fog egy jelet. Itt jön a képbe Dustin. Ajánlom, hogy semmi turpisságot ne csinálj, vagy meghalunk. A szó szoros értelmében. Tehát, neked megvan a kis szerkentyűd, ami elvileg nyomkövető, elmondásod szerint. Neked, még ezelőtt a bizonyos nap előtt, az összes katonát le kell csippantanod , hogy  tudjuk a tartózkodási helyüket. Ezt legalább kettő-három nappal megelőzően kéne megcsinálni, hogy tudjuk kalkulálni a helyüket. Visszatérve a naphoz, Dustin leelemzi a kütyüjén, hogy minden orosz jó helyen van-e és jelez Jonathanéknak. Ezután a srácok jeleznek Nancynek, és megindul a pokol. A demogorgonok ellepik az egész helyet és káoszt hoznak a falura. Nem kell izgulni. A családotok biztonságban lesz, a falubeliek bizonyos része egyébként is elkerített helyen van, ezért a szörnyek nem jutnak el odáig. Ez a művelet lefogja foglalni a kedves embereinket, és a támadásnak köszönhetően azonnal a fegyverraktár felé vennék az irányt. Majd szükségem lesz egy emberrel onnan is, aki cselekszik. Amint beérnek a katonák a helyiségbe, a bent előkészített robbanásnak azonnal meg kell történnie. A fegyverek hatástalanítása és az ellenség bizonyos százalékának elpusztítása kulcsfontosságú.

Ezalatt a többiek, akiket nem emeltem ki, mennek a konyhára Joycehoz az előre elkészített táskákért. A beváltott kajajegyekből sok étel megmarad az előttünk álló útra. A fegyverraktár robbanása lesz az a pont, amikor mindenki Jonathan és Steve felé veszi az irányt. Mind lementek a lyukba és addig vártok, amíg mi meg nem érkezünk. Nekünk nehezebb dolgunk van a nagyfőnök elől elmenni, de pár perc múlva már ott leszünk mind és elindulunk az Upside Down-on át. Remélem világos. Bármiféle változás vagy új mozzanat beépítése esetén El küldi az üzenetet.

Hopper úgy érezte, eléggé betáblázta az műveletét ahhoz, hogy kompatibilis legyen a sikerhez.

Remélhetőleg már mindenki a helyén volt.

A férfi megroppantotta sajgó hátát és előredőlten vizslatta társát.

-A mai vadászok elvileg céltudatosan indultak el-morgott az orosz.

-Igen, úgy tudom én is. Találtak egy Demogorgon fészket, és most fogják kitisztítani-felelt rezzenéstelen arccal.

-Találnak új mintákat?

-Lehetséges.

-Szeretnék eredményeket látni-állt fel.-Már több, mint egy éve dolgozunk és mégse érzem azt, hogy haladnánk egyről a kettőre.

- Továbbra is zajlanak a vizsgálatok, úton vannak a vadászok. Az a hely sokkal veszélyesebb, mint gondolná. Ezt már ezerszer elmondtam.

-Én ennél gyorsabb tempót akarok diktálni, Jim-hunyorgott.-Látja, mi zajlik odakint. Ezeknek a szörnyeknek az irányítása nemcsak a mi érdekünk.

Ebben egyet tudott érteni. Csakhogy az irányítás alatt teljesen mást értettek.

Ő is felállt, mire az ajtóban álló őrök megfeszültek. Rájuk sem hederített, csak megfogott egy köteg papírt az asztalról és tetetett tanulmányozásba kezdett.

-Murray pillanatokon belül megjön a kutatóktól és meglátjuk mi a helyzet.

-Ajánlom, hogy hozzon valamit, ami értékkel is bír.

A következő pár perc azzal telt, hogy az ajtót nézegették és várták a férfi érkezését. Amint Murray kinyitotta az ajtót és az őrök beengedték, két éles szempár vetődött rá.

-Ohh, nem kellett volna-legyintett megjátszottan és pödörgette haját.

Hopper hosszasan pislogott. Valakiből nem lehet kiölni önmagát.

-Mutasd!-förmedt rá Farkasheg.

-Persze, persze-nyújtotta a füzetet.

A férfi elvette és belelapozott.

-Azt mondták találtak új sejteket, amiket eddig még nem észleltek. Most azt vizsgálják-foglalta össze röviden.

Hopper pont úgy helyezkedett el, hogy az őröknek arccal előre legyen, ezért a mögötte lévő kis gombot megnyomta. Tulajdonképpen semmit nem csinált a kis eszköz, azonban ez bőven elég volt.

-És még?

-Van még valami…-vette lejjebb a hangját. Közelebb terelte a két férfit magához. Farkasheg érezte, hogy valami számára értékes információ fog most elhangzani.

-Mi az?

-Ez…titkos, uram. Nem lehet csakúgy kimondani. Az egyik kutató súgta nekem is, még a többieknek sem meri elmondani.

Farkasheg agyán eluralkodott a túlfűtött kíváncsiság és autómatikusan kiterelte az őröket a szobából.

Hopper Murrayra nézett, de a figyelme a környezetére összpontosult.

-A sejtekről van szó-folytatta jól megformázva a szavakat, hogy húzza az időt.

A három férfi egyre közelebb került egymáshoz. Hopper idegei pattanásig feszültek.

Murray, amint Farkasheg tekintete teljes mértékben rá összpontosult, elővett egy zsebkést és az orosz felé kapott vele. Persze, ez csak elterelés volt a rendőrfőnök számára, aki már ténylegesen nyúlt a pisztoly után.

Csakhogy még mielőtt lett volna alkalma ezt megtenni, Farkasheg Murray helyett azonnal őt vette célba.

A férfinek ideje sem volt meglepődni, már kapta is a méretes öklöt a képébe. Hátratántorodott.

-A rohadt életbe-üvöltött a barátja. Hoppernek nem kellett sok idő, hogy elsüsse a fegyverét. Most nem volt idő gondolkodni, cselekedni kellett. Számíthatott volna rá, hogy Farkasheg nem fog bedőlni egy ilyen olcsó trükknek, ezer módon tudta volna magát átkozni, ha nem lett volna az életbemaradás nagyobb prioritás.

Az őrök is betévedni kívántak, csakhogy Murray még gyorsan bezárta az ajtót és egy vasrúddal támasztotta ki.

Farkasheg Murray felé támadt, de Hopper már lőtte is a férfi jobbját. Mellé.

A semmiből előtört az orosz saját puskája is, ami nem sokkal haladt el Hopper válla felett.

Nekirúgta a széket, ahogy közeledett és repült volna felé az újabb golyó, ezzel kibillentve az egyensúlyából.

Murray nekicsapott egy súlyos tárgyat a fejének, de Farkasheg reflexei túl gyorsnak bizonyultak.

Megragadta a férfit és rászegezte a pisztoly fejét, majd célzott. A rendőrfőnök szeme előtt vörös foltok keletkeztek.

Murray nekicsapódott az ajtónak és vérző karját erősen szorította. Hopper éppen csak egy pillanatra nézett barátjára, de már ezzel  lépéselőnyhöz jutatta ellenségét.

A cső a homlokát akarództa megérinteni, de még időben hátradobta magát. A golyó nekicsapódott egy papírköteggel teli mappának, melynek tartalma beterítette az egész irodát.

Egymás után csattantak el a lövések, de Hopper képtelen volt egyet is bevinni az oroszba.

Murray próbált észrevétlen maradni, de Farkasheg nem kívánta életben hagyni, így többször megkísérelte kioltani életét.

-Nagy hibát követnek el-brummogott a vezető.

-Az volt a nagy hiba, hogy egyszer is kinyaltuk a seggét ezen a mocskos helyen-szívta a fogát a rendőrfőnök.

A katona idegőrlő nyugodtsággal bírt, egyszer sem lengett ki ebből az állapotból, ami miatt Hopper szemei tikkelni kezdtek.

A férfi következő lövésénél Farkasheg a hátsó zsebébe nyúlt. A  rendőrfőnök egy újabb fegyverre számított, de helyette egy ujjnyi távirányító került elő.

Mi az isten…

Olyan mértékűvé csökkent a távolság köztük, hogy az orosz megragadta Hopper ingjét és a fülébe súgott.

-A halál megválaszt-markolt rá a kis fekete műanyag dobozra. Hopper érezte, ahogy megáll a ütőerő a szívében. Nem tudott körbenézni, de szükségtelen is lett volna. Bármelyik pillanatban felrobbanhat valami, egy bomba, egy fegyver, egy mérgező füstbomba.

A katona ujjai nyomni kezdték a piros gombot, amikor egy semmiből jövő lökés következtében nekizuhant a falnak, mintha a levegő gyurmázott volna bele az alhasi tájékába. A távirányító kiesett a kezéből.

Hopper vett egy reszketeg lélegzett, amikor meglátta Elt a szoba másik felében.

Farkasheg úgy nézte a lányt, mintha maga az ördög lépett volna be a helyiségbe. Ettől függetlenül megkísérelt egy műveletet azzal, hogy elhagyott eszköze után nyúljon, de a keze megállt a levegőben a mozdulat felénél. Hopper nem akarta elhinni, mit is lát pontosan.

Farkasheg keze elkezdett önálló életet élni és a férfi akaratától függetlenül mozogni.

Remegő mozgással, de képes volt megfogni a mellette elterülő fegyverét és elegánsan maga felé fordítani a fejét. A férfi mellkasa fel-le emelkedett, homloka gyöngyözött és olyanféle félelem tükröződött a tekintetében, amit a  rendőrfőnök még nem látott azelőtt.

Látta, ahogy lánya erősen koncentrálva irányítja a katona minden egyes mozdulatát. Orrából erősen szivárgott a vér, de ez nem állította meg.

Hagyta az uralom alatt tartott végtagnak, hogy cselekedjen. A lövést követően vértócsába torkollott a papírok és egyéb földön lévő tárgyak egy része.

Hopper nem tudja pontosan mikor került a földre, de most ott ült a hideg padlón és bámulta az orosz vezér életlen testét.

Mégis…mi a jó franc…volt ez…?

Lassan lánya felé nézett, aki megtörölte orrát és apja felé futott.

-Kölyök mi a….

-Később-állította meg és Murrayt észrevéve ijedten nézett rá.

-Semmi baj, csak a kezem kapta-nyugtatta a rémült lányt. Hoppert azonnal megcsapta a csend ereje. Az eddig ajtó előtt dörömbölő őrök zaja elhalt, az egész tákolmányt ellepte a feszült hangulat.

Még mielőtt kérdőre lehetett volna vonni a szituációt, megremegett a lábuk alatt a padló. A demogorgon csorda megindult pusztító útján.

-Bejött a terv, hehehee-veregette vállon Murray a barátját az ép kezével. El bágyadt tekintettel illette a férfit. Látszott rajta, hogy megviselte az erejének használata. Másfél éve rövidre borotvált haja már majdnem a válláig ért. Most a füle mögé igazított egy kiálló tincset.

-A terv éppen csak elkezdődött-tapogatta meg Hopper az ajtó anyagát, de amint ezt megtette, a másodperc tört része alatt telítette be a füst a termet.

Hopper azonnal lerántotta Elt a földre.

A kurva faszba !

Farkasheg valahogy mégis képes volt aktiválni a csapdáját, pedig a férfi a saját szemével látta, hogy nem sikerült megnyomja a gombot. Talán nem is volt rá szükség, csak ez is egyfajta trükk volt az ő részéről.

Rögtön felismerte a szivárgó gáz eredetét, amint kénytelen volt levegő után nyúlni. Az Upside Down légkörének egy része most körülöttük keringett és tartotta őket fogva.

Hopper tudta, hogy egyetlenegy ablak sincs a szobában, ezért az ajtót kezdte irdatlan erővel lökdösni. Nekicsapódott újra és újra, de érezte, ahogy a méreg hatására veszíti el erejét.

El már nem tudott segítségére lenni, kihasználta a tartalékait azzal a Hopper számára továbbra is felfoghatatlan képességével, amit alkalmazott az orosz megölésére.

Murray igyekezett barátjához hasonlóan nyomást helyezni a makacs ajtó szerkezetre, de nem járt sok sikerrel.

A rendőrfőnök minél kevesebb levegőt próbált belélegezni, de a fizikai megterhelés miatt nehezére esett. Köhögve és üvöltve csapódott neki teljes testével. Valami sem stimmelt a mérgezet levegővel, az másik dimenzióbeli légkör ennyire nem szennyezett. Kevert bele valami mást is.

Nem lehet itt vége.

Még sok minden vár rá. Ha törik ha szakad, ő innen ha félholtan is, de kimegy.

El megszorította apja kezét és utolsó csöppnyi erejével Hopper vetődésével egy időben megmozgatta az ajtót. Hatalmas csapódással szakadt ki helyéről, mire a férfi úgy húzta ki a két társát, mint anno. Valami nem változik. Kifutottak a friss levegőre és mély lélegzetet vettek mind hárman.

-Visszavonok mindent-lihegett Murray, térdére támaszkodva. El arca kipirult és barna szemei kitisztultak a kintlét hatására pillanatokon belül.

A város képe hasonló festményt vázolt eléjük, mint másfél éve. Hoppernek deja vu érzése támadt a szaladgáló Demogorgonok láttán. Az orosz sereg tagjai között szétszórtság alakult ki az események következtében, néhányan azt sem tudták, hogy fejük még a nyakukon áll-e.  Ez azonban számukra előnyösnek bizonyult, hiszen így senkinek nem volt ideje és kapacitása velük foglalkozni.

-Apa…el kell mondanom valamit…-támadt fel a semmiből El hangja.

-Elmondhatod, ha a többiekkel együtt biztos helyre kerülünk-csitította. Most minden kimondott beszélgetés ideje eltolhatja a sikeres akció esélyének arányát.

-Oké, menjetek a lyukhoz, én még megnézek valamit.

-Ez nem volt eddig a terv része.

-Hát mostmár az-rendezte le ennyivel a férfi és megvárta, ahogy Murray és El elfutnak a célpont felé.

Hopper fejében volt egy belső hang, ami nem hagyta nyugodni, és tudta, hogy muszáj lesz lecsitítania. Elhaladt néhány felhúzott konzervdoboz ház előtt, míg el nem érte a kutatórészleget. Az ajtó nyitva állt, de a biztonság kedvéért bedugta a fejét körbenézni, mielőtt belépett volna.

Látszott a bent uralkodó rendezetlenségen, hogy az itt dolgozók, amint beköszöntött a káosz, mindent úgy hagytak, ahogy volt. Vegyszerek és kémiai eszközök hevertek az asztalokon, még a folyadékkal teli kémcsövek alatt is égett a kislángú tűz.

Az egyik asztalon egy kifeszített Demogorgon test ékeskedett. Mellkasa teljesen fel volt nyitva, az ott található szervek bizonyos részei pedig tőle pár centire voltak egy kisebb asztalon. A kutatók vizsgálatokat végeztek a lényen, ahogyan megparancsolták. A terem egyik oldala tele volt számítógépekkel, amik képernyője még mindig fénylett. A férfi megközelítette őket, és ügyetlenkedve igyekezett működésére bírni az eszközöket. Nem tudta, pontosan hogyan is kéne őket kezelni, ezért minden létező gombot megnyomott maga előtt, amit talált.

Úgy tűnt ezek a gépek a talált adatokat vitték fel a szörnyekkel kapcsolatban, de a rendőrfőnök valami mást keresett.

Veszettül nyomkodta a gombokat, amíg meg nem talált egy bejövő üzenetek nevezetű ikont. Pislogott kettőt és rá nyomott. Hírek.

Ez lesz az.

Tudnia kell mi a fene történt odakint, amiről nem tudnak, és az orosz népet nagy valószínűséggel érinthette.

Rákattintott a hírekre, ahol meglátott egy riadót. Vörös keretű szövegbe burkolózva jelent meg a szalagcím, mely valamiféle vészhelyzetet hirdetett.

Hopper olvasni kezdte volna a szöveget, de egy reccsenő hang kizökkentette, és azonnal levetődött. Még éppen csak sikerült neki elkerülni a képernyőbe fúródó lövedéket. Az ajtóban egy egyenruhás folyamatos tempót diktált a férfi felé fegyverével, mellyel az egész digitális szerkezet lyukaktól kezdett díszelegni.

Hopper elővette hátsó zsebéből saját eszközét, és a másikhoz hasonlóan célzott, amíg a katona nem kapott eleget ahhoz, hogy elterüljön a földön.

Hopper mégegyszer körbenézett a helyiségben és az okozott károk következtében már nem volt esélye informálódni. Az áldozatához ment és elvette annak fegyverét, majd elindult a szürkeségbe. Alig tette pár métert és egy hihetetlenül hangos hang vágott fele a fülébe. A férfi ösztönösen visszabukdácsolt a kutatóintézet ajtaja elé. Felnézett a homályos égre, ahol hatalmas repülőgépek közeledtek hozzájuk. Még a szemeit is megtörölte, hogy nem-e csak beképzeli a jelenetet, de egyszerűen nem akart eltűnni egyik csatagép sem a szeme elől.

Az egész jelenet földöntúlinak hatott még az apokalipszis idején is. Szirénák harsogtak és az összes jármű egyszerre kezdett el temérdek mennyiségű sorozatlövést generálni. Olyan volt, mintha az eső zuhogna a földbe, csakhogy mindenen masszívan áthaladt. Az összes szabadon járó lény pillanatokon belül trappista sajt mintájúvá alakult. Hopper egyre bentebb ment vissza a helyiségbe. Néhány katona a lövések abbamaradása után, széttárt karokkal jelzett a gépeket vezető pilótáknak. Azok kötélből készült létrákat eresztettek le hozzájuk, majd az egykori őreik fürgén felmásztak. Ezek után olyan gyorsan eltűzött az összes alak, mintha itt sem lettek volna. Hopper kisétált és csak nézte a távolodó pontokat. Összehúzott szemöldökkel és rengeteg kérdőjellel a fejében nézte a lassan gépektől tiszta eget.

Hallotta, ahogy mögötte lábdobogások ütik fel a fejüket.

A férfi érezte magán lánya tekintetét, de a hátulról ölelő karok váratlanul érték. Joyce kellemes mosolyt küldött felé.

A csapat többi tagja is kimászott a lyukból, amint végérvényesen tiszta nem lett a terep.

-Mi történt?-vakarta meg a fejét Steve. Hopper viszont a kérdés helyett inkább a véres szögekkel teli botra fókuszált. Mielőtt nyitotta volna a száját a fiú már meg is előzte.

-Csak fejbe csaptam…egy oroszt-nézett ártatlan fejjel.

-Mit kerestek itt a repülők?- vette le Dustin a maszkját.

-Fogalmam sincs.

-Megtaláltad, amit kerestél?-kérdezte Murray.

-Nem..vagyis de. De nem tudtam elolvasni, mert megtámadtak.

-Talán nem volt olyan fontos-próbálta nyugtatni.

-Hát elég bazi nagy betűkkel volt írva piros keretben.

-Oh…

-Ennek köze lehet ahhoz, amit most láttunk?-pásztázta Nancy az eget.

-Lehetséges. Az a baj, hogy a vészhelyzeten kívül az égvilágon semmi mást nem tudtam értelmezni.

-Biztosan egy nagyobb kaliberű probléma következhetett be, amihez mindenki kell-találgatott Jonathan.

-Például?

-Nem tudom.

Hopper türelmesen hallgatta a kölyköket, de a perifériás látásával észrevette El baljós tekintetét.

-Mondd kölyök, mi a baj.

-Semmi…de én…-kezdte és minden egyes szempár rászegeződött.-Amikor még bent voltunk megpróbáltam kapcsolatot létrehozni. Will-lel.

A hangulat felfokozottabbá vált a fiú nevének említése révén. Jonathan közelebb ment a lányhoz és érzelmekkel teli szemekkel nézett rá.

-Sikerült?

-Igen-Joyce csillogó tekintete is tükröződött a lány előtt.-Elmondtam a tervünket.

-Ezt az egészet, amit megszerveztünk a mai nap?

-Azt mondtam, hogy tartson ki. Őszintén nem tudom hallotta-e a szavaim, mert nem adta jelét annak, hogy érzékeli a jelenlétem.

Szóval él . Hopper lelkében egy nehéz kődarab esett le. Minden egyes gondolata ezt a tényt diktálta, de mégis a megerősítésnél nincs nagyobb megkönnyebbülés.

-Nem lehetséges, hogy miatta…mentek haza?-tette fel óvatosan feltevését Lucas, de olyképpen, mintha tigrisek közé lépne be hús formájában.

Választ azonban nem a fiútól, hanem Eltől vártak.

-Nem…nem hiszem.

-Hogy láttad? Volt esetleg erre utaló jel vagy…

-Nem volt.

-És ha megvolt szállva.

-Nem volt megszáll…

-Nem lehet, hogy pont ezért nem fókuszált rád?

-Nem tudom. Nem tudom!- emelte fel a lány a hangját, ami miatt Lucas hátrabiccentette a fejét ijedtében.

-Barna volt a szeme?

Ez volt talán az első alkalom, hogy Hopper hallotta Mike hangját, amióta megszállás alatt voltak.

A két barát hosszasan tartotta a szemkontaktust, a férfi pedig hol az egyikre, hol a másikra figyelt. Elgondolkozott rajta, vajon mi is történt pontosan köztük, de hogy szerelem nem vibrált kettejük között, arra a nyakát tette volna. De nem úgy látta, hogy ez számukra egy zavaró tényező lenne, kicsit olyan volt a viszonyuk, mintha megismerkedésük óta csak barátok lettek volna, ami kissé érdekesnek bizonyult Hopper számára.

-Természetes zöldes volt, mint mindig-válaszolt.

-Akkor nem megszállott-jelentette ki.

-Ezt hogy érted?

-Amikor legutóbb a Mind Flayer beleszállt a tudatába, akkor a szeme fokozatosan sötétedett és a teljes megszállás következtében már teljesen bebarnult.

-Tetszik a részletes megfigyelő képességed-bólogatott elismerően Steve.

-Rendben, de akkor továbbra sem tudjuk mi okozta a hirtelen jött felhajtást-evezett vissza Hopper az eredeti vizekre.

-Addig is örüljünk, hogy van egy kis nyugtunk-nézett körbe Dustin.

-Meg kellene keresnünk Argylet-hozta fel Jonathan. Hoppernek fel sem tűnt a srác eltűnése.

-És Maxszet-kontrázott Lucas kihúzott mellkassal.

-És a családjaink?-szállt be Dustin a vitába.

-Ezt megbeszéljük egy kevésbé nyílt terepen, jó?-mutatott a rendőrfőnök az egyik irányba.-Most, hogy elvileg nincsenek ellenségek a közelben, esetlegesen csak Demogorgonok, így értelmetlen az Upside Down-on keresztül haladnunk. Szóval rendes úton megyünk tovább.

-Miért nem válunk már most szét?-Lucas türelmetlenül toporgott.

-He?

-Én elmegyek Maxszért-döntötte el.

-Ez nem így működik.

-Vele megyek-fogta meg a vállát El.

-Akkor én cipelem Dustin seggét a szüleinkhez-csatlakozott Steve.

-Édes Krisztus, azt a buzgómócsing eget-sóhajtozott a férfi.-Rendben, csapatokba oszlunk szét. Lucas és El megkeresi Maxszet, Dustin, Steve és….

-Uhh én is megyek-jelentkezett Robin, mint aki az iskolapadban ül.

-Jó. Ti mentek a családhoz. Én és Murray pedig megyünk a kölyökért orosz barátainkhoz.

-Tessék?

-Én is veletek megyek-lépett elé Jonathan.

-Nem, nem és nem-mutatott mindenkire, aki a legkisebb jelét is mutatta a csatlakozásra.-Én azért megyek, mert már ismerem a helyet, Murray pedig beszéli a nyelvet.

-Erősítésre lehet szükség-nyomatékosította állítását Will bátyja.

-A téma lezárva. Mindketten itt maradtok-szögezte szavait Joyce felé is. A nő nem vágott a szavába, ahogy számított rá, csak elfogadóan bólintott. Megfogta fia kezét és egy gyors szavak nélküli beszéd után ő is megadta magát.

-Legyen nálatok a megfelelő felszerelés és fegyver.

-Erre talán szükségetek lesz-nyújtotta oda Dustin a találmányát.-A megjelölt oroszok a ti közeletekben lesznek, mégha nem is az összes, de néhány szem előtt lesz tartva.

Hopper elvette a szerkezetet és hálásan biccentett a fiúnak.

A rendőrfőnök megkapta a hátizsákok egyikét, aminek tartalmát gyorsan leellenőrizte. Mégegyszer végignézett a csapaton. Eddig nem is fogta fel, vagy csak nem akarta, de jelenleg mindenki szeme rajta állt. Azon, hogy Will-lel együtt tér vissza Hawkinsba.

Joyce és Jonathan belé fektette bizalmát, hogy majd ő egybehozza a családot újra és visszahozza a hiányzó láncszemet.

Elbúcsúzott tőlük és Murrayel együtt az ellenkező irányba vették útjukat.

Nem kellett sok lépést megtenniük, hogy egy kéz hátulról meghúzza az ingjét. A két férfi hátrafordult.

Hopper szembeállt a masszív tekintetű Mikekal.

-Hárman megyünk.

A hangja olyan halk volt, hogy egy gyengébb szellő elvitte volna, de mégis asszertívan fúrta bele sötét szemeit Hopperébe.

-Megmondtam- vette le a hangerejét ő is.

-Nem tágítok.

-Vissza fogom hozni.

-Velem együtt.

-Miért nem tudsz egyszer is rám hallgatni? Uralkodj magadon, mert ezzel magad alatt vágod a fát. Tünés vissza.

De Mike nem mozdult. Mintha a falnak beszélne. A rendőrfőnök fáradtan felsóhajtott és a fiú arcát tanulmányozta.

Volt a szemében rejlő feketeségben valami, ami kicsillant a reménytelenség erdejéből. Tudta, hiába szócsatázik vele, akár egy koporsóba is bezárhatja, vagy szörnyek elé vethetné, akkor is újra a szeme elé kerülne ugyanazzal a fékezhetetlen makacssággal. Az egész arcszerkezetének az érzelmi hatása nagyon ismerős volt neki, mintha már tapasztalta volna azelőtt. Volt egy gondolat a fejében…de nem. Magában ki is nevette a hülyeségét. Bizonyára a mérgező gázok okozta mellékhatások miatt lát bele nem létező jelenségeket a valóságba.

Nem mondott semmit, csak hátát a fiúnak mutatva átvágott a kipusztult füves pusztán.

Mike nem volt rest, valahol mögöttük kullogott és intett a többieknek. Hopper nem repesett a boldogságtól, de már majdnem mindegy egy vagy két kölök lesz-e a nyakán.

Hosszú percek, vagy akár órák múlva megérkeztek Murray laktanyájához. A barátja remete életmódja miatt, konkrétan képes volt bármit tartani a lakásában úgy, hogy senkinek ne tűnjön fel.

-Ha minden igaz, akkor semmi változás nem lesz odabent-mélázott el, és elegánsan felcsapta az ajtót. A férfi lakása pontosan olyan rendetlen és igénytelen volt, mint mindig. Tele volt piszkos edényekkel, ruhadarabokkal és elektronikai eszközökkel, meg egyéb rejtélyes dolgokkal, amikre Hopper inkább nem kívánt megfejtést garantálni.

-Nézzenek oda-hajolt le Murray és egy serpenyőben álló rántottát tárt társai elé. Vagy legalábbis valamikor rántotta lehetett a mára már zöldes és szőrös étel.-Vajon ehető még?

A  rendőrfőnök igyekezett nem undorodott képet vágni, de az arcizmai reflexszerűen álltak be.

-Valakinek biztos-húzta széles mosolyra a száját.

Mike hasonló ízlésben osztozott a férfivel.

-Vajon kimászik magától abból a tálból?-vágott gondolkodó fejet. Hopper akaratlanul is, de felhorkantott.

Murray visszatette eredeti helyére a penészes reggelit és csípőre tett kézzel nézelődött.

-Mit keres?-súgta Mike.

-Tudja a fene. Nem a kocsiért jöttünk?-irányította kérdését a kupihegyben turkáló barátja felé.

-De igen. De vannak itt még kincsek, amik jól jöhetnek, de addig is nyugodtan készítsétek indulásra készre az öreg rozoga darabot-dobta Hopper felé a kulcscsomót. A férfi magára hagyta és az eldugott garázs felé mozdult.

Az ott porosodó jármű hasonló kaliberű volt, mint a járőrautója a szolgálati ideje alatt.

Felnyitotta a motorháztető és ellenőrizte a épségét, majd a benzinmennyiséget is. A mellettük levő szekrényből kivett egy literes kannát és a biztonság kedvéért betette az autó hátuljába.

Mike a közelében téblábolt, majd ezt megelégelve, beszállt az anyósülésre.

-Ki mondta, hogy az a te helyed?

-Bocs, lassú vagy-kötötte be a biztonsági övét.

Hopper is helyet foglalt a kormány mögött és beállította a tükröket.

-Majd Murray kirugdossa a segged onnan.

-Vagy a tied-kattogott a nyelvével.

-Hirtelen milyen energikus lett a lényed-mutatott rá Hopper. Mike erre nem válaszolt semmi, csak a szélvédőn át nézte a csukott garázs ajtaját.

Murray egy hatalmas kupaccal a kezében lépett be hozzájuk.

-Nem költözni tervezünk.

-Ne ítélkezz előre tudatlanul-figyelmeztette a férfi, ahogy becsúsztatta a nagydarab gombolyagot maga mellé a hátsó ülésre.

-Ez a cucc működik?-kopogatta meg Mike az ezeréves rádiót.

-Ha életre tudok kelteni, akkor igen-mondta, mire a fiú erősebben kezdte ütögetni.

-De ne így!

-Akkor mégis hogy gondoltad? Apám szokta a tévét így veregetni és mindig bejön.

-A televízió bekapcsolása ősi tudomány, ami csakis és kizárólag csakis azon működik.

Mike pár másodpercig nézte a hátsó ülésen előrehajolt férfit, majd habozás nélkül újra nekiöklözött a szerkezetnek, ami egy nem valami biztató recsegő hangot adott ki.

-Na fasza, mostmár biztos nem indul be-forgatta Hopper a szemét.-Inkább induljunk el.

-Gyerünk már!

-Te nem adod fel soha, mi?

-Nem fog ki rajtam egy ócskavas-járta körbe az összes nyílást és bármiféle bekapcsolása alkalmas gombot keresett.

A rendőrfőnök megelégelte a fesztivált, ezért a nyíló garázsajtón át beletaposott a gázpedálba. A hirtelen jött lökéshullám miatt mind előreestek, de az öv visszafogta a testüket.

A motor által keltett folyamatok miatt talán, de a rádió rezegve, valamiféle zeneszerűséget kezdett magából kipöfékelni.

-Ennyi-dőlt hátra a fiú nagy elégedettséggel az arcán.-kazetta van?

-Moziba ne vigyelek?

-Jól van már, csak kérdeztem-cuppogott és elfordított fejjel ült tovább.

Hopper már most megbánta, hogy ezzel a kettővel kell neki majd világot megváltó akciót produkálnia.

Inkább az előtte álló útra igyekezett összpontosítani, és arra, pontosan hogyan is fogják kivitelezni a küldetésüket.

Chapter Text

Valahol, az ablakhoz közeli résznél, egy kopogó hang ütötte meg az üres környezet némaságát. Egyre csak tuszkolta volna be magát a kis lény a menedéket nyújtó zárt helyiségbe, de az erős falszerkezet nem engedett számára.

Will nézte a berácsozott ablak mögötti üvegből tükröződő hollót, ahogy éjfekete tollait megrázva nézegette a kis nyílást.

Ide nem tudsz bejönni .

Mintha a jószág megérezte volna a fiú szavait, még kettőt belekapart a vakolatba, aztán tovaszállt.

A madár kihűlt helyét nézve, térdeit közelebb húzta és fejét azon támasztotta tovább. A napsugarak megvilágították börtönének rendetlenségét, a szanaszét szórt vakolatdarabok mindenhol helyet találtak maguknak.

Will elfordította a fejét és megfogta a mellette fekvő éles kődarabot és azt kezdte vizsgálgatni. Forgatta egy darabig a kezében, aztán a telefirkált falra meghúzta az újabb vonalát.

Amióta idekerült, minden egyes nap meghúzott egy vonalat, hogy tudja az eltelt napjainak számát. A kis vésetek csak gyarapodtak és az ő lelke pedig fogyatkozni kívánt.

586 nap, ő pedig továbbra is az oroszok keze alatt volt.

586 nap, 586 darab a lelkéből.

Ennyi idő után sem felejtette el, miért is van itt és mi a kitűzött célja, de észlelte magában, ahogy kezd a józan esze leépülni a bezártság miatt.

A sajátjaként számon tartott helye lehetett 3 méter széles és 2 méter hosszú. Egy darab ablaka volt. Milliónyi porszem.

Lehunyta a szemét.

Minden nap ugyanazon a tortúrán mentek keresztül, a Mind Flayer azóta sem volt hajlandó bele kontaktusba lépni.

Rengeteg vizsgálat. Ha volt valami amiben azonban képes volt szimpatizálni a szörnnyel, akkor az a fogoly szerep volt. Hiába volt ő egy ember, az árnyékszörny pedig egy ősi entitás, az itteni emberek szemében ugyanazon a szinten voltak kezelve.

Rengeteg vizsgálat. Rengeteg homályos fátyollal fedett emlék. Emberek beszéltek hozzá. Mondtak dolgokat, de a fiú csak a szájukat látta mozogni. Az agya kizárta.

Tagadásban volt.

Csatt .

A rácsai mögül egy tompa csörömpölés szűrődött ki. Az egyik Demogorgon helyezkedni kezdett szűk ketrecében. Az állat Will felé fordította virágszerű fejét, mintha a fiút nézné szemek hiányában is.

A Mind Flayerrel való egyesülésének a részeként szolgált az alattvalók kiépítése is. Ami annyit tett fogvatartói olvasatában, hogy neki és az emberszerű lényeknek össze kell hangolódnia.

Will pontosan tudta, hogy ennek semmi értelme, ugyanis már korábbi tapasztalatából rájött arra, hogy a Demogorgon sereg ígyis-úgyis követni fogja, ha a Mind Flayer lesz a teste ura. De ezt természetesen nem kívánta az orrukra kötni, sőt még előnyt is próbált belőle kovácsolni. Mindent megtett annak érdekében, hogy a lények számára ne ellenségként éljenek, főleg ha esetlegesen nem kerül sor az árnyékszörny tudatának behatolására.

A Demogorgonok egységes tudata azonban valamiféle visszásságot mutatott a fiú felé. A szobában vele együtt öt szörny is helyet kapott, külön ketrecben. Will - ha éppen nem felügyelet alatt tevékenykedett- kifigyelte új barátai viselkedését. Hónapokkal ezelőtt az egyik jószágot, akit azóta elnevezett Batanak, megtanította amőbázni. Ami annyit takart, hogy a felgyülemlett puhaszemű homokba a fiú megrajzolta a játék alapjául szolgáló vonalakat. Megmutatta a lénynek, hogy neki ezekbe a négyzetekbe köröket kell rajzolnia, amíg ő x-et tesz mindenhova. Először ezt csak egy kis elfoglaltság miatt tette, mert azt hitte megőrül ezen a helyen, és keresni akart egy társat, akivel kikapcsolhatja az agyát pár perc erejéig.

Azonban, ahogy Bata egyre jobban fogékonnyá vált a játékban, Will a fejébe öltötte, hogy maga helyére és másik állatot állít. Arra számított, hogy Lei és Bata ugyanazon a szinten lesznek a kaptár tudat elmélet szerint, de Leinek fogalma sem volt arról mit lát maga előtt.

Willnek tetszett ez az eredmény, hiszen ha a lények tudata képes szétválni, és nem fog teljes mértékben Vecnától függni, akkor van esélye maga mellé állítani őket.

És ha a terve nemcsak sikerrel jár, de még abban a kevés százalékba is beleesik, hogy a Mind Flayer kiiktatása nem viszi el az elméjét, akkor ezek a Demogorgonok szövetségesei lehetnek.

Will igyekezett minél jobban megértetni magát velük, el akarta kommunikálni a célját és hogy az összefogásuk a szabadsághoz vezethet, ami közös érdekük.

A mai nap eredménye is csak az volt, hogy értetlen fülekre talált.

Megmorzsolta a földi vakolatot és hagyta, hogy a nagy szemcsék karistolják a tenyerét.

Az ablak szegélyeit nyújtó hosszú fehér fal nem volt olyan érintetlen és sima, mint azelőtt. A vonalakon kívül a fiú telerajzolta a felületet. Voltak éjszakák, amikor dolgokat látott és muszáj volt kiadnia. Mindent felvitt a falra, amit fontosnak gondolt. A kezeinek mozgása és az alakzatok megformálása lenyugtatta és egyfajta nyugalmi státuszba helyezte az elméjét az alkotás közben.

Nyomasztotta a gondolat, hogy mi történhet Hawkinsban ezekben a percekben is, amikor ő a cellájában csücsül. Vajon Vecna már támadott? Egyáltalán van még otthona, ahova hazamehet? Van még kihez hazamenni?

Ezekre a lavinaként zúduló kérdésekre csak egy kétoldalas arckapással válaszolt, majd beletemette magát a sötétségbe.

Nemcsak ez aggasztotta, hanem az a tény is, hogy azóta semmit nem hallott Vecnáról, hogy a barátját, Maxszet elkapta. Semmi híre nem érkezett a démonnak, az Upside Down szivárgásán kívül.

Valami belül jelezni akart a fiúnak, minden látomása csak a tűzzel és feketeséggel átitatott otthonát ábrázolta.

-Will.

A hang hallatára összeszűkült a pupillája. Nem vette a fáradságot, hogy megforduljon. A Demogorgonok ketrecei érces csörgésbe kezdtek, a lények egyenként csapódnak neki a rácsokhoz és morogtak a betévedt betolakodóra.

-Csak én vagyok. Csak én.

Will összekuporodott helyzete egy fokkal lazábbra enyhült az idős és lágy hangtónust kísérően. A lények hasonlóképpen fokozatosan fogták vissza felfokozott hangulatukat, ahogy Owens végigsétált a rövid folyosón.

Az orvos megállt a fiú sűrű rácsokkal szegélyezett ajtaja előtt és egy kattanással kinyitotta.

Willnek nem kellett egy szót sem mondania, már támaszkodott is fel a hideg padlóról. Owens -ahogy a protokoll diktálta -bilincsbe tette a fogoly kezeit és úgy vezette ki a helyiségből. Az őrök már nem fáradoznak azzal, hogy mindenhova kísérgessék. De ettől függetlenül ott voltak minden sarkon felszerelten, és sas szemekkel húzták végig a fiún tekintetüket tetőtől talpig. Will ittléte alatt egyszer sem mondott ellent és mindig úgy cselekedett, ahogy Bajusz mondta. A fiú hallotta magában, ahogy a barátai vicces becenevekkel illetik meg a kedves főnököt.

Owens tisztelettudóan köszöntötte az őröket, de a fiú azért ennyire nem ment messzire. Észrevette, hogy az elmúlt időkben valahogy megfogyatkozott az itteniek száma. Nem zsongott annyira az épület, mint előtte.

Váltott az orvos pár szót a két izmos férfival, amit Will türelmesen hallgatott. Orosz nyelvtudás hiányában akár a jelenléte alatt is simán tudtak bármi olyan mondani, ami rá nem tartozik, és ez kicsit felhúzta.

Az idős férfi végül intett a fiatalnak, hogy beléphet.

Willnek már Ptsd-je volt ettől az orvosi szobától, hiszen minden létező műveletet és beavatkozást itt végeztek el rajta, pontosabban többnyire.

Ugyanis az Szovjetuniós importálását követő napokat vagy heteket követően, maguk mögött hagyták a régi telephelyet. Will ebből semmit nem volt képes észlelni, ugyanis nem volt tudatánál azokban a percekben, amikor ez a művelet végbement.

De amint kinyitotta a szemeit és egy teljesen más helyen találta magát, nem tudta hova tenni a szituációt. Owenstől igyekezett kicsikarni információt, de az öreg hallgatott, mint a sír.

Sokban nem tért el a két hely, számára ugyanazt a nyomasztó érzést adta.

-Ülj le. Megvizsgállak-fogta meg fehér táskáját a férfi.

Will felült a vizsgáló asztalra. Owens mellé pakolta a szükséges eszközeit. A fiú gyakran esett ellenőrzések alá, hogy szemmel tartsák a testében fellelhető változásokat, amiket injekció és gyógyszerek okoztak. Ezek elvileg segítették a szervezetét a Mind Flayer támadásának kezelésében és erejének hosszabb távú stabilitásában.

Az orvos fogott egy kisebb palackot, amit rácsavart az üres tűszerkezetre. Levette a fiú vérét, ami csupán egy kis adagnyit követelt meg.

-Már jobban bírod, mint első alkalommal-jegyezte meg apró mosollyal.

-Oké, de első alkalommal vagy a készletem felét szűrtétek le-nyomta a puha pamacsot a szúrás helyére.

-Abba belehaltál volna.

-De szívesebben élném át ezt egész nap-sóhajtott.

-Ha az vigasztal, teljes körű vizsgálatot végzek.

-Ami késik nem múlik.

-Alapos és precíz leszek-kacsintott.

Will eleresztett egy mosolyt. Az egyetlen pozitív dolog a raboskodásban Owens volt. Az idős orvos semmit nem változott emberségben a régi idők óta sem.

De ahogy rendezte cuccait, Willnek feltűnt, hogy a jókedve mögött rejtőzik valami. A laborja is a szokásosnál szétszórtabb volt, ami remekül reprezentálta a benne lapuló érzelmeket. Üres tányérok és koszos evőeszközök voltak a szoba bármely sarkában. Néhányon még az ebédnek szánt friss hús szagosodott, ami miatt összefutott a szájában a nyál.

Owens nem vette tudomásul Will szemezését az étellel, csak folytatta a feladatát.

Megmérte a súlyát, magasságát, vérnyomását, de még az izületeinek működését is kitapasztalta.

-Remek-simította össze a tenyerét. Amíg az öreg végezte a leletek elemzését, neki alkalma támadt a közeli tükörben megcsodálnia magát. Sok szó eszébe jutott, de valahogy a “remek” nem szerepelt ebben a felsorolásban.

Általában kerülte a tükörképét, de néha napján ránézett, mennyire néz ki élő emberi lénynek. Nos, a zombi fiú kifejezés egyre inkább hatott bóknak, mint bántásnak.

A sötétzöld, katonai ruházatra hajazó kezes lábasa már por, vér és bármi más egyébtől díszelgett. A bőre árnyalata valószínűleg nem üthette volna meg az egészséges skálát, az arcán csak a poshadt zöld szemei adtak valami életjelet. A haja már nem takarta a homlokát, rövidebbre nyírták a vizsgálatok megkönnyítése végett.

Owens nem messze tőle tett egy rendellenes mozdulatot, amit a fiú nem tudott hova tenni, azonban valahonnan egy fura hangot hallott. Mintha valakik összeestek volna. A fiú lecsúszott a helyéről és felvont szemöldökkel nézett a félig csukott ajtó felé.

-Meg kéne nézni mi történt-motyogta Will, de leterhelt tekintete azonnal felpörgött, ahogy az orvos megragadta.

-Mégis mit csinál?

-Nincs sok időnk-suttogott az öreg. A fiú kereste a szavakat, de nem tudott mit mondani. Ebből a szögből már rálátott az őket őrző katonák ájult testére. Will majdhogynem kényszerítő magatartással nézett az orvosra választ várva.

Owens tekintete remegni kezdett, a szemgolyói fehérjébe vörös erek ágyazódtak be és váltak még sötétebbé a férfi enyhe könnyei miatt.

-Nagyon figyelmesen hallgass végig, fiú. Ez lesz az egyetlen esélyed. Itt és most elhagyod ezt a területet. Ebben a szobában van minden, amit ezek a barbárok össze tudtak szedni, mind rólad, mind pedig a szörnyről és a világáról.

Will nagyokat pislogott és nem tudta biztosan, hogy álmodik vagy ez itt és most lezajlik előtte.

-Uram…

-Nem maradhat semmi. Ezen kívül-kapott fel egy hátizsákot, amiből egy henger szerű tárolót húzott elő. Folyadék lötyögött benne.

-Mi ez?

-A kulcs, William. Ez az, amin dolgoztam másfél évig. Nézd ezt. Ez a folyadék megmentheti az egész világot ettől a pokoltól.-Az öreg reszkető kezeit a fiú vállára tette.-Neked kell elvinned Hawkinsba. Nincs más út. Bármiféle körülmények között is, de ennek biztonságos elszállítását biztosítanod kell. Érted, Will. Érted, amit mondok?-kezei már Will arcán voltak és veszélyesen közel húzta magához. Hiába volt hideg, a fiút leverte a víz. Az egész világ erre a szobára zsugorodott.

-Hogyan…gondolja…

-Utat adok neked. Megadom a kezdő löketet, de onnan neked kell boldogulnod. A világ szeme rajtad áll William Byers-visszatette a palackot a helyére és a zsákot Willnek adta, aki robotszerű mozdulatokkal tette fel hátára.

-Nem maradhat itt-nyögte ki bizonytalan hangon. Lábdobogások hallatszottak.

-De igen. És itt is maradok. Az én agyam túl sokat tud és lát. Ez lesz a sírom a drága szeretett feleségemmel-nevetett ömlő könnyekkel, miközben a gyomrát kezdte szorítani. Olyan meggyötört és őrült tekintettel nézett a fiúra, hogy az ösztönösen lépett egyet hátra.-Nem élhetek így tovább. Úgy, hogy bennem van.

Will úgy érezte, hogy megnyílik alatta a föld, amikor rájött, mire gondol orvosa. A torka nem akart levegőt engedni a tüdejébe. Azt hitte elhagyja az erő a lábát, ahogy remegésbe kezdtek.

-Menj! Menj el innen!-lökte neki az ajtónak, de már a lökéshullám magával is repítette, ahogy a szoba a törmelék martalékává vált.

Az erős füst miatt nehezen látott, de a érkező katonák sziluettjei egyérteműen közeledtek felé. Akár egy újszülött, aki most tanul járni, olyan bugyután kelt fel a földről.

Hagyta a könnyeit lecsorogni az arcán. De nem vol ideje gyászolni, rögzítette a hátán lévő útitársat, és gyors tempóba váltott.

Hatalmas volt a raktárépület, de tudta, nem maradhat a földön. Szerencsére az épület minden szeglete csövekkel volt tele, amik a plafonon kígyóztak.

Will keresett egy stabilnak ható vasdarabot, majd elrugaszkodott és belekapaszkodott. Lengett egyet a levegőben, majd nehézkesen felküzdötte magát a cső tetejére. A táska hátráltató tényező volt a settenkedésben, de meg kellett vele barátkoznia.

Innen fentről jól látta a tűz terjedését. A orvosi szoba összeköttetésben volt a Demogorgon tartályokkal és a Mind Flayer fizikátalan testével.

Kiabálásra lett figyelmes. Az őrök visszatértek és a terjedő lángokat igyekeztek megfékezni. Will elkezdett mászni a csőrendszeren.

Előbb vagy utóbb keresni fogják, sőt nyilvánvalóan ez lesz az első dolguk. Rejtett helyen kell közlekednie, ezek a férfiak képzett katonák és ő nem lesz elég egyedül egy alakulat ellen. Ki kell használnia azokat az előnyöket, amik neki adódtak. Mint a kicsi, mozgékony és vékony termete és a rejtőzködés magas fokú űzése.

Lövések és csattanások zúdultak minden irányból, a hátának súlya pedig egyre jobban éreztette magát. A fémhenger már a tudat miatt is nehezedett a fiú vállára.

Ennyit a küldéséről. Mostmár új feladatom van.

Eddig a Mind Flayer és a Demogorgonok miatt aggódott, de ami most a kezébe kapott képes lehet megoldani minden problémát. Ezek szerint Owens emiatt akarta, hogy ide jöjjön. Nincs idő az öncélú küldetésére, hiszen ha ez célba ér, akkor azzal kiváltja a világ problémáit.

-Keressétek a kölykök!-mondhatták, bár minden szó értetlen volt számára.  

A fiú gyorsabban pakolgatta a végtagjait. Még csak a belső összekötő aula részéből került volna ki, de útirányként szolgáló folyosója megadta magát. Valahonnan a magasból zuhantak a törmelékdarabok, a nyomás megrázta a biztonságot nyújtó csőrendszert is, ami miatt az egész szerkezet remegésbe kezdett. Megnyílt a tető és szürke fényt eresztett a falakon belülre.

Will-  amilyen gyorsan csak tudott- a másik irányba vetette magát, de körmeit azonnal a vasba mélyesztette, ahogy ott is hasonló állapotok léptek fel, mint elődjénél.

Az egész épület saját magát zúdította össze, csak ez a belső csarnok maradt valamilyen szinten épségben.

A fiú szíve megint felgyorsult a pánikhelyzet miatt, hiába nézett bármerre, egyszerűen nem volt semerre sem lehetősége menni. Egy körben ragadt, mint a csapdába zárt rovar.

A megmaradt katonák mindegyike ott állomásozott már, és taktikus módom mindenfelé lőttek, annak reményében, hogy a golyó úgyis megtalálja.

Will az összedőlt gerendákon mászott felfelé, és eszébe nem jutott lenézni. A tető volt csak nyitott. Mászott és mászott a megviselt darabokon, folyamatosan a színtelen ég lebegett a szeme előtt, és nem hagyta magának, hogy levegye róla a tekintetét.

Lépett és lépett, a szabadság már csak egy karnyújtásnyira volt tőle. A jobb keze már megérintette a kinti levegő fagyos érzetét, de a lábára visszaható erő nehezedett.

Will érezte a rákapaszkodó vaskos kezű ember erős szorítását.

A francba.

Másik lábával igyekezett letolni magáról az ellenséget, de a férfi egy kézmozdulattal visszarántotta.

A fiú esett néhány gerendát, de közben kihasználta a másik erőkifejtését vádlijára, és lábban nekirúgott. Ezzel eggyel távolabb kerültek egymástól. A lenti messzeségből lövések süvítettek felé.

-Idite Syuda-ragadta meg a legközelebbi vasat és egy elrugaszkodott mozdulattal újra közel ugrott hozzá.

Will megengedte magának, hogy elszólja magát, érzelmeinek megfelelően.

-Mi az isten??

A terminátor úgy lépdelt felé, mintha mindennapi lenne számára a levegőben való sétálgatás egy instabil szerkezeten.

Will lába alatti gerenda, ahogy hátralépett, kettétört. A fiú elvesztette egyensúlyát, és zuhanni kezdett. Nem tudott semmiben sem belekapaszkodni, a gorilla termetű férfi pedig utána vetette magát, és a gravitációs vonzás meg a súlykülönbségükből kifolyólag utol is érte, majd maga köré zárta a fiú tehetetlen testét.

Will biztos volt benne, hogy valamelyik része ripityára fog törni, ahogy a betonba vágódnak, de az izmos férfi hátát fordította a talajnak és hagyta magát összetörni.

A fiú még így is összerezzent, de nem volt vészes a landolás. Amint a szemeit kinyitotta már karok is tekeredtek köré. A feje kótyagos volt és összemosott volt előtte a kép. A katonák végighúzták a földön, majd pár pillanat múlva már fejek tömege volt az arca felett.

Orosz szavak és mondatok csaptak össze, de olyan ijedt és vérfagyasztó tónusban, hogy Will viselkedése is felvette ezt a hangulatot. Fel akart ülni, de rögzítették minden tagját, pont úgy, mint minden alkalommal, amikor tesztet hajtottak rajta végre. A fények néhol még képesek voltak égni, valahol már csak néha-néha pislákolt a kis láng.

Will feje zúgott, olyan volt, mintha egy burokba zárták volna, egy sisakba.

El kell mennem Hawkinsba .

Hova tették a hátizsákját? Nem is emlékezett mikor került le róla. Csak ne nyissák ki. Ne nyissák ki!

Várjunk…

Megint a szobában van. Abba a szobában, amit Owens felrobbantott. Nem a földön volt, hanem a bőrbevonású vizsgálószéken.

Ezek szerint nem pusztult el a hely. Az orvos hiába rombolta le, hiába adta oda az életét.

A katonák egyre durvábban nyúltak hozzá, aztán egyszer csak mindannyiuk arcán halálfélelem áradt, és felvesztve rohanni kezdtek.

Will kapott az alkalmon és felült a helyéről, kiszedte a tagjait a még nem teljesen lefixált rögzítőből. Lemászott az asztalról és megszédült a világ. Meg kell keresnie a táskát. A nagy káoszban azonban sehol nem látta, ő viszont nem mehet el anélkül. Gyorsba topogott a repedezett padlón, amikor beleütközött valamibe és felesett. Közben dübörgő hang zakatolt felé.

Megtörölte az arcát és ahogy meglátta akadályát, megugrott ijedtében. Owens üvegszemei élettelenül néztek a semmibe, a teste csak deréktól felfelé volt egyben a lábrészei olyanok voltak, mintha bedarálták volna őket.

Will feltápászkodott és a katonák felé nézett. A rémült férfiak felé bámultak, de nem rá összpontosult a tekintetük, hanem mögé.

A fiú tüdejébe szorult a levegő, ahogy valami hátulról nekivágódott. Szemei kifordulni látszottak, az egész teste a megszűnés küszöbén járhatott. Csak a szapora szívverés és légzése volt az egyetlen, amit képes volt hallani.

Érezte, ahogy valami beléfúródik, ellepi elméje világát.

Itt van.

Akár egy ragadozó állat az áldozatával, igyekezett a bensőségeit elemészteni, hogy aztán a saját céljára használhassa.

Will viszont már tanult az előző esetből és felkészült a támadásra. Képzeletben egy fegyvert tartott a betolakodó entitás elé, ami való életben nem érne semmit, de ez itt nem a valóság. Ez az ő maga világa, a szubjektív valósága. Ahogy fogta eszközét,  a sötétség közelebb lopakodott hozzá, a fiú pedig lenyomta a pisztolyt. A lövedék környezete azon nyomban megváltozott. Már nem a Mind Flayer teste lebegett előtte, hanem egy erdő képe. A találat egy farönköt talált el, az annak tetején ágaskodó fehér nyúl helyett. Az állat megrázta magát a becsapódás miatt, de elmenekülni nem tudott. Ki volt kötve.

-Gyenge-szánakozott egy sóhaj keretében egy férfi hang.

A kis Will egy vadászpuskával a kezében lihegett, ahogy a testméretéhez képest nagy fegyvert maga előtt tartotta.

Nézte a szerencsétlen emlőst, és nem tudott a vörös szemekbe nézni, amik könyörületért esedeztek.

-Sajnálom-mondta elfolytott hangon. Az erdő területe csendes és békés volt, ők ketten voltak az egyetlenek, akik megtörték ezt a harmonikus egyensúlyt.

-A cél, hogy lelődd a nyulat. Még csak erőfeszítést sem kellene tenned, az a nyomorult oda van szögelve a tuskóhoz-morgott az apja.

Lonnie nem sokszor vitte ki Willt lőni tanítani, ugyanis ő minden alkalommal, amikor sor került volna erre, vagy elfutott, vagy a barátaihoz ment, vagy pedig elbújt. Ő többet tett ennek elkerülése végett, mint a  bátyja. Egy ideig.

-Igyekszem.

-Dehogy igyekszel. Eszedben sincs a halálba küldeni egy állatot. De nem baj, én megvárom. Előbb vagy utóbb kénytelen leszel megtenni. Ennél még Jonathan is jobb. Ő már megkapta a saját nyulát. Hozd el te is a sajátod. Gyerünk, újra!

A fiú lőtt. Aztán újra. És újra.

Lonnie-nak igaza volt. Nem akarta bántani a fehér állatot. Az apja miatt egy csomó erdei jószág a végzetét lelte azért, hogy ő a szórakozását lelje a hobbijában.

Will félt. Nem akart ott lenni, el akart futni valahova messzire, ahol a férfi nem éri utol.

-Addig nem engedlek el innen, amit nem döglött a célpont-Lonnie közelebb ment Willhez, akinek a válla megrezzent.- Tudod, hogy miért csinálom ezt? Nem azért, mert jobb dolgom sincs és nem is azért, mert akkora örömöt okoz a szenvedésetek. Te és a bátyád is férfiak vagytok. És egy férfinek erősnek kell lennie. Nem egy ilyen törékeny kislánynak, mint te.

Will érezte, ahogy megremeg az ajka. A fegyver csöve leért a földre.

-Apa….

-Az én kölyköm vagy és nem vagyok hajlandó egy síró-pityogó gyereket a hónom alatt hordozni. Én egy vadász vagyok. És egy vadász vadászt nevel, az pedig zsákmányt ejt. Mit gondolsz, ki fogja a seggedet megvédeni majd ha felnősz? A kocka barátaid? Az egy fokkal kompatibilisebb bátyád? Egyedül egy napig nem vagy képes túlélni. Ajánlom, hogy összeszedd magad.

Lonnie erősen visszatette a puskát Will kezébe, de olyan agresszívan, hogy a fiú alig merte megfogni. A nyúl felé fordította a fegyvert és fia kezét irányítva készült fel a lövésre.

-Elemzés. Kimérés. Beállás.

-Ne csináld-a fiú már a könnyeivel küszködött, ahogy nem tudott apja szorításából engedni.

-Nézd meg, ahogy kioltasz egy életet, hogy aztán a lelke a tiédet tegye erősebbé. Egy ragadozó nem kímél. Egy ragadozó nem hátrál meg. Egy ragadozó cselekszik és áttapos a gyengébbik fajon. És mi-suttogott a fülébe és Will egész teste libabőrbe burkolózott-mi ragadozók vagyunk, kölyök.  Will íriszei elmosódtak és az ujjai lenyomták a ravaszt. A fémgolyó sebessége és útja olyan módon vetült vissza a fiúnak, mintha ő lenne a golyó. A becsapódás hangja a csontjaiig hatott.

A vértócsában való megmártózása után görgő hangok vettek felé irányt.

Egyre erősödött és forgó kerekek süvítettek a padlón.

Will számára kivilágosodott új helyszíne. A Rink-o-Mania volt, a görkorcsolyapálya, ahova Mik-ekal és Ellel együtt mentek el.

A pálya tele volt a szórakozó fiatalokkal, vidáman nevetgéltek és kapaszkodtak egymásba, nehogy elessenek instabil állapotukban. Minden csillogott és villogott, teljesen valósághű volt a jelenet és élettel teli érzelmekkel táplált.    

Will értetlenül nézett a körülötte keringő tömegre.

Mike és El előtte fogta egymás kezét és úgy haladtak előre. Will csak mögöttük vontatottan mozgott és próbálta elterelni a figyelmét.

Amint az egyik sarokhoz értek, levették a görkorikat és elmentek meginni egy frissítőt, amit Angela és a csapata szakított meg. Elrángatták Elt.

-Mike, tennünk kell valamit-fordult barátja felé, de a fiú meg sem rezzent. Felállt és a csoport felé vette az irányt. Will követte.

-Hé, nem mehetsz csak úgy oda-Will egyre hangosabban beszélt, de Mike teljes mértékben kizárta. A fiú barátja elé sétált és megakarta állítani, de ő konkrétan keresztül sétált rajta. Will döbbenten nézett maga elé, majd nézte végig, ahogy Mike erőszakos módon kiszedi Elt Angela karmai közül.

-El, minden rendben? El….

A húga viszont csakis az előtte álló Mike-ra nézett és értékes mosollyal az ajkain közelebb hajolt hozzá. Mike viszonozta a csókot.

Will örült a boldogságuknak, de valahogy az igen hosszan tartó jelenet már kellemetlenséggel töltötte el a fiút.

-Talán ideje lenne hazamenni-akaszkodott ki El a romantikus pillanatból.

-Jonathan és a haverja úgyis a közelbe lehet-értett egyet Mike.

-Ott lesznek a parkolóban-nézett rájuk Will.

-Szerinted elmentek vagy várnak ránk?-gondolkozott el a lány, ahogy megigazította egyik csattját a hajában.

-Nem tudom.

-Ez valami vicc ugye?-a fiú már tényleg kezdett kétségbeesni.

Az álompár viszont kézen fogva elindult, Will futott utánuk.

Ahogy mondta, a bátyja és Argyle már ott voltak értük.

-Mizu kölykök, milyen volt a randi?-húzta le a pizza futár az orrára a napszemüvegét és azon keresztül szemlélte Elt és Mikeot.

-Nos, minden jó ha a vége jó-sugározta optimista oldalát a húga.

-Gyerünk, Argyle szerzett pizzát-intett Jonathan.

-Jonathan!-Will úgy kiabált a bátyjának, mintha az élete forogna kockán. Odasétált hozzá, de még akkor sem fókuszált rá a tekintete, amikor pár centire állt tőle.-Hé! Itt vagyok! Itt vagyok én is!!

Senki nem lát. Senki nem vesz észre .

Hirtelen az egész világ megfagyott. A jelent színkompozíciója szürkébbé és maszatosabbá alakult, ahogy a kis furgon elsuhant a főúton, ő pedig csak földbe gyökerezett lábbal állt és nézte, amíg el nem tűnt a szeme elől a családja.

Valahol a távolban felszólalt egy szülinapi zene, egyre tisztábban és hangosabban.

-Boldog szülinapot!-hangzott el a tömeg. Pukkantak a konfettik, lufik keresztezték az egész asztalt, ahol az ünnepelt volt, két lány hozta a tortát, néhány srác kamerázta barátjuk reakcióját. A társaság nevetett és őszinte öröm és boldogság lepte el a környezetet. Rózsaszín porfelhőbe burkolózott a meghitt pillanat.

Will érezte, ahogy valami mélyen beleszúr a mellkasába.

-Szeretünk, te vagy a legjobb barátunk.

-Sosem felejtünk el, hiszen mi mindig itt leszünk egymásnak.

-Örökké.

-Oh…örökké.

A fiú a földre rogyott és kiszakadt belőle a sírás és az üvöltés egyvelege. Még sosem érzett ilyen szintű lelki fájdalmat, a világa szétszakadni kívánt, mintha valaki szó szerint tépte volna szét a tér szövetét.

A tüdeje borsó méretűre zsugorodott és alig viselte el rendezetlen levegővételét.

A továbbra is tomboló vidám zene teljesen elborította a józan eszét. Szemeit annyira összeszorította, hogy már a feketeségből furcsa színes vonalak jelentek meg. A vonalak összeértek és egy alakzattá fejlődtek. Addig kúsztak a színek, míg ki nem adták a jelenet egészét.

A fiú szeme előtt több képzuhatag is vetítést élvezett.

Rövidfilm formájában tekerte végig az utóbbi idők rossz és fájdalmas emlékeinek virágcsokrát.

Látta az apját, látta a gúnyolódó gyerekeket a suliból, ott voltak a barátai.

Megjelent az a jelenet, amikor Mike és El először fújta le a közösen töltött délutánjukat. Amikor az egész nyár csak abból állt, hogy ők ketten egymásért léteznek. Ő pedig nem akart mást, csak a barátaival tölteni a szabadidejét.

Kirajzolódott a Mike-kal való veszekedésük az esőben. Az idő sokkal erősebben csapódott le a lelkében, vetületet adott a két fiú közötti érzelmi összekapásnak.

Will eltekert a szembefutó esőben. Látta, ahogy a kis kuckóját szétrombolja. A sokéves múltja és gyerekkora ott hevert a mocskos és saras fűben. Valami akkor megtört. Ami most jutott el hozzá tudatosan.

Lassú léptek váltották fel a felszínre csapódó esőcseppeket. Hosszú, kimért lépések visszahoztak, hallatszott azok nyálkás jellege.

Will agya elcsendesedett. Nem tűnt el a benne dúló érzelmi háború, de mégis egy olyan új érzés lépett be az elméje ajtaján, ami egyfajta fényt sugárzott.

A fiú felemelte fejét a könnyektől és nyáltól áztatott földről és felnézett.

Vecna méltóságot és hatalmat árasztott alakja nézett le rá. Vöröses teste egészén csápok futottak fel, tekeredtek és fogták össze az egykori emberi lény testrészeit. Will tekintete nem mutatott megingást, természetesnek hatott számára a szörny jelenléte, mintha az eddig felsorakoztatott szenvedésnek ő lenne a végső állomása.

-Milyen szörnyű sorsra jutott a kis magányos fiú-mondta zengő hangon.

-Hagyj-törölte meg a szemeit.-Hagyj békén.

-Én nem bántalak, alkotó. Éppen ellenkezőleg. Segíteni szeretnék.

A fiú megvető pillantást gyakorolt a másikra.

-Segíteni…

-Minden, amit láttál és átéltél egy olyan jelenet az életéből, ami meghatározó volt számodra. Ahogy te megélted.

-Mit akarsz?

-Nem, te mit akarsz?-Vecna lentebb vette tónusát és Will érezte, ahogy a test elé telepszik. A szörny már szembe nézett vele. A jelenléte hihetetlen nyomást helyezett a testére és a szellemére egyaránt.-Nem sokáig tudod már fenntartani a szereped, kölyök. Minden maró fájdalom ott gyülemlik össze a lelked legmélyén. Egyszer ez a tároló szét fog robbanni és semmi nem fogja tudni megállítani. Miért hagynád, hogy elveszítsd az eszed?

-Miről beszélsz?

-Arról a gigantikus méretű démonról, ami éppen megszületni kíván a sebeinkből. Az te összes belső vívódásod együttesen fog testet ölteni, hogy megvédje az elméd martalékát. Milyen jeleneteket láttál? Mit mutatott meg neked a gyökered?

Will nem válaszolt, de itta Vecna szavait.

-Minden egy területből ered. Egy bizonyos pont mérgez téged a legjobban. Az pedig a kapcsolataid. Főleg a barátaid. Barát…Érdekes kis szó ez. Nem illik rájuk.

-Azok-lehelte a szavait, de maga is elbizonytalanodott egy másodpercre. Vecna tekintete folyamatos fókuszt diktált.

-Igazán? Akkor bizonyára képzelted az elmúlt képsorokat. Talán elfelejtetted az elmúlt nyarat? Amikor mindenki elhagyott.

Will pulzusa felgyorsult.

-Mindenki megtalálta az útját, a társát, a sorsát. Te viszont…csak sodródtál az árral. A barátaid a saját érdekeik és kapzsiságuk után futottak és egyikük sem nézett hátra. Nem hiányoltak senkit.

-Nem….nem igaz….

-Hol vannak most Will? Hol vannak a barátaid? Mióta is vagy itt egyedül? És senki nem jött el érted. Senki.

A fiún a hideg futott végig. Akaratlanul is elgondolkozott Vecna szavain. Már másfél éve az oroszok nyakán van és ténylegesen nem kapott semmiféle értesítőt otthonról.

Hiszen..El tudott volna vele beszélni, nem? Ha nem tudnák hová tűnt, akkor a húga képes lenne megtalálni. De akkor miért? Amikor ő tűnt el, mindannyian a keresésére indultak. Amikor Hopper tűnt el, az anyja minden eldobott, hogy viszontláthassa. Megkeresték az eltűnt szeretteiket. Hiszen ő is ezt tette… akkor miért nem érdemli meg ugyanezt? Amiért El és Mike kapcsolata összetörte a szívét? De ő sosem állt a boldogságuk útjába, éppen ellenkezőleg, az volt a célja, hogy egymásra találjanak megint. Hiába magát rombolta le ezzel a cselekedettel. Hiszen ő…szerette Mike-ot. Még ő sem…senki nincs itt. A lelke vákuumban állt.

-Sajnálom…

-Nem érdemelnek meg. Mind egy szálig csak rothadó virágok. Nem szabad visszafutni oda, ahonnan az első vágásokat szereztük. Valószínűleg meg fog ismétlődni és addig üt beléd, amíg össze nem roppansz a kezük alatt.

Will a kezeire nézett, amik már a fekete és vörös színben ázott föld felett.

Valahogy…nem találta Vecna szavait valótlannak.

-Ha igazad is van-kezdte, de nem nézett a szörnyre-, mégis mit tegyek? Szeretem őket.

-Nem szabad engedni a szeretetnek. A feltétlen és önzetlen érzelmek és kötelékek csak az utadban lesznek. Elhomályosítja a logika akadálytalan vonalát, és ködöt teremt a szív és az agy között.

-Nincs nekem szívem…nincs bennem semmi, ami még egész-hunyta le a szemét.

-A szilánkosra tört szív egy csodálatos út arra, hogy újjászülessen az ember. Csak másképpen kell összeragasztani a darabjait. Én tudom ennek a módját. Szeretnéd nekik megmutatni, ki is vagy te valójában? Ki az a ember, akit eldobtam maguk mellől? Mutassuk meg nekik. Csináljunk egy új csapatot, te és én.

A fiúban fellángolt valami.

Nem, nem, nem…

Will vett egy mély levegőt és átgondolta a jelenlegi helyzetét. Táplálták a szavak, viszont ezt nem hagyhatja.

Emlékezz, ki vagy és miért vagy itt…..

Zene csendült fel, egy igen ismerős zene.

Will elméje kezdett felszállni a illúzió felhője alól. A Mind Flayer…emlékek…manipuláció.

A szülinapja….Argyle emlékezett rá! Ő volt az egyetlen. Hiszen Kaliforniai barátjuk nem volt kapcsolatban Vecnával. Ez az egész…az ő műve. Ezért nem tudta senki milyen nap volt, hiszen kitörölte az agyukból. Hogy aztán most ezt fegyverként elé tarthassa és bizonyítékként mutassa be.

Játszik veled! Játszik veled!

El kell tűnnie innen.

Azonban Vecna nem volt rest, hatalmas hosszú ujjait a fiú elé helyezte és ennek hatására Will feje automatikusan ellensége felé fordult.

-Buta fiú. Pedig felajánlottam neked magam mellett a trónt.

-Trónt az áldozatok hulláján-sziszegett.

Villámok kezdtek el feltűnni a környezetükben, hatalmas kődarabok emelkedtek fel a felszínről.

A fiú tudta, hogy ha nem tesz valamit, akkor itt és most el fogja veszíteni az elméjét.

Visszagondolt, mit is mondtak a többiek a Maxszel történtek után.

Ő is a lányhoz hasonlóan igyekezett felidézni magában boldog pillanatokat. Azokat, amikor igazán önmaga lehetett és megállíthatatlanná tette a szabadság érzése. Erősen koncentrált. De semmi nem történt.

Mi…nincs…egy ilyen emlékem sem ?

Elvesztek. Nem engedi, hogy használja őket. Már nem tud Max nyomdokaiba lépni, Vecna tanult a hibájából, és nem hagyja újra megtörténni.

Ebben a pillanatban viszont megragadta Vecna kezét és a rajta tekeredő csápokat letépte. A szörny ereje megakadt, Will pedig visszaesett a földre.

Elrejtette? Teszek rá! Akkor sem fogok itt meghalni. Feladatom van még ebben az életben .

Amint felegyesedett, hihetetlen fájdalmon nyílalt a nyakába. Azonnal odakapta a kezét. Olyan volt, mintha szét akarna szakadni. Érezte, ahogy szétnyílik a bőr és egy fémeszköz belenyúl a nyílt sebbe.

Annyi erő még volt Willben, hogy fél szemmel ránézzen Vecnára.

A szörny azonban olyan arcot vágott, amire a fiú a legkevésbé sem számított volna. Szemei kitágultak és egy meglepődés-ijedtség kombináció futott át földöntúli pofáján. Nem ő csinálja?

Egyre homályosabb lett az egész kép, eltűnni kényszerült Vecna képzeletvilága.

A fiú a földre rogyott. Mintha valaki az idegeiben turkálna és szedne ki valamit, aminek a gyökerei odáig elérnek.

-Tünés…-suttogta.

Az elszakadás pillanatában, kiszabadult egy eddig fogvatartott lény. Will a kegyetlen fájdalmai után olyan szintű erőt érzett, ami az egész testét feltüzelte. Mintha üzemanyagot öntöttek volna az ereibe.

Vecna támadni próbált, de Will semmiből jövő aurája elsöpörte kreálmányát.

Fogalma sem volt róla, mi történik pontosan. Nem ő irányított, hanem a feltörő energiahullám, ami belé költözött.

Aurája betöltötte az egész teret és terjeszkedni kezdett, kiszabadulni a bezártságból.

-Will.

-Will.

A fiú csak másodjára figyelt fel a halk vékony hangra.

-Will.

Az ismerős lány szólogatása kibillentette állapotából. Ez már nem a képzelet játéka volt. Biztosan nem.

Will kereste a lányt, de nem látta sehol.

-El….

-Will. Én vagyok az, El.

-Nem látlak. Hol vagy?

Mikor jutott be az elméjébe? Talán ő állította meg igazából Vecnát.

-Nem tudom hallasz-e, de el szeretnék neked mondani valamit gyorsan. Elkaptak minket az oroszok és munkatáborrá alakították a falut. De ma megszökünk. Ne aggódj, elmegyünk érted. Szeretn-

Húga szava ezzel megszakadt.

-El?-a fiú tudata kikerült a semmiből és visszakerült a valóságba.

Ugyanabban az orvosi szobában volt, azonban az orosz katonák körülötte hevertek. Mindannyian halottak voltak, vérfoltok csöpögtek a fehér padlóra.

Ő maga a temető közepén állt és azonnali fáradság és szédülés fogta el. Alig tudott a mögötte levő asztalba belekapaszkodni. Ahogy tekintete továbbra is a lába előtt keringett, látta a gyűlő vércseppeket. Remegő kézzel a nyakához nyúlt. Érezte, hogy minden tiszta vér.

A francba. Mi a fene történt?

Megtapogatta a lyukat, ahonnan a vére szivárgott. Ezek szerint ténylegesen megtörtént ez a művelet a nyakával a valóságban is a valós fizikai testén. Kezét erősen a sebre szorítva próbált eszméleténél maradni, de a szoba egyre jobban forgott és sötétedett, ahogy veszítette el vérének értékes százalékait.

Kezdett tompán fogni az agya, a lábai már nem bírták tovább tartani testét.

Egyre nehezebb volt fókuszálni, de tudta, ha így veszíti el eszméletét, akkor el fog vérezni és nincs visszaút.

Szemeivel keresett valamit, amivel el tudja állítani a vérzést. Kell lennie egy eszköznek, ami a hasznára válhat. Ha az oroszok ezt céllal tették, akkor nyilván be is akarták kötni a sebet, csak nem volt már rá lehetőségük.

Rengeteg kérdés felmerült volna benne, de most csak és kizárólag az életbemaradás lebegett előtte.

Ahogy tapogatózott, talált egy fémtálcába tárolt tűt és cérnát. Legalábbis ő ennek azonosította be a két tárgyat.

Elkezdte szétszedni a cérnát, majd beletalálni a tű mikroszkóp méretű lyukába. Az alig működő kezeinek megadta a kihívást, de ahogy ezzel megvolt, jött a következő probléma. Össze kellene varrnia a nyakán tátongó krátert. Eszébe nem jutott megállni gondolkodni, már kereste is a seb szélének ép bőrterületét, hogy elkezdje a műveletet. Az agya már a fájdalmat sem jutatta el a sejtjeihez, a hangsúly már a teljesítésen volt.

Most igazán bánta, hogy nem figyelt oda, amikor az anyja a húgának tanította, hogy kell szépen és esztétikusan dolgozni a tűvel és a cérnával.

Ahogy éppen kezére esett, úgy húzta a vékony fonalat és fokozatosan húzta össze a sebet. Ide-oda szurkált, amíg alább nem hagyott a vérzés. Már csak az akarat tartotta ébren. Egyik pillanatban leverte a víz, utána pedig a hideg rázta.

Egyre sötétebb volt a szoba, a szemei csukódtak le, de a keze folyamatosan mozgott. Ahogy egy göröngyös és száraz felületen húzta végig az ujját, szervezete megadta magát. Hagyta, hogy saját vérébe dőljön a katonák társaságában és rászálljon  a nyugalom tengere.

Chapter Text

A repedezett üvegű tükör felületén a por és kosz mixtúrája keveredett és nehezítette meg a tárgy feladatának betöltését.

El előtte állt és egy hajgumival a kezében kötötte hátra hajának egy kis részét, majd kontyba fogta, amennyire a hossza engedte. Fürtjei többi részét szabadon hagyta.

A csapatuk visszatért a Wheeler házban és attól függetlenül, hogy elválni terveztek, először a kis házban szedelőzködtek össze.

A lány a fürdőben volt és gyanúsan sokáig csinálta frizuráját, ugyanis minden percben valami máson kezdett gondolkozni és belegabalyodott barna hajába.

Nancy javasolta, hogy mielőtt különböző irányokba mennének, készüljenek fel az esetleges harcra.

A házat üresen találták és csak az ő jelenlétük emlékeztette az épületet, milyen is az emberi jelenlét benne.

Mindannyian megszabadultak az oroszok által adott egyenruhától és felvettek egy új és tiszta darabot.

Elnek felszabaditó érzés volt a kantáros nadrág és a lila ing anyagának simulása megviselt bőrén.

A szutykos tükör eleget vert vissza belőle ahhoz, hogy megfelelőnek könyvelje el új külsejét. Ettől eltekintve még nézte az előtte álló kislányt, mintha egy másik embert akarna vizsgálni, hogy vajon mi járhat a fejében.

Vett egy mély levegőt és megmosta hideg vízzel az arcát.

Az oroszok ittléte alatt, és a magánzárkájában, volt ideje sok mindene gondolkodnia. Minden erejével azon kell lennie, hogy Vecna elessen és a barátai épségben túléljék a közelgő csatát. Tudta, hogy ehhez neki is erősebbé kell válnia. Legutóbbi találkozása volt számtársával erős bélyeget nyomott rá, miszerint nincs meg hozzá a megfelelő képessége az ellentámadásra. Ezen a szinten nem lesz képes győzni. Pontosan ezért megtett mindent, hogy fejlessze magát az elmúlt másfél évben. Nem tudta olyan könnyen és gyakran, mint szerette volna, de képes volt átlépni a határait.

Ránézett a kezeire és ökölbe szorította. Hopper karkötője erősebben húzódott a karján, mint valaha.

-Öhm..hé.

A lány észre sem vette, ahogy a fürdőajtó lassan résnyire nyílt. Látta a tükörből a fél fejét bedugó Lucast. Látszott a fiún, hogy nem tudta, bejöjjön-e vagy inkább maradjon kint.

-Gyere be nyugodtan-adta meg neki a választ.

-Csak ő vagy én is?-jött egy másik hang Lucas mögül. El egy apró mosolyt engedett el.

-Már kész vagyok.

A két fiú bentebb lépett az ajtóból. Dustin úgy nézett körül, mint aki életében nem látott még fürdőt.

-Nem akartunk csak úgy berontani, tudod a lányok képesek fegyvert tartani a tarkódhoz, ha öltözék vagy készülődés közben zavarod őket.

-Ha fiú vagy-tette hozzá Lucas.

-Szerintem minden esetben-vonta meg a vállát a tudóspalánta.

El értékelte, hogy próbálják oldani a feszült hangulatot a barátai, de neki így is nyomta a vállát a jövő iránti felelőssége. Tekintete visszatért a kék karkötőre.

-Ne aggódj, nem lesz semmi bajuk. Hopper egy halhatatlan veszedelem, egy terminátor egy sith-ábrázolta Dustin.

-Hogy lenne már sith? Gonosznak tűnik az az ember neked?

-Nem, de nem is illik bele a Világos oldal lovagjai közé. Talán ilyen Sötét erő használó, csak jó célból.

-Ennek semmi értelme-rázta a fejét Lucas.

-Nem aggódom csak…-szólalt meg El, mire a két fiú azonnal elhallgatott és rá figyelt.

-Mi is félünk-tette a vállára a kezét Lucas.

A lány felhúzta a szemöldökét.

-Nemcsak te érzed a végzetet-szívta be az ajkait Dustin.

-Nagyon félek, hogy soha többé nem látom Maxszet, hogy soha többé nem látom ébren, nem hallom a hangját és nem érzem a közelségét-Lucas nem nézett egyikük szemében sem.

-Esküt tettem.

-El, ha esetleg….szóval nem akarom, hogy magadat hibáztasd.

-Nem hiszel bennem?-húzta össze a szemöldökét a lány.

-Hiszek benned. Benned és az ellenerőben is egyaránt. A hitünk nem ment meg mindet.

-Max élni fog és a saját szemeddel fogod látni-húzta ki magát és szikrázó szemmel nézett bele Lucas szemébe. El nem akarta, hogy kételkedjenek benne. Talán az lebukása miatt már nem hisznek benne annyira, mint azelőtt, és teljesen jogosan is teszik ezt. Ő is csak egy ember a sok közül néhány képességgel megfűszerezve, de nem annyival, hogy nem üssenek sebet a mellkasába.

-Hogyan fogod ezt megoldani?-kérdezte Dustin.

-Kitalálok valamit-mondta, de igazából fogalma sem volt, miképpen tudná a barátnője elméjét visszarángatni Vecna gyűjteményéből.

-Végeztetek már kölykök?-kiabált Steve valahonnan a földszintről.

-Hogyne, csak még felpakolok egy kis sminket-kuncogott Dustin.

-Gyerünk!

A trió leszakadt a lépcsőn, ahol a csapat többi tagja az asztal körül foglalt helyet és várták őket.

Ahogy leültek egy-egy üres helyre, Nancy csípőre tett kézzel nézett körbe.

-Rendben, most hogy szabadok vagyunk ideje cselekednünk. Prioritásaink közé tartozik Max, Argyle és a szüleink, illetve a maradék falulakó megkeresése. Az első lépésünk az lesz, hogy ezeket a pontokat kipipáljuk, utána pedig Vencával fogunk kicsit foglalkozni. Megpróbálunk egy ellentámadást kieszelni.

-Jelenlegi állás szerint Dustin,Steve, Robin Erica és anya a szülők, El és Lucas Max, Nancy és én pedig Argyle megkeresése után járunk. A legfontosabb, hogy ezek teljesítve legyenek-szállt be Will bátyja is a beszélgetésbe.

-Mivel fegyverkészlet hiányában vagyunk, ezért mi ketten többek között erről is gondoskodni fogunk-folytatta Nancy.

-Honnan szereztek fegyvereket?-tette fel a kérdést Lucas.

-Mivel valószínűleg az összes ház ki lett fosztva, nemcsak a miénk, ezért a laborban kellene először megfordulni.

-A labor biztonságos hely, nem lehet könnyen bejutni-figyelmeztette őket El.

-Pontosan ezért kiváló hely halálos fegyverek tartására.

-A védelem miatt vihetnénk oda a falubelieket is, nem?-tette fel feltevését a tudóspalánta.

-Okos fiú vagy, Dusty-bólintott Steve.

-Nem, nem okos-figyelmeztette őket Erica, aki eddig csak némán ült.-Ott is van egy Upside Down lyuk, sőt a legnagyobb. Ki az a hülye, aki oda viszi az összes embert?

-Basszus-átkozta magát a fiú.

-És mi van a sulival? A két iskola közel van egymáshoz, szóval ha nem lenne elég hely, két épület is a rendelkezésünkre áll-vetette fel Robin. Steve dicsérően veregette meg a lány vállát.

-Ott is közel van a hasadék-mondta Lucas.

-Az mindenhol ott van-vonta meg a vállát a bébiszitter.-Maradjunk a sulinál.

-Akkor ott találkozunk, ha végeztetek-értett egyet Nancy.-Adó-vevőkkel fogjuk tartani a kapcsolatot, ha bármi félremegy, azonnali értesítést kérek.

A csapat minden tagja kapott fegyvert, amit mèg az orosz fegyverraktárból csempésztek ki. Elnek erről eszébe jutott, hogy nem látta Jonathanék apját a jelenlevők között, pedig elvileg ő is velük kellene hogy legyen.

Néhányan váltottak pár utolsó szót egymással mielőtt elváltak volna.

-Legyetek óvatosak-lépett Joyce Elhez és Jonathanhoz.

-Nem lesz baj, találkozunk még-küldött egy félmosolyt a fiú, de nem tűnt őszintének, inkább az anyját akarta megnyugtatni a szavaival. Elt aggodalom fogta el.

Joyce őt is megölelte. El hagyta, hogy átjárja egy kellemes érzés a nő karjaiban és egy pillanatra azt érezze, minden rendben van.

Lucas felkapott egy hátizsákot, majd kezet fogott Dustinnal.

-Várom, hogy Max kioktasson minket a sok hülyeségekért, amit vétettünk-mondta.

-Ja, valahogy úgy-Lucas tekintete tele volt szomorúsággal és érzelmekkel.

-Mivel egy ideig egy irányba megyünk, ezért mehetünk négyen az út feléig-húzott kesztyűt Will bátyja a kezeire.-Amíg lehet legyünk többen egy helyen.

Dustinék elindultak az egyik irányba, El és Lucas pedig Nancyvel és Jonathannal kiegészülve az ellenkező útra tévedtek.

Barátjuk még küldött egy sok sikert jelet nekik, mire Steve kapucnin fogta és visszaterelte, mint egy engedetlen gyereket.

Elt különös melankólia járta át, ahogy az élettelen természetben sétáltak. Hiába voltak házak körülöttük, olyan érzés kerítette hatalmába, mintha csak ők maradtak volna hátra több száz emberből. Az épületek ennyi idő alatt is megviseltnek hatottak az átszivárgás következtében, mintha minden gyorsabban öregedett volna és elfolyt volna az idő megrendítetlen vonala.

A lánynak az előtte menetelő Nancyre terelődött a tekintete, akinek magabiztos kisugárzása teljesen megbabonázta. Ő is szeretett volna ilyen lenni. Nancy Wheeler egy olyan fiatal nő volt, akire csak felnézni lehetett függetlensége és harci kiállása miatt. Volt benne valami, ami Elből hiányzott.

Mike nővére a hátán hordozta nehéz puskáját, egy kisebb pisztolyt pedig az oldalához erősített.

Mellette Lucas erősítette, a fiú a homlokára húzta terepmintás fejkendőjét és egy távcsővel a nyakában tartotta a lépést.

Kezében a kapott fegyvere lapult, de olyképpen forgatta az ujjai között, mintha most fogott volna először ilyen példányt.

-Minden oké?

Jonathan közelebb húzódott hozzá és lemaradt a két baráttól. El ismét képes volt lassabban sétálni, mint a többiek. A fiú azonban nem vette le róla a tekintetét, amíg nem kapott választ.

-Persze-bólintott a lány.

A fiú felvette a lány tempóját és egymás mellett haladtak. Jonathan arcán látszott, hogy szeretett volna mondani valamit, de nem igazán tudta hogyan is fogalmazhatná vagy fejezhetné ki a gondolatait. El együtt érzett vele, hiszen számára sem a szavak voltak a legerősebb fegyverek.

Valahogy Jonathan olyan volt számára, mint egy távolból figyelő őrszem vagy egy kívülálló olvasó az emberek között. Ott volt fizikailag közöttük, de mégis valóságtartóan állt hozzá eleinte az emberekhez. Ez a magatartás Willben is jelen volt, de talán nem ennyire kiemelkedően.

Argyle volt talán az, aki kirángatta a komfortzónájából, főleg, hogy Will elmondása szerint nem kötött senkivel sem barátságot ezelőtt. Számára a családja és a barátnője volt az egyetlen kapaszkodó.

Ellel sem volt közvetlen, de kétségkívül próbálkozott megtörni a jeget az együttélésük alatt.

Látszott minden rezdülésén, hogy szíve mélyén viseli a családja összes tagját. Legalábbis Will eltűnése őt is legalább annyira sakkban tartotta, mint Mike-ot.

De Mike más…

El zsebre rakta a kezét és elkapott egy előtte szállingózó levéldarabot.

A lány nem hitte volna, hogy az a fiú válik számára a legkiismerhetetlenné, aki anno befogadta az otthonába és tetőt helyezett a feje alá.

Nem tagadta, a fiú egy fontos személy volt az életében, de nem olyan értelemben, ahogyan gondolta. Csak két gyerek voltak, akiknek fogalma sem volt arról, mi is az a szerelem. El talán a mai napig nem teljesen érti, mi is takar ez a komplex emberi érzelem. Valami, ami erősebb, mint a barátai és családja iránt érzett kötődés? Talán igen. Nemcsak egy csókokból álló fizikai vonzalom van a háttérben, van benne egy varázslatos vonulat. Legalábbis úgy tűnik.

Ahogy Lucas szeme csillog Max nevének említésére, Jonathan meleg mosolya Nancyre és még Hopper, a kívülről rideg és kemény férfi is képes olyan arcot felvenni Joyce közelében, amitől elolvad az ember.

El a gondolattól magában elmosolyodott.

-Mi az?-Jonathan újra felé szegezte tekintetét.

-Gondolatok-vonta meg a vállát a lány.

-Ilyen pozitív?

-A világvégén is van valahol egy rész, ahol a felhők mögül süt a nap-vigyorgott.

-Süt a nap…-mélázott el a fiú.

-Csak próbálom a dolgok jó oldalát is értékelni. Eszembe jutott milyen szép is ez a világ.

Jonathan mostmár tényleg zavarodottan nézett fogadott húgára, ha lehetséges lett volna, a kérdőjelek már köröztek volna a feje körül.

-Nem tagadom, van miért élni-nézett lopva az előtte sétáló lányra.-Amíg van cél, addig van kihívás és cselekvés.

-Szeretnék egy pillanatra elvonatkoztatni arról, hogy…emberek élete múlik rajtunk.

-Gondolj arra, hogy végig fogjuk vinni.

-Szeretnék győzni, de úgy érzem nem lehet mindent…valamit nem fogok tudni elnyerni.

-Figyelj El…ez itt egy háború.

-Pontosan ezért rettegek-nézte a földet.

-A háborút nem egyedül vívják-kapta hátra a fejét Nancy. Mindketten a lányra meredtek.

-Kihallgatod a privát beszélgetésünket.

-Nagyon privát, akkora csend van, hogy pár méterre arrébbról is hallanám.

-Túl nagy csend-ismételte Lucas.-Az sosem jelent jót. Legutóbb így lettünk elfogva.

-Mert csend volt?

-Nem. Vagyis de. Szóval….

Lucas elharapta mondata végét, ahogy Nancy elé helyezte a kezét. A lány jobbra és balra vizslatott. Tulajdonképpen még a falu közepét sem érték el.

El fülelt, de semmilyen élőlény neszeit nem tudta kivenni. Nancy hátrafordult és némán jelzett, hogy lassan közlekedjenek tovább.

Ahogy haladtak előre már a lány számára is kivehető volt egy kaparászó hang. Valami a földet túrta.

Nancy kezei olyan feszesen álltak a puska markolatán, hogy nem lett volna az az elemi erő, ami elmozdíthatta volna ujjai pozícióját. Jonathan közelebb ment barátnőjéhez és készen állt lecsapni. Lucas már kevésbé volt magabiztos, de kihúzta magát és Elhez közel tartotta magát.

Amint egy sötét alakzat rajzolódott ki a talajon, Nancy bármiféle figyelmeztetés nélkül elsütötte volna fegyverét, ha Jonathan nem állítja meg időben.

Lucas fényt adott az előttük elterülő teremtményre.

A Demogorgon kisebb változata, egy Demodog hevert a piszokban. Feje félig hiányzott, de a hátsó lábával mégis képes volt mozgást generálni és port kelteni.

Nem volt egyedül, pár méterre sorakoztak hasonmásai is, testük bizonyos részei csonkán feküdtek és környezetük piros színben díszelgett.

-Itt meg mi történt?-világított egyenként az összes egyedre a zseblámpás fiú.

-Úgy tűnik valaki előttünk járt itt-mondta Jonathan. Leguggolt az először meglelt, zajos szörnyhöz és közelebbről megvizsgálta.

-Láthatóan ugyanaz a személy lehet az egész falka kiírója-gondolkozott hangosan Nancy. A Demodog sokaság mindegyikének a feje hiányzott.

Will bátyja óvatosan végighúzta a kezét a nyaki részen, ahol kíméletlenül fityegett a hús és a bőr. Majd tovább sétált a többi példányhoz is, és megtette ugyanezt.

-Ugyanaz a fegyver volt. Érződik, ahogy el lett vágva.

-Mivel vágták le, karddal?-húzta fel a szemöldökét Lucas.

-Az biztos, hogy egy hosszú pengéjű tárgy lehetett.

-Ki tart magánál ilyen eszközt?

-Szerintem jobb, ha nem tudjuk meg-húzta el a száját Lucas.

Ahogy a szörnyek elhelyezkedését nézte, Elnek feltűnt, hogy a sor abba az irányba festi be a földet, amerre az ő útjuk is vezet.

Az igazat megvallva fogalmuk sem volt arról, milyen állapotban lehet a kórház, ahol Maxszet tartották, hiszen a szivárgás óta nem jártak arra. A lány nem szeretett volna olyan eshetőségekre gondolni, mint egy Demogorgon támadás.

-Ez nem túl biztató-súgta oda barátja a jobbjáról.

El ránézett Lucasra, majd Jonathanra és Nancyre is. Némán bólintottak, majd a kis csapat fele-fele arányban elindult saját ösvényén.

A lány minden érzékét nyitva tartotta és nem hagyta, hogy bármi eltompítsa azokat.

A Demodogok jelenléte érthetőbbé vált, amint közelebb kerültek az egyik fő szakadékhoz, amit Vecna átka okozott másfél éve. Szélesebb volt, mint távolról, vörössége már enyhébb színekben úszkált, de mélyen vöröslött a fenék.

Lucassal minden lépésükre odafigyeltek, dehogy megcsússzanak. Egy rossz mozdulat és már zúdulnak is bele a lyukba.

-Hogy fogunk itt átjutni?-nézett bele barátja apró mozdulatokkal a szakadék mélyére.

Túl sokáig tartott volna kitérőt tenni, megoldást kellett találniuk, ami itt és most kivitelezhető.

-Áhh….-El Lucasra vigyorgott, ami a fiúban nem kis félelmet keltett.

-Nem tudom mi jár a fejedben, de ez a tekintet nem valami bizalomgerjesztő-vallotta be.

-Veszélyes lesz.

-Benne vagyok.

-Át tudlak reptetni a szakadék felett. Van a túloldalon egy borzasztóan magas fa kidőlve-mutatott a vastag törzsű darabra nem is olyan messze a földi sebhelytől-, azt használni tudjuk átkelésre.

-Oké, de engem minek kell átreptetni a “kissé” veszélyes lyukon?

-Valakinek meg kell mozgatnia és vizsgálnia. Lehet nem is lesz megfelelő.

-Miért nem te mész?

-Reptessem magam?

-Sose próbáltad?

-Nem, nem igazán-döntött el a fejét.-De akár te is itt maradhatsz, ahol valami eszelős ember kardokkal dobálózik.

-Lehet ő már ott van-mutatott ő is a túloldalra.-Valahogy át tudott kelni. Biztos van más megoldás. Csak nyitott szemmel kell járnunk.

-Ha kitalálsz jobbat, elfogadom.

-Őszintén a fene tudja mi van arra. Nem lenne okos megoldás egyikünk részéről sem egyedül csatangolni. És pazarolni se kéne az erődet.

El igazat adott Lucasnak. Demodogok és Demogorgonok is lehetnek ugyanúgy a másik oldalon.

A fiú folyamatosan a kritikus mező szélén lépkedett és zsúrós szemmel nézegette a vörös felhőt. A fejében hevesen működő fogaskerekek kattogása kitartóan tartotta tempóját.

-Nem kéne ennyire eltérnünk-vonta fel El a figyelmét. A fiú már jóval elhaladt a kórháztól.

-Tudom, mit csinálok.

Lucas még öt percig menetelt előre, a lány pedig próbált a gondolataiban olvasni.

El látta a fiún az erőfeszítést, hogy mindent megtesz a barátnőjéért.

Egyik pillanatba csak megállt és cölöppé deformálódott.

-Mi az?-követte a tekintetét.

Lucas rámutatott az észrevételére.

A szakadékban volt egy pont, ahogy a két oldal közelebb volt egymáshoz, de kísértetiesen mélyen volt. A két szirt közötti távolság nem tűnt egetrengetőnek, talán még át is tudnák ugrani.

-Lucas…

-Azt mondtad veszélyes lesz. Nos, én tartom magam ehhez a kijelentésedhez.

El kifújta a levegőt, megkezdték az átkelést.

A fiú ragaszkodott hozzá, hogy ő mehessen előre, de azért ha megcsúszna a köveken, El készen állt elkapni erejével. A lány utána mászott és figyelmesen araszolt egyre lentebb a szakadékba. Igyekezett inkább a végtagjai mozgására koncentrálni a sötét katlan helyett.

Miután Lucas elérte a peremet, segített a lánynak az utolsó léptekben. Érezte a hasadékból áramló anyaghalmazt, ami megütötte az arcát.

Ahogy El lába földet ért, kissé bizonytalanul helyezte testsúlyát az instabil és vékony rétegre.

-Remélem nem szakad le.

-Ha mégis, kénytelenek leszünk visszatérni a repülés ötlethez.

Lucas látszólag idegesen tekintett át a másik oldalra, ami ebből a szögből már nem is tűnt olyan közelinek.

-Nem lesz baj, csak kecsesen átszökkenek és véletlen sem gondolok arra, hogy a mélyben végezhetném-húzta fel ruhaujját és pár lépést hátrálva elrugaszkodott. El kitágult pupillával nézte végig barátja érkezését a szomszédos szirtre.

A fiú kezeivel is a sziklát markolászta és vigyorogva nézett rá a lányra.

-Szép.

-Megérte kosarazni.

-Ezért sikerült?

-Izomba hozott-feszített be, mire Elből egy kis kuncogás szökött ki.

-Most figyelj-a lány felvette ugyanazt a pozíciót, mint Lucas és lábai a levegőbe emelkedtek. Kis híján barátjára esett, de a fiú még időben tipegett messzebb az érkezése célpontjától.

Lucas ez örömteli kisgyerek hangulatát hozta, ami átragadt Elre is.

-Ez még csak az első szint volt.

-Na ja, a cél a kórházi szoba.

Felmásztak a túloldalra felszínére, és visszabaktattak arra a részre, ahonnan indulni készültek.

Ez az oldal sokkal meggyötörtebbnek tűnt a másik felénél. A magára hagyott úton faágak és levelek pihentek, kidőlt fák estek egymás nyakába és gabalyodtak össze.

A lány közérzete még jobban kaparta a mélypontot, mintha nemcsak fizikailag vált volna el a két terület egymástól.

Minél közelebb került hozzájuk a kórház épülete, annál jobban húzott a mellkasa. Szerencsére a környék nem volt élőlény dús, egyetlenegy Upside Down beli lény sem körözött erre.

A hatalmas tömb kiemelkedett nagyságával a tömegből, de fehér falain repedések éktelenkedtek. Néhány helyen Vecna által ismert csápok hálózták be, ahogyan az eddigi mögöttük álló épületek többségét is. A szakadékhoz való közelség nagyobb mértékben változatta meg az itteni állapotokat.

A kórház parkolójában még mindig álltak autók és kerékpárok egyaránt. Vajon volt ember azóta itt? Volt, aki ellássa az itteni embereket?

A bejárathoz érve Lucas két kézzel ragadta meg a duplaszárnyú bejáratot és nyitott egy résnyi lyukat az üvegek között. Mindketten beléptek.

-Tudod még melyik volt az ő szobája?

-Persze, hogy tudom-mondta Lucas.

A recepciós asztal tele volt papírokkal, amik a felhalmozott üvegszilánkokkal keveredtek. Hihetetlen nyomás ereszkedett rájuk, miközben a lépcsőn mentek felfelé.

Amikor más szobák mellett haladtak el, El nem mert benézni egyikbe sem. Nem akarta látni. Az egész hely visszaidézte benne a labori emlékeit. Érezte…hogy itt haltak meg.

-Ez az-suttogott a fiú.

El figyelme azonnal a csukott ajtóra tévedt. A szíve szaporán vert. A kezének meg kellett volna mozdulnia, hogy kinyissa az ajtót, de nem tette. Erőtlenül lengett maga mellett. Lucas azonban sokkal inkább a földön járt, így erősen rámarkolt a kilincsre.

Az ablak nyitva volt, pontosabban rengeteg másikhoz hasonlóan, itt is betörten tátongott. A függöny lágyan lengett a gyenge szellőtől, ami beköltözött a szobába.

A Max által rajzold papír még mindig ott volt a falon, ahol a kis Max és Lucas egymás kezét fogva indult moziba.

A gépek működésének apró zaja kitöltötte a néma légkört.

Lucas tekintete, Elétől ellentétben, nem időzött sehol máshol, azonnal a lányra nézett. El is rávette magát, hogy barátnője arca elé táruljon.

A lány a kórházi köpenyére viselte, a fehér lepedő lába egy részét fedte. Ahogy El közelebb ment jobban szemügyre tudta venni. Vörös haja hosszan terült el, fakóbb és kevésbé élénken pihent a párnán. Arca sápadt volt, de mégis jobban nézett ki, mint amilyenre a lány számított. Ahhoz képest, hogy ennyi időt eltöltött itt eszméletlenül, egészen jó állapotban volt.

Mindkét karjáról és lábáról már lekerült a gipsz, már szabadon voltak a végtagjai.

-Ki ápolta?-értetlenkedett Lucas.

-Biztosan beengedtek orvosokat ide.

-Megszállás alatt?

-Nem szörnyetegek, csak nem a mi oldalunkon vannak.

-Nem lenne érdekük, hogy a sérültek állapotáért feleljenek.

-Talán csak…jó cselekedetből.

-Ne legyél naiv-mondta a fiú.-Biztosan van erre ésszerű magyarázat. Nem hiszem, hogy az oroszok itt jártak.

-Akkor ki?

Lucas nem válaszolt, újra Maxnek szentelte a figyelmét. Közelebb húzódott hozzá, és megfogta a kezét.

-Megjöttem Max.

A légkör hidegét kellemes melegséggel ruházta fel a pillanat. Lucas nem mozdult, az elméje egy másik világba költözött, ahol Max közelebb van hozzá.

El meglágyult barátai láttán, de egyben idegesség is átjárta.

Ő az ágy másik oldaláról ült le az matrac szélére.

-Legutóbb, amikor bementem az elméjébe, semmit sem találtam. Venca gyűjteményéből kell visszaszereznem.

-Biztos…hogy ott leled?-Lucas szemei sebezhetően vetődtek vissza, a sötétségben megvillant egy kis fény.

-Igen-mondta.

Volt valami, amit nem mondott el nekik. Amikor belépett a lány üres világába, észrevett egy vörösen égő területet. Olyan volt, mint egy Upside Down kapu a valóságban. Minél közelebb ment hozzá, annál nagyobb vonzás kerítette hatalmába. Egy fekete lyukra emlékeztette, amiről az iskolában tanult. Bevonzotta a gravitációs mezeje.

Érezte Vecna jelenlétének foszlányait a túloldalról. Akkor keletkezhetett ez az átjáró, amikor átlépte Max elméjének határait. Ez volt az összekötő kapu. Ha átlépi, akkor Vecna területére lép.

Azonban ezúttal nem akart olyan lenni, mint legutóbb. Óvatosabban és átgondoltabban kell cselekednie.

-Hadd kérdezzek valamit.

-Hm?-a fiú lágyan nézett rá.

-Mi lenne…ha elvinnék Maxszet a többiekhez, és együtt találnánk ki, hogyan mentsük meg. Nekem van ötletem, de félek, hogy elbukok, vagy megint csapdába csal.

-Együtt csináljuk?

-Talán.

Lucas és El elkezdte leválasztani a lány a műszerekről, amikre rá volt kötve.

-Nem lesz baja?

-A létfontosságú eszközök már nincsenek rajta, ezek segédeszközök. Ha elvisszük, nem lesz belőle probléma.

A fiú levette sötét bordó árnyalatú  dzsekijét, majd lassan megfogta Maxet és a karjaiba vette. A lány feje a fiú mellkasának volt támasztva. Lucas a levetett kabátot ráterítette, hogy melegen tartsa a vékony ruhája alatt.

-El.

-Tessék?

-Mit tudsz?

A lány barátjára nézett, majd vissza a folyosóra, ahol sétáltak.

-Inkább mit nem. Max fejében egy átjáró vezet Vecnáéba. De ezen kívül semmi mást.

-Átjáró?

-Az zavar a legjobban, hogy a sötétben tapogatózom.

-Szó szerint.

-A legrosszabb, hogy fogalmam nincs mit találok a túloldalon. Lehet Vecna fészke, ahol Max is van, lehet az elméjének egy teljesen más területe. De fenyegetés és erő árad az átjáróból. Védve van.

-Vecna az?

-Az ő erejét érzem, de mégis valami nem stimmel-tette kezét a homlokára.

El attól is tartott, hogy barátnője egy újabb báb lehet volt társa által. Vecna semmit sem csinál ok nélkül, és mindig tervvel játszik.

Kiértek az ajtón és megcsapta őket a nem igazán friss levegő. Hirtelen rossz előérzete támadt. Környezetét vizsgálta.

-Maradj közel.

Lucas szorosan El mögött haladt Maxszel karöltve, és jobbra-balra nézett.

El lábdobogást értékelt. Megállította Lucast és figyelmeztette, hogy legyen résen. A fiú szorosabban fogta barátnőjét és elérhető távolságba helyezte fegyverét.

A lány még meg sem tette a következő lépést, de valami az elméjébe fúródott. Nem támadás, nem manipuláció és elmejáték…csak egy jel.

Innen jön .

Megfogta a fejét és koncentrálni próbált erre az ismeretlen érzésre, ami magához hívta.

-El? Baj van?

-Van itt valami. Vagy valaki-El csakis az észlelésre fókuszált.

Egy tompa és halovány jajgatás szelte át a kihalt területet. A lány nem tudta, vajon a fejéből jön-e a hang vagy Lucas is hallja.

Azonban barátja tekintetéből azt szűrte le, hogy a fiú igenis észlelte a segélykilátást.

Ahogy találkozott a tekintetük, futásnak eredtek a hang irányába.

A kórháztól egész közel találtak egy teljesen menthetetlen épületsort. Olyan volt, mintha kettévágta volna valaki egy karddal a közepét. Teljesen beomlott volt és magába zuhant. Hasonló érzést árasztott magából, mint a kórház épülete, de itt még ennél is nagyobb nyomás terjengett a területén.

-Segítség!

Az épület . El a romok közé szaladt és a gerendák, faanyagok és szigetelő anyagok között botladozott, de sehol nem látta a hang tulajdonosát.

Eltolt maga előtt egy nagyobb falból kiálló darabot és mögötte egy valamikor fogdához hasonlatos részt fedezett fel. A lány elképedt rajta, mennyire egyben tudott maradni az épület ezen része a többivel ellentétben.

Nem szólt a hang tovább, de tudta, hogy itt van. Lábai alatt ropogott a vakolat és recsegtek a kisebb törékeny összetevői az épületnek.

Végigsétált a folyosón és az utolsó előtt torpant meg.

A férfi háttal volt neki. Őszes haja púpként emelkedett ki görnyedt hátából. Halk dúdolással szórakoztatta magát, amit El nem tudott hova tenni.

-Lassan nem érzem a különbséget a két világ között, olyan hasonló-sóhajtott és kezét maga előtt tartva mozgatta, mintha imitálna.

-Ki maga?-szólalt meg a lány.

-Egy elmebajos.

El néma maradt.

-Miért hívott?

-Hívni. Én nem hívok ide senkit.

-Éreztem.

-Érdekes-vakarta meg a fejét.

-Ki maga?-El nem hagyta annyiban. Biztos volt benne, hogy sosem látta ezt az embert azelőtt, de azt is, hogy van benne valami különös. Nem volt szüksége elmeútra ahhoz, hogy feltűnjön az ő fejében lévő szélsőség.

-Victor vagyok. Mit szeretnél tudni Eleven?

A lány lélegzete megakadt neve hallatán.

Tudja ki vagyok .

-Tudni? Mit tud nekem mondani?

-Kérdésre kérdéssel válaszolni igen elegáns. Ami azt illeti örülök, hogy itt vagy. Igen rossz a való világ állapota, úgy veszem észre.

-Vecna hatalma terjeszkedik.

-Vecna?

-Egy….szörny, aki embereket öl. Hawkins…átka-mondta röviden.

-Ohhh, hát ez a neve. Vecna. Ajajj, nagy a baj.

-Ezt én is tudom, de mit tegyek?

-Valami él….és születni kíván az másik világból. Nagy háború lesz. De az a világ olyan békés tud lenni.

-Tud megoldást Vecna ellen?

-Én csak látok. Látok az elmémmel. Egyik részen bent ragadt a tudatában. A másik veled beszél. Sok ember van ott. Rengeteg lélek.

-Lelkek? Az áldozatok lelke?-csillant fel a szeme.

-Lehetséges. A szörny egy helyen tarja mind. De mégis…olyan szép hely. Mesebeli.

Olyan, mint egy megváltás. Egy megteremtett világ a lelkeknek, ahol boldogok lehetnek.

Miről beszél?

-Tudod egyszer bekerültem ide, nem szándékosan, valahogy az elmém utat nyitott ebbe a világba. Azelőtt csakis annak a világnak a sötét és kietlen táját láttam. Az üres semmiséget. Aztán egyszer csak történt valami-az öreg kezével hadonászva magyarázott a lánynak, teljesen magával ragadta az elmesélés.

El kiváncsi volt a történetre. Kérdezni akart az időstől, de akkor Lucas teste jelent meg a folyosón.  Barátja zavartan nézett a hirtelen elé táruló látványra.

-Hát itt vagy, aggódtam, hogy eltűntél-fújta ki a levegőt. A fiú először Elre aztán a rácsok mögötti férfira nézett.

-Öhm…mi történik itt?

-Victor mesél nekem a tapasztalatairól. Azt hiszem…

-Victor…?-Lucas hangjának ereje eltűnt, ahogy kiejtette a száján a nevet. Ismét a férfire nézett, mintha nem is emberi lényt látna.

-Még többen jöttetek? Hmm-hümmögött, majd hirtelen el is hallgatott. Eddig egy helyben ülő teste megmozdult és teljes alakja megjelent a félhomályban.-Itt van egy test. Egy lélek nélküli test.

El lába földbe gyökerezett. Lucas félve nézett Maxre és a rácsok védelme ellenére, tett egy lépést hátra. El is barátnője után nyúlt, ragadozókként álltak őrt társuk védelme érdekében.

-Hogyan lehetséges ez?

-Én…megmentettem-nyelt egy nagyon a lány.

Honnan tudja ezt? Honnan tud Maxről?

-A test él, de az elméje mégse a helyén kering.

-Vissza akarom szerezni-húzta ki magát.

-Akkor be kell hatolnod abba a világba, ahova én is néha betévedek.

-Várjunk…maga tudja a megoldást a problémára?-a fiú a kérdés ellenére nem tűnt boldognak vagy reménytelinek. Az arcára inkább a félelem tükröződött ki.

-Én csak követtem a kisfiút az erdőben. Ahogy futott és futott a semmiben.

-Kisfiút?

-A másik világban csak szörnyek voltak, de aztán egy nap egy fiút követett az elmém egy része. Kiváncsi voltam. Onnantól megszületett ennek a világnak a tükörképe és Vecna ereje megnőtt. Áldozatokat keresett.

-El…-Lucas beteges és sápadt arckifejezéssel követte az öreg szavait. Rettegés futott át barátján, ami még Elben is nyomot hagyott.

-Hol van….

-Az erdőben.

-Nem…hol van most?

-Nem értem, hiszen azóta nem változott semmi. Minden ugyanúgy van. Itt halottak vannak.

-Ő nem halott-suttogott a lány, de a kezeit enyhe remegés járta át.

-A szörny első áldozata volt, akit magával vitt a világába.

-De túlélte!-megtörten beszélt és nem érdekelte, ha visszaverik az üres falak a hangját.

-Ott van még….pontosan ugyanott, ahol a többiek. Ugyanaz a kisfiú, akit követtem. A halottak szép világot kaptak. Szép világ...-kezdett magában énekelni és dudorászni megint, de El egyre tompábban hallotta az öreget, ahogy a feje zúgni kezdett.

Szobornak érezte a testét, akiből kiszívták az életet és pár szóval romba is döntöttek.

Ott van még …

Lucassal egymásra néztek, mintha mindkettejüket ugyanazzal a dárdával szúrták volna át. A megrongált környezet szemeket eresztett és az öreg helyett kémlelte őket.

A vidám idős ének mellett két fiatalt ért az egzisztenciális krízis a börtön falai között.

-Ha ez igaz….akkor…

Will lehet az a kisfiú?

Chapter Text

A levegő egyre hűvösebb lett, ahogy Nancy és Jonathan lassan a város szélére ért. Maguk mögött hagyták Hawkins határát és már nem sok választotta el őket a célállomásuktól. Útjuk monoton és néma volt, alig váltottak pár szót, amióta El és Lucas lecsatlakozott a kis csapatról.

Nancy fegyverével babrált és minden alkalommal, amikor egy új pontra értek a városba, ő hosszasan nézett körbe, mint egy idegen szülőfalujában. Megmagyarázhatatlan kellemetlenség lett úrra rajta, hiába a barátja sétált az oldalán.

Jonathan szintén csak a földet nézte és az előtte húzódó ösvényt.

-Lassan odaérünk-tette zsebre a lány a kezeit és harapdálta szája szélét.

-Igen-nézett rá.

Nancy már látta a közeledő drótkerítést, ami a labor körül húzódott. Pontosabban, ami még maradt belőle, ugyanis nagy része a földön hevert szétszabdalva. Mivel ez az intézet volt a fő eleme az Upside Down-nak, így a szörnyek nagy része innen láthatott új világot.

-Állj készen.

Átlépték a kerítés maradványain és minden bokorból egy Demogorgon támadásra számítottak.

-Miért vagy biztos benne, hogy itt fegyverek vannak tárolva?-szólalt meg Jonathan közel hozzá.-Meg is semmisíthették őket.

-Nem hiszem, hogy ez a helyzet. Azok a darabok, amikre én gondolok, sokkal többet érnek, mint gondolnád. A labor egyébként is egy olyan hely, ahol bármi előfordulhat.

-Az oroszok nem fognak csak úgy bemenni oda.

-Minket is oda zártak be először, amikor elkaptak.

-Igaz, de annál tovább nem mentek. Ha el is kezdték felfedezni, akkor a főkapuhoz érve gyorsan megfordulhattak.

-Amit El elzárt?

-Igen. Elvileg Vecna azon a járaton keresztül került az Upside Down-ba.

-Ez nem magyarázza meg a fegyverek ottlétét.

-Mert…talán nincsenek is ott.

Jonathan hitetlenkedve nézett rá.

-Akkor miért jöttünk ide, Nancy?-kérdezte a lámpáját megrázva.

-Mert….így döntöttem.

-Tessék?-a fiú gyorsabbra vette a tempót, ahogy a barátnője és közte lévő távolság megnőtt.

-Nyomokat szeretnék a laborban keresni, valamit, ami Vecna ellen beválthat.

Jonathan nem mondott semmit, csak csendben követte a lányt. Nancy összehúzta magát. Nem szerette, amikor ezt csinálja.

Az épület meglepő módon épen bukkant elő a szürkeségből. A lány biztos volt benne, hogy itt is olyan állapotok lesznek, mint a falu többi részében. De egyáltalán nem látszott a laboron, hogy szivárgás áldozataként lenne számon tartva.

Nancynek eszébe jutott, amikor először voltak itt Jonathannal. Ez a hely már akkor is a frászt hozta rá, viszont ez a félelmet keltő érzés azóta már egy szokássá vált, ami beleépült az életében, mint a szomorúság vagy a boldogság. Mindig megbújt a színfalak mögött és sejtette a legrosszabb eshetőségeket.

Az üres épület voidként hatott a térben, mintha kilépne az amúgy is abszurd valóságból.

Elindultak felkutatni a helyiségeket, hátha ténylegesen hasznos eszközök kerülnek terítékre.

Ahogy Nancy egy doboz tartalmát vizsgálta, egyszerre egy különös érzés fogta meg. A szoba másik felében álló Jonathanra terelődött a tekintete. Hosszasan nézte a fiút, ahogy a magas polcról szedi le az újabb bekartonozott darabot. Hagyta tekintetét időzni, miközben a mellkasa nehezen süllyedt és emelkedett. Egyik pillanatról a másikra érezte azt, hogy a világ két emberre csökkent és az érzelmek világába kalauzolta a szíve.

Most megállt és először gondolkozott el magán és a lelke mélységén.

-Magadat okolod a halálesetekért?

A fiú szava magával ragadta és nagyot

pislogott, ahogy egymásra néztek. Nancy először nem értette, mire céloz pontosan.

-Hogy…

-Vecna ellen. Amikor elmentetek az Upside Down-ba harcolni és….elvesztettéte-

-Nem, nem erről van szó. Én…

-Saját magadat okolod. Úgy érzed helyre kell hoznod a hibát és megmutatni ki is vagy.

Nancy szótlan maradt. A fiú mélybarna szemét nézte, ami akár a lelkéig képes volt lelátni egy perc alatt.

-Én…irányítani akarok, és az én kezem alatt nem kerülhet ki kudarc.

-Túl szigorú vagy.

-Te meg túl jól ismersz.

-Kénytelen vagyok olvasni benned, mert nem osztod meg a bensőséges problémáidat.

A lány szeme tágra nyílt.

-Micsoda?-azt hitte rosszul hall.

-Szeretném, ha elmondanál nekem mindent, hiszen erről szól egy kapcsolat. Nem igaz?

-De…de igen-mondta halkan. Borzasztó bűntudat lett úrra rajta.

Elmondani mindent…?

A barátja tiszta tekintete őszinte és mély volt, aki tényleg tudni akarna, mi bántja. Tudta, hogy bántja valami és erre akarta kivezetni a beszélgetést. Nancy pedig belesétált Jonathan csapdájába, ami egy olyan lépcső volt, amit talán még sosem léptek meg. Ha Nancy erre gondolt, mindig elöntötte egy kettősség, miszerint az ő kapcsolatuk igazi és valódi, szoros és emberi érzelmeken alapul. Azonban a bizonytalanság nem akarta elengedni a lelkét.

Elmondani….

Amióta együtt voltak, azt érezte, hogy ez a fiú az igazi, akivel ő le akarja élni az életét. Úgy gondolta ezt érdemli és ez lesz a kettejük sorsa. De aztán….elment.

Jonathan elköltözött, ő pedig egyedül maradt. Nem akarta az érezni, hogy egyedül üres és tehetetlen, hiszen ez nem volt igaz. Nem erről volt szó. Egyszerűen csak igényelte a szeretetet. Az idő előrehaladtával egyre távolabb sodródott az érzelmi száluk, de sosem szakadt el.

Aztán…..

Megjelent újra ő. Steve Harrington. A volt barátja, aki úgy volt már számon tartva számára, mint a gimis első szerelem, amit csakis a fiatal bolondság vezetett.

De amikor ez a fiú az Upside Down-i utuk alatt képes volt bevallani, hogy még mindig táplál érzelmeket iránta, megtört valami.

A 6 gyerekemmel körbeutaznia a világot… és te is ott lennél Nancy. Te.

Steve felhozta az összes közös pillanatuk emlékét, ami köztük történt, és hirtelen, abban a pillanatban jó érzés volt. Nancyt kellemes érzés járta át, vagyis akkor azt gondolta tán, de visszatekintve inkább kínosság lett úrrá rajta. De mégis ott volt valami.

Aztán az agya emlékeztette, hogy mit csinál. Az exe beszél hozzá mély érzelmekről, miközben a barátja az ország másik felén van.

Azóta ez marcangolta a belsőjét. Főleg az, hogy talán…engedett volna Steve-nek? Hacsak egy alkalomra is? Képes lett volna ilyet tenni? Ha igen, akkor azzal felrúg mindent, az összes kapcsot, ami Jonathanhoz köti.

Szerelmes ő? Mit is jelent ez egyáltalán? Kezdte megkérdőjelezni magát, a belső valóságát, a világát. Eddig azt hitte, az élete úgy halad előre, ahogy ő parancsolja és kívánja. De az ösztön más volt. Ez az út sosem volt út. És sosem volt egyenes, kiszámítható és tiszta. Ő csak keringett egyik helyről a másikra.

Az egyik heves volt és kiszámíthatatlan, mégis magával ragadó, de felszínes.  A másik lassú, fokozatos és átlátható, de rejtélyes és ködös.

Érteni akarta. Hiszen a Jonathanba vetett szerelme nem múlt el, de egy pillanatra képes lett volna félrelépni egy pillanat miatt.

Megbocsátaná, ha elmondaná? Képes lenne elengedni őt, ha mégse?

-Azt szeretnéd, hogy őszinte legyek…akkor mi van veled?-bökte oda a lány. Ez nem csak róla szól. Keresett minden kifogást, hogy ne róla keljen beszélni. Főleg, hogy ő is információhiányban részesült.

-Velem?-veszett ki a lágy tónus hangjából.

-Ha annyira ragaszkodsz ahhoz, hogy mindent megosszunk egymással, akkor szeretném, ha apádról mesélnél.

-Már megint ez…

-Igen, mert látom, hogy ez nem annyiban merül ki, hogy rossz apa volt. Mélyebb. És én tudni akarom, látni és érteni-mondta őszintén és kereste a fiú tekintetét, de az folyamatosan kerülte.

-Nem akarlak ezzel…

-Nem akarok kifogásokat! Ha te annyira látni akarod az én belsőmet, akkori igenis engem is megillet ugyanez.

-Nem értenéd…

-Hogy?

-Nem tudnád…

-Nem? Láttad már a családom, Jonathan? Szerinted az én apám egy mintapéldány?

Az én családom egy kirakata a tökéletes látképnek? Nem, nem az.

-Valahol az-mondta halkan egy kis megvetéssel. Nancy sosem hallotta még így.

-Hogy mondhatsz ilyet?

-Látom…

-Mit? Hogy gondolo-

-Nézz már körül Nancy!-tárta szét a karját és hangosabban beszélt.- A szüleid együtt élnek békében, megadnak nektek mindent és szeretetben nevelnek titeket. Megkaptál mindent. Semmi trauma semmi fájdalmon, egy mézeskalács házban nőttél fel a tündérmesékben.

Jonathan szavai egyszerre árulkodtak megvetésről és vágyakozásról. Nancy állt és egy olyan fiút hallgatott, aki még sosem jelent meg előtte.

-Tündérmese? Szóval a tündérmese szerinted az, amikor érzelmek nélkül él a családod és a szüleid csak érdekből vannak együtt? Semmi szerelem köztük, csak alapítottak egy családot, amit ki lehet rakni a kirakatba, kívül csicsás és csillogó, de belül üres és kietlen. Olyan néha, mintha idegenek lennének azok az emberek, akik életet adtak nekem.

-Mégsem ért maradandó károsodás.

-Károsodás?

-Olyan, ami úgy igazán nyomott hagyott volna benned. Irigylem ezt az életet. Nekem nem így mentek a dolgok Nancy. Gyerekkorom óta az apám elől kellett bujkálnom és imádkozni, nehogy megtaláljon. Egész életben rettegésben éltem attól az embertől, aki olyanná akart formálni, akire fiaként tekinthet. Gyurmaként nyomogatni és irányítani. Én voltam az idősebb Nancy. Én voltam az, aki vitte a javát, csakhogy megvédjem az öcsémet. Mindent megtettem, hogy a lehető legkevesebbet kapja ebből a pokolból, ami családnak hívunk. Megakartam védeni őt és anyámat is ettől az embertől.

-Jonathan….-a lány nem volt benne biztos, hogy a szavak elhagyták a száját, vagy csak némán mozgott az ajka.

-Amikor elment, örültem és nem is. Egy bántalmazó és manipulatív alak volt, akit nem akartam többet látni a családom közelében. De mégis fájt…-a fiú mély levegőt vett és kereste a szavakat.-Képes volt elérni. Hogy….

Nancy mozdulatlanul hallgatott, csak nézte Jonathan minden rezdülését. Úgy érezte, egy eddig egyben álló fal most leomlott és a törmelék szétterít mindent. Rázta a hideg, mint egy esőben ázó kisállatot, aki nem talál menedéket a vihar elől.

Jonathan lehunyta a szemét és lehorgasztotta a fejét. A lány nem tudta mit tegyen. Valahogy nem látta helyét, hogy fizikai kontaktust mutasson felé. Csak várt. Várta a barátja mélységét kiszabadulni, ami talán még sosem látta a felszínt és sosem lett szavakba öntve és kimondva.

Ő is pont annyira tűnt meglepettnek és ijedtnek a kifakadása után, mint Nancy. Ismét képes volt a lány szemébe nézni. Kissé vörösen és fáradtan csillogott a sápadt fényben.

Nancy rámosolygott a legőszintébb és leghálásabb érzelemmel az arcán.

Tündérmese .

-Nem akartam…-kezdte akadozva.

-Igazad van. Ehhez képest én egész jó életet éltem.

-Nem, nem. Neked is megvoltak a saját problémáid. Nem is tudom….hogy a heves érzelmek vagy az érzelmek teljes hiánya a rosszabb.

-Nem érdemled ezt-remegett meg a lány ajka. Nancy pulcsija szélét kezdte birizgálni idegességében.

-Hm?

És én sem érdemellek meg téged.

-Amit kaptál az élettől. Jobbat érdemelsz.

-Vannak jó dolgok-nézett a lelkébe.

Ne csináld ezt.

Nancy belül repedezett és lassan darabokra is hullott. Ez a fiú előtte megjárta a poklot és ő volt számára az egyik jó oldala az életének. Döntse romba? Döntse romba az egészet?

-Jonathan…én…veled akarok maradni.

-Ez…most honnan jött?

-Valahonnan a mélyből.

Látszott a fiún, hogy ténylegesen nem érti.

-Nyugodta-

-Képes lennél utálni?-szaladt ki a száján. Nancy szíve összeszorult saját szavai hallatán. A fiú szemöldöke összeszaladt.

A kis szoba sötétebbé vált.

-Nem-harapta a szája szélét, viszont aggodalom járta át a hangját.

A lány hezitált, újra átfutott az agyán a vihar, ami helyet lelt a lelkében.

-Miért….miért történt ez?-kérdezte magától.

Érezte, ahogy a könnyek kezdik ellepni a szemét, de nem hagyta, hogy lefolyanak.

Jonathan felé nyúlt, de ő hátrálni kezdett.

-Megtette volna. Ha nem állítom le, megteszi. Steve érzeleg és hagyta magát magával ragadni. Az idióta emberi ösztöneim mentek volna szabadon, ha az ész nem lép közbe!

A fiú figyelmesen ízlelte minden szavát és rakta össze. Amikor újra ránézett Nancyre, a lánynak nem tetszett, amit látott.

-Érted mit mondtam éppen, ugye? Félreléptem. Majdnem.

-Majdnem-ismételte.

-És ezzel már fel is vagyok mentve? Végülis semmi nem történt-tárta szét a karját.

-Nanc-

Jonathan mondatát egy hangos recsegés szakította meg. A két fiatal azonnal az ismeretlen féle kapta a fejét. A lány nem tudta eldönteni, hogy Demogorgon vagy emberi eredetűek-e a zaj alanyai.

Jonathan oldalra biccentett, mire kimentek a szobából és minél távolabb szaladtak a veszélytől. Azonnal eltűnt a kettejük pillanata és újra a kietlen valóság lengte be a levegőt.

Egy hosszú folyosón találták magukat, ami egyre csak veszített láthatóságából. Nancy szeme egyre kevesebb fényt volt képes elnyelni és észlelni, hova is viszi az útja. Lassan csak a saját lábaik adtak életjelet.

A folyosó homályzónájában már sétálva haladtak, hiszen éppen csak egymást voltak képesek kivenni a feketeségben.

Az ismeretlen légkör késztette a lányt, hogy minél erősebben fogja a fegyverét.

Ajtók jelentek meg mindkét oldalon, éppen csak annyira, hogy tudni lehessen mik azok. Ahogy nézték őket, Nancyben felvillant egy felismerés.

Mire meg tudott volna szólalni, az előttük magasodó duplaszárnyú ajtó láthatóan eléjük termett. Az üvegekből vöröses fény áradt.

-Ez az a hely-suttogott a lány olyan halkan, hogy csak Jonathan hallgassa meg elhaló szavait.

A fiú tudta mire gondol, főleg, hogy már voltak ők itt ezelőtt is. De valahogy, ez az ajtó egy teljesen más hangulatot árasztott magából, mint azelőtt. Nancy már tudta ennek a helynek a történetét, és így sokkal jobban libabőrben ázott.

Haboztak egy pillanatra, de végül a lány erőt vett magán és benyitott.

A helyiség olyan volt, mintha egy bomba robbant volna benne, minden darabokban hevert. Fémcsövek hevertek a földön, védőruhák maradványai darabokban terültek el. Néhány fegyver is kettétörten feküdt vagy befeketedve adta meg magát.

A katlan előkelően öntötte magából a pokolra hasonlatos fényeket, életerő lengte be a környezetet.

Ez volt az a hasadék, amin keresztül El még Henryt száműzte az Upside Down-ba. Ezzel a tudattal a rés sokkal monumentálisabb jelenlétet produkált.

Nancy a hátrahagyott darabokból próbálta megállapítani, vajon milyen régóta állhattak már itt.

-Nem tűnnek réginek a nyomok-állapította meg.

-Itt munka folyt, amíg mi másfél évig fogva voltunk tartva-nézte a fiú is a szobát. Nancy észrevette az érzelmeket a hangjában. Oldalra nézett.

-Kísérletek a járattal?

-Úgy tűnik nem féltek belemenni.

-De ennek nincs semmi értelme.

Amint kimondta a szavakat, az ösztönei figyelmeztetni késztették. Olyan csendesen és zajtalanul lépett be az idegen személy, hogy először fel sem tűnt nekik. Nancy azonban, a reflexeire hagyatkozva, puskáját felé szegezte. Nem sem várta, hogy új vendégük két lépésnél többet tegyen az ajtóktól, a lány a mellkasához szegezte a csövet.

Jonathan elképedt a barátnőjén, mint általában minden ilyen pillanatban, és pár másodpercig csak lefagyva nézte őt és a betolakodót.

A felszerelt katona szemmagasságban volt Nancyvel és láthatóan egyáltalán nem zavarta a felé álló fegyver. A nő tekintete masszív és magabiztos volt, egy pillanatra sem rezzent meg.

-Ki maga?-csikorgatta a lány a fogát.

A nő felhúzta a szemöldökét, mintha a személyének köztudottnak kellene lennie.

-Mint látod, egy egyszerű katona-vonta meg a vállát.

-Mit akar tőlünk? Miért van itt?

-Ti miért vagytok itt?

-Itt nem maga van abban a helyzetben, hogy visszakérdezzen- nyomta neki a lány a csövet a nő mellkasának, hogy érintkezzen is a két felület.

A katona felhorkantott és láthatóan szórakoztatta a helyzet.

-Nem vagytok valami barátságosak. Én pedig az Amerikai Biztonsági Szervezet alvezetője vagyok.

A két fiatal egymásra nézett.

-Milyen szervezet?

-Titkos.

Nancy rosszalló tekintetéből olvasva a nő felsóhajtott.

-Igen, mindenki ezt mondaná. Akarsz jelvényt?

-Miért van itt?-kérdezte ezúttal Jonathan.

-Ide rendeltek.

-Nem fogok csak a semmiből egy idegennek hinni-feszítette be az izmait a lány.

-Pedig kénytelen leszel. Nem azért jöttem ide, hogy két kölyköt üldözzek, de mivel csak ti vagytok itt, így nektek jutottam. Hallgassatok meg.

-Miről?

-A háborúról, ami közeleg.

Nancy elbizonytalanodott. Ha ez a nő tényleg egy neves szervezet tagja, akkor együttműködve nagyobb esélyük lenne Vecna ellen egy sereggel a kezükben. De jelenleg nem érzett semmi bizalmi ajánlatot a nő részéről.

-Én megteszem.

A lány barátjára nézett, de a fiú biztosnak tűnt a dolgában és ellentmondást nem tűrően próbált rá hatni.  Nancy nem volt meggyőzve, de leeresztette a fegyvert.

-Remek, akkor nem kell kilőnünk az agyvelőtöket-mondta végig vigyorogva az egészet. A lány álla leesett, ahogy a háta mögül jelentek meg a katonatársak.

Eddig is itt voltak?

A nő intett a háta mögül, hogy kövessék őt. A páros egymás mellett haladt a korábbi semmiből jövő katonákkal maguk mögött. Nancy nézte a katonát elől. Látszott a nőn, hogy erős fizikuma volt, még az egyenruhán keresztül is kivehető volt izomzata. Azonnal ellent mondott az összes sztereotípiának a szőke nőkkel kapcsolatban.

Bementek egy másik szobába, ami pontosan ugyanarra a sémára épült, mint társai. Nancy meglepődött, amikor egy egész bagázs kapta feléjük a fejét. Felszerelt katonák álltak a falaknál és úgy nézték végig őket, mint vadász a prédát.

A nő két dobozra mutatott, ahol helyet tudtak foglalni székek hiányában. Megtették.

A katona beletúrt rövid szőke hajába és olyan pozícióba ült, mint egy régi jó barát , akivel hosszú idők óta először találkoznak.

-Tehát azért láthatjuk itt egymást, mert ezt az osztagot iderendelték, ebbe az isten háta mögötti városba. Azt rebesgették, hogy talán a természet szabályainak ellentmondó jelenségek látnak napvilágot. Ezt főleg azok szájából, akik elköltöztek a földcsuszamlás következtében. De ez nem is lenne fontos, ha nem hatna ránk is.

-Ezt hogy érti?

-Tudjátok mi zajlik jelenleg a világban?

-Oroszok keze alatt voltunk tartva-felelte a lány.

-Igen, tudom-mondta undorodva.-A lényeg, hogy a két pólus, ami az USA és Szovjetunió  álltál vezérelt, egyre jobban egymásnak feszül. Ez a különös jelenség, ami itt van, pedig egy olyan erény, amit a szuperhatalmak magukénak akarnak.

-Így akarnak háborút szítani?

-A legrosszabb következménye ennek az egésznek egy harmadik világháború. Ha a szuperhatalmak beszerzik ebből eszközeik, akkor alkalmazni fogják és nem lesz megállás.

Nancynek eszébe jutott a Mind Flayer, amit az oroszok akarnak bevetni az amerikaiak ellen. Az Upside Down és a pokol szörnyei lennének a fegyverek. Egyik oldalon El, a másikon pedig a megszállt Will. Nem engedte, hogy ez a kép vizualizálódjon a fejében.    

-Ha ezt teszik, akkor katasztrófát szülnek erre a világra-mondta végül.

-Pontosan ezért vagyunk itt. A mi feladatunk jelenleg, hogy megállítsuk ezt a…valamit, ami itt van és él. Ha terjeszkedni lesz képes, akkor hatni fog az egész világra és az emberekre.

-Ha ez megtörténik, akkor hiába lesz háború, Vecna örömmel nézi végig a pusztítást.

-Vecna?-nevetett a nő.

-Ő az a lény, akit meg kel állítani.

-Komolyan?-mosolygott és egy pillanatig nem vette komolyan a helyzetet.

-Azt hiszi ez valami vicc?

-Nem vicc. Hiszen a saját szemünkkel láttuk. Láttátok a megsemmisült tárgyakat a szakadéknál. Mi okoztuk, amikor fel akartuk fedezni a járatot.

-Felderítették az Upside Down-t bármiféle háttér információ nélkül?-hökkent meg a lány.

-Ti aztán jók vagytok fantázia nevek kitalálásában-bólogatott a katona.

-Hány ember veszett oda?-kérdezte lenézően figyelmen kívül hagyva a beszólást.

-Egy sem. Ennyire bolondnak tűnök, hogy üres fejjel előre belehasítok az egy másik dimenzióba nyíló lyukba?

Igen .

Nancy szívesen megerősítette volna a nő kérdését, de nem akarta felbőszíteni. A körülöttük álló tíz katona továbbra sem tekintet rájuk bajtársként.

-A leletek alapján már hónapok óta itt lehetnek-szólalt meg Jonathan először, amióta itt voltak.

A nő csücsörített és megropogtatta a nyakát.

-Ha már ilyen régóta itt kutatnak, akkor mégis miért nem tettek semmit? Hagyták, hogy rabszolgák módjára kövessük az oroszokat?

A katona semleges arccal nézte a kiakadt Nancyt.

-Nem voltunk ahhoz elegek, hogy feltűnjünk és csetepatét rendezzünk. Sőt, számunkra különösen előnyös volt, hogy veletek voltak elfoglalva.

-Hogy merészeli…

-Legyetek inkább hálásak. Miattunk van itt egy csomó fegyver és eszköz, amiről az oroszok nem is tudnak, hiszen elrejtettük őket. Továbbá a kórházak ellátása is a mi érdemünk.

A lány sokkban állt ennek hallatán. Eszébe sem jutott, hogy a kórházak magányosan álltak másfél évig a benne fekvő betegekkel. Max miattuk van még életben.

-Most, hogy egy időre szabadok vagyunk, összeállunk és kiirtjuk ezt a sebet a világ közepén.

-Nem tudja mivel állt szemben-mondta Nancy sejtelmesen.

-Majd megtudjuk. Kiképezzük a harcra az embereinket.

-Ennyi nem lesz elég. Vecna nem erőben mér. Ő egy stratéga. Egy elmeharcos.

-Hol van a vezetőtök?-váltott át egyik pillanatról a másikra.

Csend állt be közöttük a kérdés hallatán.

-A város másik szegletén-felelt a lány ködösen.

Jelenleg Hopper volt az a személy, akit valamilyen szinten vezetőnek tudtak hívni és tartotta össze a csapatot, de ő most nincs itt. Viszont ha az erősítés eljut a rejtekhelyre, a városlakókhoz, akkor a férfi nélkül is bele tudnak kezdeni egy új fejezetbe a vihar előtti csendben. Nincs más választásuk, nyakukon Vecna lehelete, ami nem fog az örökkévalóságig várni.

-Odavezetünk.

-Reméltem is. Főleg, hogy a kedves fiatalember barátotok már igen izgatott az események hallatán.

Nancy érezte, ahogy a barátjában megáll az ütő, amint a jókedvű pizza futár betámolygott az ajtón.

-Huuh, ez a hely nagyon kemény.

-Argyle!

-Szia Jonathan. JoNaty-nézett a lányra.-Mi a helyzet?

-Mégis mi a fenét csinálsz itt?-kérdezte a lány a megszólított helyett.

-Erre jártam, nem találtam senkit és ezek a nagylelkű emberek elmondták, hogy segítenek nekem megtalálni titeket. Hát nem remek?

-De az-szívta be az ajkát Nancy. A vezető nő mosolyogva nézett Jonathan barátjára, majd a lánnyal találkozott a tekintete.

Pontosan tudta, mire akar ezzel célozni a katona, és igen jól is végezte a dolgát. Az egyszerű és bevált utat választotta. Huncutság bujkált a szája sarkában és tetszett neki, hogy a markában tartja őket.

-Csak utánad.

Chapter Text

Valahol a fénynélküli térben egy alak állt a távolban. Egy fekete sziluettű felnőtt alak.

Nem mozdult, nem szólt és nem adott életjelet. Olyan volt, mint egy árnyék, ami elvesztette a testét. Az egész egy pillanatig tartott. Aztán magához tért.

Will szeme előtt lassan újra kaput nyitott az élet. Fények ugráltak és váltakoztak a mennyezetről. A külvilág látomásként hatott, mintha nem is a valóságba tért volna magához. Az első dolog, ami minden reflexéért felelős agyterületét aktíválta, az a feje felett megjelenő Demogorgon volt. A fiúnak volt annyi hidegvére, hogy ne tegyen semmilyen hirtelen mozdulatot. Az állat azonban csak ide-oda mozgatta csukott fejét. Willben szöget ütött a felismerés, hogy az egyik kísérleti alanyt látja, Batát. A jószág egy idő után a földhöz hajolt és nyalni kezdett valamit. Ahogy Will oldalra fordította a fejét, elszörnyedt.

Mindent pontosan ugyanabban az állapotban látott, mint mielőtt elveszette volna eszméletét. Azzal a különbséggel, hogy az eddig fogva tartott Upside Down lények szintén ellepték a szétomlott helyiséget. A kifejlődött szürkeségek békésen falatoztak az orosz katonák testéből. Most már a katonák lettek a dögevők vacsorái. A gondolattól a fiút elfogta a rosszullét.

Felült és egy pillanatra sem vette le a tekintetét a Demogorgonokról, azok azonban rá sem hederítettek. Szédülés fogta el és minden vörösben égett. A padlót teljesen befogta a vér. Ruhája minden porcikáját ellepte és a nedves anyag rátapadt a bőrére. A nyitott épületből beáramló hűvös következtében átjárta a hideg a vizes-véres ruháját.

Mennyi idő telhetett el? Vajon már értesültek a történtekről a sereg tagjai?

Hagyta, hogy visszatérjen teljes mértékben a földre és minden eddigi eseményt lefutatott magában.

Amikor úgy érezte, hogy lábra tud állni, a mellette álló székbe kapaszkodva feltápászkodott. Ténylegesen olyan volt, mintha a teste most akarna visszajönni a sírból egy pár hetes kihagyás után. Bár a nagy vérveszteség miatt nem is csodálta. Óvatosan a nyakához nyúlt, ahol bevarrta a nyílt sebét, melyen a varrat továbbra is tartotta pozícióját. Simán elvérzett volna, ha nem vitte volna véghez ezt.

Belevésődött zsigerileg az a mozdulat, ahogy a benne lévő ismeretlen dolgot eltávolították a helyéről. Furdalta a kíváncsiság, mi lehetett az, de a körülötte kialakult káoszban inkább nem vesztegette erre az időt. Helyette az Owentől kapott táskát kereste.

A helyiség már az épület összes folyosójával és kisebb szobájával egy egységet alkotott. Minden mindennel összefolyt és valószínűleg az elkövetkezendő napokban a nyílt területet el fogja teríteni a magasból beeső hó.

Will az egyik vegyszerekkel teli sarokban meg is találta a keresett hátizsákját. A benne levő palackos vízből szép mennyiséget elfogyasztott.

Mivel valahogy el kellett tűnnie innen, először a még részben egyben tartott helyiségekben kutakodott további hasznos eszközök után.

Ittléte alatt minden alkalmat megragadott arra, hogy többet tudjon meg erről a helyről, hogyha eljönne a menekülés pillanata. Ami nem volt egyszerű, hiszen mindig ugyanazon a folyosón mentek végig, ugyanabba az orvosi szobába. Különös figyelmet szenteltek annak az itt lévők, hogy a fiú minél kevesebbet lásson.

Megfigyelte a körülötte járó embereket és ezek alapján összerakott egy rendszert a fejében.

A meghatározott útvonala, ha akarták ha nem, keresztülment egy főbb folyosón, ami elágazott több mellékjáratra. Amikor vezették az orvosi szobába, a katonákat figyelte egyik és másik oldalon. Jobb oldalt lehetett egy felszerelés raktár, ugyanis egyik pillanatról a másikra, az onnan jövő oroszok váltott egyenruhát és utántöltött puskát hordoztak a hátukon. Azt is megfigyelte, hogy jelentősen kevesebb férfi tért oda vissza, mint elindult. Akármilyen fenyegetés is állt velük szemben odakint, jelentősen leredukálta a létszámot. Will már akkor elkönyvelte magában, hogyha nem akar már az első pár percben ízletes főétellé válni, akkor feltételekhez kell kötnie magát.

A gondosan elzárt raktár legnagyobb meglepetésére továbbra is egy acélajtó mögött terpeszkedett sértetlenül. Megharapta szája szélét. Egy kis doboz is szemet szúrt neki közvetlen a szoba bejárata mellett. Valószínűleg egy kódos zárat takarhatott, de amint a fiú felnyitotta a szerkezetet, az teljesen megadott állapotban volt. Az épület áramköre ide már nem jutott el akadálymentesen.

Most mit csináljak ?

Bent vannak a fegyverek és a védőegyenruhák is.

Miközben lamentált egy csipogó hang a távolból hozzáért. Azonban olyan természetes érzést keltett, hogy Will biztosra vette, eddig is a háttérzaj elemét keltette. Habár a jelzés ereje jobban ütötte a dobhártyáját.

Azonnal a hang irányába futott. Lehetséges, hogy ez ad a külvilág felé figyelmeztetést. Minél irritálóbb volt a vészjelző, annál közelebb került. Volt valami kollektív ösztönösség a cselekedetében, ugyanis néhány Demogorgon is utána eredt.

Egy számára eddig teljesen ismeretlen helyre került, ami tetőtől talpig elektronikai eszközökkel volt megpakolva. A három nagy monitor közül csak kettőn volt kép látható. Az irányítópanel egybeszelte a felette magasodó óriásokat, a komplexitása pedig nem kis aggályokat keltett a fiúban.

Habár a jelzés nem maradt abba, ő mégis képes volt a terem mámorában égni. Megkockáztatott néhány gombot lenyomni az eszközön, vajon működőképes-e.

Amikor a számítógép lereagálta a parancsát, elégedetten merészkedett beljebb a rendszerben. Szerencsére elő tudta hívni korábbi ismereteit egy iskolai beadandóból, amit a számítógép-tudomány egyik atyjáról készített. Miközben munkálkodott, szörnytársai körülötte sündörögtek és figyelték. Elérte azt a pontot, hogy a hang elhaljon és csendbe boruljon a helyiség. Sőt még a korábban talált zár is kattanni hallott. Habár ennyit akart elérni, nem tudta nem elkerülni a figyelmét egy másik kis program, ezért addig nyomkodta a gombokat, amíg ki nem hozta a teljes adatot.

Amint megjelent, hunyorogva nézte a koordinátát, amit megadott a gép. Semmi más nem szerepelt csak ez.

é. sz. 51* 23’ 22”        k. h. 30* 05’ 57”

Egy terület koordinátái.

Ez az információ hasznosabb lett volna számára, ha esetleg térkép is illusztrálta volna a felsorakoztatott adatokat.

Tudat alatt tudta, hogy fontosak ezek a betűk és számok. Sőt, meg merte volna kockáztatni azt is, hogy a Szovjetunió hatalmas területén helyezkedett el.

Miközben kutakodni kezdett a szoba többi részén, az Upside Down szörnyek nyüszíteni sejtettek és a lábai között járkáltak.

-Nyugi-tátogta, de az állatokra semmi hatást nem gyakorolt. Olyanok voltak, mint a hétköznapi kutyák a gazdájuk körül. Az egyikük egy vastag mappát rántott le az asztalsokaság egyikéről, minden rajta lévő holmit a földre sodorva. Nagyot csapódott a kupac, a Demogorgonok pedig majd kiugrottak a bőrükből a pár centire érkezett tömegtől.

Will a szemeit forgatta, majd a szétszóródott papírokon feltűnt neki valami.

Lehajolt és lapozgatni kezdte a köteget, amíg az az összetűzött darab nem került a kezébe, aminek a sarka kilógott. Kihúzta a fehérséget és a lap címének elolvasása után ledermedt.

Jelentés: 1986. április 26. - Baleset történt a IV. reaktorban. A Szovjetunió minisztertanácsa 830 sz. rendeletével operatív bizottságot állított fel a baleset kivizsgálására és a mentési munkálatok irányítására. A bizottság elnöke B. E. Scserbin, a szovjet minisztertanács elnökhelyettese volt.

Will újra és újra elolvasta a szöveget, ami számára is érthetően volt leírva. Bizonyára, hiszem az egész világot érinthette.

Hevesen a többi papír után nyúlt és kereste a folytatását a hivatalos jelentésnek.

1986. április 27. - Pripjaty városát és az erőmű körüli tíz kilométeres övezetet teljesen kitelepítették.

1986. április 27. – 1986. május 10. - A IV. blokk romjaira helikopterekről kb. 5000 tonna védőanyagot (homok, márvány- és dolomitzúzalék, ólomsörét, bór) szórtak a tűz, illetve az aktívanyag-kibocsátás elfojtására, valamint a reaktorban maradt fűtőanyag kritikussá válásának megakadályozására.

1986. május 2. - Döntés született a lakosság kitelepítéséről immár az erőmű 30 kilométeres körzetéből, illetőleg a radioaktív kihullás által érintett területről is. Az I-III. blokkot átmenetileg készenléti üzemmódba helyezték – további intézkedésig.

A fiú nyelt egyet. Szóval ez volt az oka annak, hogy az elfogását követően nem sokkal elhagyták az előző rejtekhelyüket.

Rengeteg jegyzet volt az eseményről, jelentések halmaza vette körbe Willt, de őt a katasztrófa utáni állapot foglalkoztatta. Az agya nem tudta felfogni ezt az információt.

Felrobbant a Csernobili Atomerőmű…

Mégis mi történt még a világban, amíg ő elszeparálva, a külvilágtól függetlenül élte szürke mindennapjait a laborban kísérleti alanyként?

Ez sok mindent megmagyarázott.

A katonák számának csökkenését, a feszültséget, és….

Azon a napon ő nem volt eszméleténél. A Mind Flayer után kutatott és kereste őt az elméjével. Szerette volna minél hamarabb magáévá tenni a árnyékszörnyet és felhasználni Vecna ellen. Azonban az ősi lény valahol máshol volt. A tudat nem fogadta a fiút, így ő futott utána. Látott egy helyet maga előtt, egy üzemet, ahol emberek dolgoztak. A következő pillanatban pedig recsegni és ropogni kezdett a rendszer. Felhasadtak fűtőelempálcák. Robbanás. Pánik és emberi sikolyok.

Az ő feje is úgy égett, mint az ottani begyulladt grafit.

Akkor nem tudta…nem értette, mit is lát pontosan. Vecna a szeme előtt hajtotta végre terve egy részét. Ő volt a felelős a balesetért, ami minden volt csak baleset nem. Ez egy előre eltervezett szándékos tett volt.

Az erőmű egy részének elpusztítása hatalmas hullámban sodorta magával a radioaktív anyagokat. Ez az egész nemcsak az emberek egy részének halálát hordozta magával. Vecna nem ezzel a céllal tűzte ki lépését, hanem birodalma növelése érdekében.

A Szovjetunió abban a hitben él, hogy csak egy hiba miatt következett be az eseménysorozat. Azonban Will mérget vett volna rá, hogy ellenségük portált nyitott a Mind Flayer segítségével.

Végig ez volt a terv…?

Onnan, hogy az oroszok alkalmazni kezdtek Demogorgonokat, kísérleteket folytattak, majd sikeresen elfogták az egyik legveszélyesebb entitást a földön. Mindenki pontosan azt tette, amit Vecna kívánt. Elterelte a figyelmüket a Hawkinsban nyitott szakadékokkal, amíg ő ezzel a régióval volt elfoglalva.

De miért?

A mérgező anyagok, amik a reaktor körül szivárogtak elősegítették az új kapu terjedését és az esetlegesen onnan előmászó Demogorgonok helyzetét. Az emberek belehaltak a magas szintű sugárfertőzésben, de az Upside Down lényei ezt áldásként élték meg.

Will nem tudta nem visszafogni a belőle előtörő vicsort. Mindezek ellenére valahol lenyűgözte ennek a pszichopata szörnyek a logikája és stratégiai gondolkodása. És egyben kétségek elé is állította. Vele kéne felvennie a versenyt és elmejátékot folytatnia.

Az újonnan ért impulzusok sokkal inkább megerősítették abban, hogy a kinti világ teljesen más képet fog elé festeni, mint azelőtt. Fogta magát és a megtalált vasajtóhoz visszabattyogott.

Tágasabb volt, mint azt feltételezte. Rengeteg polc kapott helyet, fegyverek voltak a falra akasztva, kirakattárgyként lógtak fenségesen. Ruházatok bedobozoltan hevertek a földön. A fiú felnyitotta őket és addig keresett magának valót, amíg ránézésre nem egyezett a méret. Levette a vérétől ázott tunikát, majd egy száraz ronggyal áttörölte a bőrét. Borzasztóan reszketett közben, így nem sok időt áldozott erre a részre, egyre hidegebb lett a környezete.

A folyamat közben néhány Demogorgon kíváncsian kukkantott be az ajtón, mire Will felvont szemöldökkel nézett rájuk, majd szépen rájuk csukta az ajtót.

A ruhák anyaga szerencsére vastagnak tűnt és nem engedte át a hőt. A szürke farmerhez egy vastag fekete garbót talált, amire a szetthez tartozó kabátot húzta fel. Meglepően könnyen lehetett benne mozogni, bár ez várható volt egy katonák számára tervezett darabtól. Csak remélni tudta, hogy a káros anyagok ellen is nyújt egy csöppnyi védelmet, hiszen nem tudta, hogy pontosan az ország melyik részén is lehet. Bizonyára itt nem lehetett annyira jelen a radioaktivitás, ha ide jöttek el, de felkészült mindenre. A hátizsákjába néhány esetlegesen szükséges eszközt pakolt, amit hasznosnak vélt a készletből. A benne rejlő kis üvegcsével szemezett egy ideig.

Leakasztott egy hosszúnyelű puskát is, ami kinézete alapján valamilyen AK-típus lehetett. Ilyet még eddig soha nem látott, csak anno az apja szájából hallott a szovjetek fegyveréről. Látszatra nem sokban tért el azokról a modellektől, amiket az USA gyártott. Kézbe vette a darabot és megforgatta a kezében. Ha alkalom nyílik rá, akkor képes lesz ezt is kezelni. Néhány töltényt is zsebre rakott, amennyit és amilyen fajtát csak talált.

Talált néhány gázálarcot is, amik egyikét a táskájára csatolta. Közvetlen e mellett néhány érdekes kütyü is megcsücsült a sarokban. Will megfogta és minden oldalát megfigyelte a kis doboznak. Kereset rajta egy bekapcsoló gombnak titulálható kitüremkedést és megnyomta. Az pedig egy éles csipogó hangot hallatott, mely olyan mértékben tért el az alap némaságtól, hogy a fiú megugrott ijedtében. Számok jelentek meg a fekete kijelzőjén, miközben rendületlenül folytatta egyedi hangját.

Te meg mi vagy?

Határozottan egy mérőeszköz volt. De mit mérhetett? Az egyetlen dolog, amit remélt, hogy hasznára fog válni. És hogy nem fogja elárulni a tartózkodási helyét már kétszáz kilométeres körzetben.

Felhúzta a vastag bőrkesztyűt és keresni kezdett egy rést vagy lyukat, ahol ki tudna férni. Az útján- a már társként is számon tarthatott- Demogorgonok is követték, mintha ő vezetné a menekülő expedíciót. Őszintén nem igazán értette, pontosan miért nem szándékoznak kárt tenni benne. Eddig még nem találkozott olyan evilági lényekkel, akik nem lennének agresszív és  állati ösztönökkel rendelkező alanyok. De ez a kis csapat csak mögötte haladt és hozzá hasonlóan mérte fel helyzetét.

Ha már így alakult, akkor a jószágok előnyhöz fogják juttatni, ha ellenségekbe futnának. Volt egy furcsa érzelmi kapcsolat köztük, ami egyértelműen nem lehetne lehetséges. Nem lehetnek olyan magas szinten, hogy komplex érzelmeket tudjanak érezni vagy értelmezni. Másfél év elég volt nekik, hogy ne kezeljék ellenségükként.

Bata előszeretettel menetelt a fiú mellett, Willben kicsit a kutyája emlékét idézte vissza.

Együtt kipréselték magukat egy járaton és abban a pillanatban a hideg, fagyos hó megroppant a fiú bakancsa alatt. A hóesés elállt és a szél sem fújt. Ideális volt az időjárás egy hosszú, időigényes sétára. Rendesen tudott levegőt venni, és a már felfedezett kis kütyüje újabb pittyogásba kezdett. Will megnézte a felületét, ahol számokat dobott ki. Felmerült benne, hogy talán a radioaktivitást mérhette, és szerencsére elég kicsit szám került megállapításra.

Willben szintén felmerült, vajon mennyi ideje van arra, hogy keresni kezdjék. Egyáltalán az épületben tartózkodó embereken kívül más is tudott erről a kísérletről? Legjobb a legrosszabb opcióval számolni.

Pár perces út során hamar felsejlett a következő probléma, miszerint hol is van és merre kellene mennie.

A távolba nézett, de csak a masszív fehérség ütötte ki a szemét.  Keresett egy magaslati pontot és ott is körbenézett. Örült volna neki, ha a raktárba még egy térképet is hozzádob a készlet. Valahol a messzeségben épületeket mert felfedezni.

Mivel a hazajutáshoz szereznie kellene egy repülőt, nincs más választása, mint előre.

A kis Upside Down csapat addig haladt a vakító hóban, amíg nem látszottak közelről is a messziről már kiszúrt épületek. Will érezte, ahogy az éhség lyukat fog ütni a gyomrában. Az nem segített sokat, hogy a szervezete a maradék energiáját is arra használta fel, hogy túlélje a vérveszteségét.

Különös volt a kis magányos tanya, ami hosszú, sokáig nyúló épületek szeltek át. Próbált észrevétlenül mozogni, de hat Demogorgonnal a nyakában egy vaknak is szemet ütött volna. Amint egy ismeretlen férfi szembekerült a kívülálló társasággal, a fiú még mozdulni sem mert, Bata már ugrott is. A középkorúnak kiabálni sem volt ideje, az állat már a túlvilágra is küldte.

-Bata!

A jószág felé fordult és az orosz kabátjából előhúzott egy zacskót, amit Willhez vitt. Kinyitotta és talált benne egy kis kenyeret. Lehetett két falat, de a fiúban egy négyfogásos ebédként vizionálódott.

Közelebb ment a férfihoz és lecsukta a szemeit.

-Nincs támadás, amíg veszély nem fenyeget-mondta, nem mintha a Demogorgonok bármelyike is értené. Érezte, hogy az ereje kezd visszatérni.

Hirtelen az egyik ajtó résnyire nyílt, pont onnan, ahonnan a férfi jött ki.

Will farkasszemet nézett a kisfiúval, aki éppen csak kikukucskált bentről. Gyorsan kellett lereagálnia, mit is tegyen pontosan. Maga mögé nézett, ahol a társai távolabb helyezkedtek.

Felállt a test mellől és maga elé tartotta a fegyverét, egyenesen a szörnyek felé.

Értsétek mit akarok .

A kiskölyök ijedten kiabált hátra, ahonnan még több gyerek jelent meg. A holt férfire és rá mutogattak, de eszük ágában nem volt kimenni.

Will tettetetten felvette a tőle telhető leghihetőbb harci pozíciót. Bata és a többiek csak nézték őt.

Gyerünk .

A társai, mintha olvastak volna a gondolataiban, megindultak. A fiú remélte, hogy nem fogják bántani. Ellőtte a fegyverét  és elsütötte pár alkalommal, de mindig eltévesztve a célpontot. Bata nekivetette magát és a földre terítette. A gyerekek kiabáltak és egyre hátrébb húzódtak. A jószág csak annyira volt erőszakos, hogy Will le tudta magáról gyűrni. Az állat még hátra is vetette magát, mint egy drámakirálynő és nyüszögni kezdett. A többiek, ahogy közeledtek, a fiú tovább célzott, amíg el nem mentek a közeléből.

Bata még visszafordult.

Ezer hála .

A kisgyerekek kifutottak hozzá és mindannyian egyszerre kezdek el hozzá beszélni. Természetes nem értett belőle semmit. De annyi biztos, hogy boldogok voltak. Az egyikük karon ragadta és beinvitálta a házba.

Will elgondolkozott rajta, vajon az a férfi volt-e az egyetlen felnőtt. Hiszen, ha többen is tartózkodtak volna itt, akkor a kölyök hívására megjelentek volna bentről.

Így viszont nem kellett nagy játékot űznie, hiszem a gyermeki elme sokkal befolyásolhatóbb. A katonai egyenruhás Will most csak egy átlagos orosz harcos volt, aki éppen megmentette őket.

A kölykök csodával néztek rá, és kérdezgették. A fiú azonban nem tudott semmire sem reagálni. Az a kisfiú, aki először találkozott vele, megfogta a kezét.

-Kto ti?

A hangsúly alapján kérdés lehetett. Az orosz kisfiú magára mutatott.

-Mikhail-továbbra sem engedte el a fiú kezét. Ezután már leesett neki is.

-Will-mutatott ő is magára. Mikhail mosolygott és a többekkel összenéztek. A kisfiú nem lehetett több tíznél. Ahogy körülnézett, egyikük sem ment tizenkettő fölé. Mit kerestek itt? Szívesen rákérdezett volna, ha tudna oroszul.

Lassan eloszlott a tömeg és csak Mikhail maradt Will mellett. Nem kérdezett tőle semmit, csak mutogatta mit akar tőle kérdezni. Hozott neki vizet és valami konzerves ételt. A fiú örömmel fogadta.

-Moy papa skoro priyedet-mondta, miközben Will evett.

Papa ? Az apjáról beszél ?

Ha megjelenik itt egy felnőtt, akkor nem lesz több kiskapu. Gyorsan kell valahogy a kiskölyökből információt kiszednie. A levegőbe írást mutatott Mikhailnak, aki hozott neki egy ceruzát egy darab papírral. A fiú elvette őket és rajzolni kezdett.

Először egy hosszú épületet csinált, majd körbemutatott, hogy jelezze, ezt a helyet imitálja. Mikhail bólintott, látszólag értette.

Majd emellé egy kis repülő is helyet kapott. A kisfiú megdöntötte a fejét és megrázta a fejét.

Nincs ?

A fenébe. A elterjedt radioaktív anyagok miatt leállíthatták a közlekedést az ország határán belül, hogy senki ne jöhessen ide. Vajon ezek a gyerekek is ezért kerültek ide?

Will megpróbálta felidézni a Szovjetunió képét és azt vetette a papírra. Ha mást nem legalább azt jó lenne tudni, pontosan az ország melyik részén vannak. Mikhail értetlen tekintettel nézett Willre, így a fiú a zászlót is odarajzolta és remélte, hogy jól emlékszik rá.

Mikhailnak leesett a tantusz.

-Sovetskiy Soyuz.

Will bólintott és megint körbemutatott, majd az országon is végigvezette az ujjait, aztán széttárt karokkal nézett az új barátjára.

A kisfiú elgondolkozó fejet vágott, ahogy nézte Will rajzát. Mikhail okosabb volt, mint amit egy tízévestől elvárt volna, de ezen a kérdésen sokáig időzött. Elkérte a ceruzát és irkálni kezdett rá.

Will követte a vonalakat. Egy pont  jelent meg a ország határain belül, ahol a ,,Moskva” felirat szerepelt. A főváros. A kölyök ennyit írt, aztán felnézett. Úgy tűnik csak ezt tudta. Ezzel azonban nem volt kisegítve. Ahogy nézegette ő is a rajzait, eszébe jutott valami.

-Csernobil.

-Huh?-Mikhail hunyorgott,majd megvilágosodott.- Oh, Chernobyl’.

Bizonytalanul mutogatott Will térképén. Valahol a főváros alatti részen körözött a kezével.

Valahol ott lehet .

A logikája alapján, nekik ettől a területtől messzibben kellett tartózkodnia. Ez a körzet, ahol most vannak, egy biztonságos zónaként volt számon tartva, ezért jöttek ide ők is és ezek a gyerekek is. Eddig úgy vélte, biztosan ugyanazon a helyen kapott először fogságot, ahol Hopper. Az első helyszínük ezek szerint nem ott volt, hanem egy sokkal távolabbi helyen. Bizonyára azért, mert Hopper miatt képesek lettek volna hamar megtalálni. De talán ez a rész közelebb volt Kamcsatkához. Legalábbis remélte.

A hangulat megváltozott a gyerekek között, sokan felálltak és egy irányba kezdtek szaladni. Mikhail is nézte, aztán ő is odament társaihoz. Zsibongás futott végig az épületen.

A kisfiú gyorsan újra előkerült a tömegből és magával vonszolt egy férfit is. Lelkesen odavezette Willhez, aki egyszerre volt meglepett, miközben hideg arckifejezés ült rajta.

Enzo előtte állt és úgy nézett le rá, mintha teljesen magától értetődő lenne, hogy itt látja. Egy ideig csak nézték egymást, majd a férfi inkább helyet foglalt vele szemben a szőnyegen. Mondott valamit a kisfiúnak, aki mosolyogva bólintott és kettesben hagyta őket.

Will felmérte a volt börtönőrt. Enzo arca megviseltnek tűnt, szeme alatt karikák húzódtak. Egyáltalán nem tűnt fenyegetőnek, teljesen ellazult testtartásban figyelte. A fiú azonban nem bízott semmit sem a véletlenre.

A kis Mikhail hamar visszatért és két bögrét hozott magával. Enzo elvette az egyiket a másikat pedig Will felé nyújtotta. A bögre széle meleg volt, az ital gőzölögött benne. A fiú megvárta, amíg a férfi iszik belőle. Enzo felvonta az egyik szemöldökét és jóízűen belekortyolt. Will a szájához érintette a bögrét és ivást imitált.

A kettejük csendje alatt, a kisfiú lelkesen mesélt a férfinek, hol rá, hogy pedig Willre nézett.

Szóval Enzo az apja. Ezt megállapíthatta. Bár ahogy jobban megnézte, elég szembetűnő volt a hasonlóság. Mikhail is pont ugyanolyan fürkésző tekintettel nézett rá, mint az apja. Hirtelen Will mellé ment és úgy beszélt tovább. A fiú csak az apa mimikáját figyelte. Mikhail biztosan az elmúlt pár percet vázolta fel.

Enzo felhorkantott a beszámoló végeztével.

-Micsoda hősök lettünk.

Will kedvesen rámosolygott a börtönőr fiára, aki felnevetett. Majd tekintete újra Enzora tévedt. Nem tudta, vajon a férfi mit is akar tőle pontosan. Azonban a gyereke jelenléte most korlátok elé állította. Will nem akart ilyen játékban részt venni, de Mikhail baráti közeledése felé, ad egy védelmet.

Nem bántanád a fiad hősét, igaz Enzo ?

-Szeretnék hazajutni-vágott bele a lényegbe.

-Azt hiszed majd segítek?

-Miért ne tennéd? A világ a tét.

-Hogyne, a szép és jó világ. Megmondom nekem mi a világ-biccentett a gyereke felé.

-Ő is a világunk része. Egyébként miért van itt ez a rengeteg gyerek?

-Fenyegetés. Hogy tegyük a dolgunk.

Will körbenézett és az ártatlan gyermekarcok tömege árasztotta magából a naivitást és a szeretetet.

-Nem az atomerőmű robbanása miatt?

-Szóval erről is tudsz-konstatálta.

-Vissza kell jutnom, hogy felvegyük a harcot Vecna ellen.

-Miért vagy olyan biztos abban, hogy nem kapok itt és most fegyvert elő?

-Egyrészt itt a gyereked. Másrészt meg én vagyok a ti nagy kulcsotok.

-Ami nem teszi a dolgát.

-Van a közelben repülőtér?

-Nem a közelben, de nem vészes a távolság terepjáróval.

-Nem kérem, hogy jöjjön, csak adjon meg mindent, ami szükséges ahhoz, hogy egyedül elérjem a célom.

-Az egész ország nyüzsög a szörnyektől.

-Nem számít.

-Ne gondold, hogy halhatatlan vagy csak azért, mert kibírtad az orosz fogságot.

-Addig nem halok meg, míg nem teljesítem a feladatom.

-Tégy, ahogy akarsz. Én a gyerekkel maradok. Ha felhívod magadra a figyelmet, képes leszek elvinni őket valahova, ahol nem fenyegeti őket veszély.

-Hol vagyok most?

-Kamenszkoye-ban-mondta, de a fiú értetlen tekintete után folytatta.-Keleten. Északabbra van, mint a régi börtön, jóval a félsziget felett, ahol Jim volt.

-Járnak is a repülők?

-Nagyon megszorítva. Kevesebb a járat, de van.

-És van neked kéznél az említett terepjáróból?

-Látom nem fecsérled a szót egy felesleges betűre sem-jegyezte meg, ahogy kiürítette pohara tartalmát, majd megtörölte borostás állát.

-Ha elkapnak, akkor semmit nem fog érni.

-Mivel nem láttam a közelben egy lelket sem, merem feltételezni, hogy nem hagytál magad után életet.

Will lesütött a szemét.

-Nem az a pár ember alkotja az egész sereget.

-Természetesen nem. Egyik részük ott van Hawkinsban. Vagyis ott volt. Már ide tartanak.

Will emlékezett rá, hogy El említette ezt korábban az elméjében. Remélte egyiküknek sem esett baja.

-Mennyi időm maradt?

-Passz. Valószínűleg akkor indultak meg, amikor a kóceráj megadta magát.

A fiú örült volna, ha tudta volna, pontosan mennyi ideig volt eszméletlen és ért erre a helyre.

-Én elindulok-kelt volna fel.

-Ezt azért megvárhatod-húzta vissza a földre a férfi, azután a belső kabátzsebéből előhúzott egy összehajtott papírt. Maguk elé tette és kiterítette. A térkép csak a Szovjetunió és az USA képét mutatta.

-Itt vagyunk most-körözte be Kamenszkoye nevét.- Kamcsatka itt van.-Ment a félszigethez.-Repülők esetleg teherszállítással mennek és nem biztos, hogy Indiana államban raknak le. Viszont kijutsz innen.

-Ha ez ilyen komplikált, nektek hogy sikerült olyan gyorsan?

-Yuri.

-Huh?

-Hosszú sztori. Egy félnótás roncsával. De az a valami képtelenség, hogy megint az égbe szálljon. Lényegtelen. Itt-mutatott egy másik pontot-, találsz egy kis tanyát, ahol hobbiból kocsikat tartanak, azzal semmi dolgod nem lesz, csak egyenesen menni a mezőkön, amíg meg nem látod a repteret. Felszállsz és itt sem vagy.

-Ha sikeresen elszökök….

-Igen?

Mi lesz ezekkel a gyerekekkel ? A fiú már így is szörnyen érezte magát, hogy a családtagjaik halála az ő lelkén szárad, de ha rájönnek erre az egészre, hogy fogják végezni? Az volt a szerepük, hogy sakkban tartsák a katonákat. Ha nem lesz kit és a maradék is elbukja a feladatát….

-Semmi-mondta végül és elrakta a térképet a zsákjába.

-Will-Mikhail megfogta a ruhája ujját és mondott neki valamit.

Még mindig nem…..

…… Bummm…….

Az épület minden pontjából katonák ugrottak elő. Pislogásnyi idő sem telt el, de az eddig békés termet felemésztette a káosz. A gyerekek mind sikoltozni kezdtek és fejvesztve rohadtak. Felszakadt a tető a fejük felett és mindenhova omlott a törmelék. Por lepte el őket.

Will a közelében próbálta tartani a kis Mikhailt, de elfutott. Egy gerenda elválasztotta őket egymástól. Will látta a rengeteg fegyveres katonát maga előtt és körül. Bárhova fordult, egy tartály biztosan felé szegeződött. Ahogy minden jelenlévő mozdulatlanná dermedt, lecsendesedett a hangulat és harapni lehetett a feszültséget a levegőben.  A fiú csak a saját légzését hallotta. És emiatt zúgott a feje.

-Le-harsant egy éles parancsoló hang. A karabélyok közeledtek hozzá, ezért tette, amit kért.

Will -a tisztuló légkörben- immár meglátta a hang tulajdonosát. A már rég látott seregvezető elégedetten és egyben bosszúsan nézett le rá.

-Nem szabad engedni a kísérleti nyúlnak, hogy szabadlábon járjon.

Ténylegesen úgy érezte magát, mint egy csapdába ragadt állat. Enzot kereste volna a tekintetével, de elnézni sem mert. A férfi biztos a fia után futott. A katonák között nem látott senki mást. Egy gyerek sem volt többé az épület falain belül. Bizonyára mind kimenekültek. Biztosan….

A vezető melletti urak odasúgtak neki valamit, mire a férfi száján vicsor futott végig.

-A vizsgálóközpont romokban, és társaink egy része holtan fekszik a romok alatt. Azt hiszen nem sikerült megtartani az egyezséget.

-Én nem kötöttem semmilyen egyezséget-szólalt meg vékony hangon.

-Hidd el, mi mindkettőnk érdekeit szolgáljuk.

-Hagyják a világot a saját kardjába esni.

-A világ azért áll így, mert az USA fegyvert tart a fejükhöz.

-És a Szovjetunió?

-Visszavág. Nem fogunk behódolni a beképzelt amerikai népnek.  Eddig csendben megvoltunk egymás mellett, toleráltuk a másikat, azonban ők átléptek egy határt.

Will érezte, ahogy elönti a tiszta düh. Egy igen mélyből jövő, heves érzelmi hullám. Minden félelme elillant és átvette a helyét a kitörés csitíthatatlan akarata.

-Visszavágni…Mégis mit….mit gondolnak, kik maguk, hogy ítéletet mondjanak több tízezer ember élete felett?

-Tessé….

-Acsarkodnak, mint a neveletlen vadállatok, nem tudnak anélkül kompromisszumra jutni, hogy ne kelljen ártatlan embereknek meginnia a levét. Maguk a nagyhatalmak, akik példát mutatnak a többi országnak és felettük állnak? Itt van egy helyzet, ami az egész világot érinti és még ebben sem tudnak közös nevezőre jutni!

-Még hogy az egész világ…

-Azt hiszik ez a két állam lesz a végső célpont? Pont az USA-nak és a Szovjetuniónak kellene összefognia, főleg, ha már ezt a két helyet támadta be Vecna. Körbenézett már itt? Mi a fene van ebben a rohadt világban? Felrobbant az atomerőmű és lakhatatlanná vált az ország egy része. Demogorgonok járják a területeket, és lepik el az kihalt tájakat. Nemhogy végre félretennék a büszkeségüket, még képesek versengeni egy apokalipszis állapoton!!

Will kiabált, mintha ezek lehetnének az utolsó szavai miután elsülnek a fegyverek. Nem kötötték a gátlásai, nyíltan kimondott mindent, ami benne lakozott. Talán még sosem emelte fel ennyire a hangját, és még számára is ijesztő volt ez a fajta megnyilvánulás a saját szájából.

A katonák elképedve néztek rá. Nagyrészük valószínűleg azt sem értette, miről hadovál. De nem is lényeg. A vezető minden szavát lenyelte.

-Nagy magabiztosság költözött beléd, remélem akkor is megmarad, ha kilövöm az agyvelőd-ment közelebb a fiúhoz.

-Megölne?

-Már nincs hasznod.

-Mi van ha bennem van a drágalátos szörnye? Nem biztos, hogy én esek el először.

-Tudom, hogy nincs. Talán a pusztítás az ő érdeme volt, de itt most csak egy kölyök van előttem, egyedül és kiszolgáltatottan.

-Tegye csak meg….Én vagyok a kulcs! Én lettem kinevezve ennek az államnak az eszközeként! Ha engem megölsz, akkor megölöd az egész népet, akik abban reménykednek, hogy egyszer valaki elhozza a új napot egy új jövővel. Ki fog harcolni az oldalukon?!

Zengett az épület, a falak visszaverték minden szavát. Már tisztán látott, de az elméje egy ködbe burkolózott, ami csak lökte előre és előre.

Kirajzolódott előtte a törmelékek alól néhány véres test, kéz vagy láb. Kintről néhányan látszódtak, ahogy rémülten gubbasztanak összekuporodva. A látvány csak tovább feszítette belül.

-Miért nem fogunk össze? Miért nem mentjünk meg a világot együtt? Miért nem??!! Én, Will Byers, mindent felajánlok, hogy a világ érdekeit szolgáljam!

-Szolgálhatod a másvilágot- kattant a tár és lassan, de biztosan közeledett a kezük a ravaszhoz.

Olyan lassan és kimérten történt. Talán elfuthatott volna. Könyöröghetett volna megbocsátásért. Kegyelemért.

Elpattant valami. Benne.

Eddig azt gondolta, az emberekkel szemben tisztelettel és empátiával sikereket érhet el. Hogy az emberi elme képes kapcsolódni egy olyan szándékhoz, ami nem erőszakos és nem is álszent. Az igazságnak és a szeretnek volt otthona az ő világában. Ez alapozta meg a személyét immár tizenhat éve. Az erkölcse masszív és vitathatatlan volt. Tiszta és önzetlen. Mindenkit több dimenzióban vizsgált, és előtérbe helyezte a pozitív dolgokat. Hiszen ezt tanulta. Ezt tanították neki.

De ott a földön, a mocsokban térdelve, a lassan felé száguldó lövedékek között, elszállt ebből valami.

Az eddig épülő és komplex vára repedezni kezdett és ez elé fúrta magát egy szörnyű felismerés. Ez a világ nem egy számára előre megírt forgatókönyv, az itt élők nem osztoznak ugyanazokban az értékekben, mint ő.

Éppen kivégzik. Lyukakat fognak ütni a testében és ez lesz az utolsó gondolata. Inkább az ölést választják, mint a békés megegyezést.

Talán igazuk van. A szavak erején átvág a golyó és elvész a diplomácia. Ha érvényesülni akar ebben a helyzetben, akkor idomulnia kell. Fegyver ellen a fegyver a hatásos válaszeszköz. Nem tartatja fent örökre a látszólagos angyal szárnyakat, csak letépik és a földön fog kikötni eltiportan.

A kezeit nézte, ahogy belemarkol a homokba.

Felteszek mindent. Az emberségem itt és most vész el, ha a fegyverek elsülnek. Ha nem, akkor van remény. Az emberiségbe vetett hit megmarad, a világkép megmarad. Ellenkező esetben nem tagadok meg fegyvert ragadni, ha kell vért ontok.

Képes leszek rá..? Tényleg képes leszek…Azokért, akik fontosak nekem. Nincs más út.

Az az ember, aki eddig volt, itt fog maradni ezen a helyen, ezen a ponton. És egy új fog felkelni a porból.

És akkor….

Minden katona tüzet nyitott.

Bum.

Bum.

Bum.

Bum.

A lövések hangja elszállt és egy üvöltés hasított át a vibráló levegőn. Will zúgó elméje hallotta a test összerogyását a földön.

Szemeit annyira összeszorította, hogy először csak pacákat látott, majd kirajzolódott előtte a fekvő vezető. Felnézett arra a katonára, aki fegyvert fogott és elszántan tekintett le az áldozatára. A fiú nem volt biztos benne, hogy valóságot lát.

Ez a férfi elindította a következő hullámot, ami a katonák között terjedt szét. Mindenki egymásnak esett, ő pedig ott ült a földön és csak létezett. Mintha egy vákuumban lenne, egy olyan helyen, amit a többiek nem érnek el. Látta maga körül a lövedékeket, körként gyűrűzött az összes elsütött darab.

Hogyan? Miért ?

Még él.

Felpattant és a képzett harcosok között szlalomozott, hogy ki tudjon jutni.

Ahogy haladt kifelé, már néhány Demogorgon is felütötte a fejét és tovább ritkította a népet. Will teljesen világtalan volt, fogalmam sem volt, hogyan került ide a sok állat. Talán több idő telt el, mint érezte.

Lövések hangjától zengett a település, mintha egy csatajelenet folyna a szeme előtt.

Amint kijutott az épületből, még több katona és még több szörny sereglett a pusztában. Will nem volt rest, megszorította az Ak puskáját és törte az utat.

Egyszer csak egy vaskos kéz visszarántotta a táskájánál fogva. A fiú azonnal felé rántotta volna a fegyvert, ha nem látja meg időben az ismerős arcot. Will döbbenten bámult, nem akart hinni a szemének.

-Gyerünk, gyerünk vagy itt végezzük mi is- Hopper hangja túlnyomta a tömeget és maga után vonszolta a fiút. A volt rendőrfőnök úgy ürítgette a tárat, mintha nem lenne holnap. Minden élő teremtmény hullott, aki az útjába került.

Egy hatalmas sugarú tűzcsóva emelkedett ki a harcjelenetből. Murray Bauman őrülten kapálózott a tömegbe, egyik kezébe pisztoly, másikba pedig egy lángszóró ékeskedett. Hol az egyik, hol a másik volt aktív, de mindenfelé képes volt célozni.

-Oh, hé,  szia kölyök, jó a buli- mutogatta fogsorát, miközben éppen kinyiffantott egy felé száguldó Demogorgont.

-Megvan a kölök, húzzunk innen!

-Igenis, kapitány!

A két férfi törte az utat, Will pedig folyamatosan nézte az embereket maga körül. Egyre több véres paca festette meg a hófehér takarót és okozott foltot az eddig érintetlen területen.

Ahogy minél messzebb kerültek, a katonák kezdtek utánuk eredni.

Előttük már csak az Upside Down őslényei álltàk el az útjukat. Azonban azok is fogyatkoztak, ahogy Murray égette őket szünet nélkül. Valahol az állat seregben fényt bocsátott ki egy tárgy. Motor hangja hallatszott. Teljes erővel közeledett feléjük, és tiporta el az összes Demogorgont az útból. Egy kisebb kamionszerű  jármű vágódott ki a szürke lények közül és egy ugratással eléjük termett.

-Befelé, befelé!!-kiabált Hopper.

Will éppen csak beesett a járműbe, ahogy az el is indult.

-A kurva anyját!!-szitkozódott El apja.

-Az nem volt semmi! Mióta is tudsz vezetni?

-Úgy öt perce?

Will lelkét megérintette az a cinikus hangnem, amit már olyan rég nem hallott.

-Mindegy, engedj vissza a helyemre- mondta Murray.

Hopper és Murray maradtak elő, Mike pedig megjelent Will előtt. A barátja először bosszús fejet vágott, de amint találkozott a tekintete Will-lel, ellágyult minden arcvonása.

Nem volt sok nyugodt pillanatuk, ugyanis a járműnek nekicsapódott valami. A két fiú reflexből hátrálni kezdett, ahogy a furgon hátulja felnyílt és egy alak akaródzott bejönni. Hopper már nyújtotta is saját puskáját, de nem találta el a betolakodót. Helyette egy másik esett vissza az utakra, aki mögötte mászkált a kocsin.

A veszett tekintetű orosz tüzelésre kész volt, de aztán a homlokán lyuk keletkezett. Fegyvere leesett.

Will puskájából szállt a füst, ahogy elsütötte. Mivel a férfi még így is közeledni akart, újra lehúzta. És újra. Amíg ki nem esett a furgonból. A fiú szíve hevesen vert minden egyes lövésnél, a keze magától mozgott, pontos és precíz volt minden, mintha mindig is ezt csinálta volna. A kis teherautó rázkódott, Murray íves kanyarokat tett, hogy lerázza az összes ellenséges katonát. Will védte a hátsó részt, Hopper az anyósülésről szintén tartotta magát. Mike pedig egy hosszúnyelű, tüzes, vékony, kardszerű eszközt varázsolt a kezébe és azzal tartotta távol a szintén őket követő Demogorgon tagokat. A furgon hamar lyukas lett, a benne levő tárgyak is kezdték megadni magukat.

-Ha rajtam múlik, kijutunk ebből a pokolból!!!-Murray embertelen módon kormányzott, a két fiú hátul ide-oda esett.

-Oh bassza meg….- Hopper morgolódott és egy olyan szaftos káromkodást tolt, hogy Will ilyet még nem élt meg. Előre nézett és a szeme elé tárult a panasz tárgya. Egy szakadék tátongott a havas táj közepén és hiába nézett jobbra és balra, nem látta a végét.

-Na ezt benyaltuk-füttyögött a sofőr és egyre jobb a nyomta a gázt.

-Héhéhé, mit képzelsz, mit csináltsz? -képedt el a rendőrfőnök.

-Nincs más út. Vagy ugrunk vagy meghalunk.

-Én nem látom a kettő között a különbséget- mondta Mike, ahogy visszalökött egy jószágot a hóba.

-Az egyiknél van esély túlélni!

-A te fejedben lehet!

Azonban Murray fittyet hányva a csapatra, letaposta a gázpedált, amennyire csak a furgon képes volt kibírni. Maximum sebességgel száguldottak a szakadék felé.

-Murray!! Ez őrültség!! Azonnal állj meg!

-Legyen már eszed!

Se szó, se beszéd.

A szakadék szélén a kis teherautó a magasba emelkedett. Mindannyian az életükért kapaszkodtak. Alattuk a mélység húzódott a végtelen messzeségbe. Will csak a szürke eget nézte a szélvédőn. Murray kiabált, Hopper szája végig nyitva volt és a két fiú felé fordult. Mike megfogta az első puha anyagot, amit talált és maguk elé tette. Nem volt több, mint 5 másodperc.

A fiú látta újra közeledni a szilárd talajt, de amint érintkezett a furgonnal….

Képszakadás.

Chapter Text

A nap meleg sugarai rendületlenül simogatták az udvart és a benne játszó gyerekek sokaságát. A legtöbb óvodás már most talált magának egy társat, akivel a homokozóban várat építettek vagy csúszdáztak.

Mike egyedül érkezett és lépett be a kapun. Ez volt az első napja és őszintén, egyáltalán nem vágyott oda. Könyörgött az anyjának, hogy inkább vigye haza, de ő megmondta neki, hogy szerezzen barátokat. A fiú kipirosodott a durcától és ide-oda topogott a zsúfolt kinti részlegen.

Nem akart senkihez sem odamenni, főleg, hogy már csoporttársai megtalálták egymást. Félt csatlakozni bármelyikhez is.

Megfogadta, hogy elvonul valahova hátra és tovább nézegeti a képregényét. Az sokkal izgalmasabban hangzott.

Eltipegett a tömeg mellett a legkisebb feltűnést keltve. Már előhúzta a szeretet rajzolt kiskönyvét, amikor megakadt a szeme valamin.

A fák árnyékában volt egy páros hinta. Viszont az egyik üresen állt. A másikon egy kisfiú lengett, de csak éppen meglökte magát. Fejét lelógatta és folyamatosan a lábát nézte, ahogy az a homokba fúródik.

Mike hümmögött. Még egyszer visszanézett a többi óvodásra, majd a magányos fiúra és a képregényére.

Bizonytalanul megállt a hinta előtt és ki-be csukta a száját. A ismeretlen fiú egy pillanatra felnézett, majd miután meglátta, hogy már nincs egyedül, ijedten nézett az érkezett Mike-ra.

-Szia!-mosolygott és próbált kedvesnek látszani.-Öhm, szereted a képregényeket?-mutatta fel a darabot.

Új társa nem volt valami bőbeszédű, csak alig láthatóan bólintott a fiú kérdésére.

Mike helyet foglalt a másik hintán, és megmutatta a szeretett darabját.

-Ez az egyik legújabb rész. Superman megmenti a világot!-mesélte lelkesen. Habár olvasni nem tudott - a képekből rá tudott jönni-, hogy mi is történik pontosan az eseménysorozatban.

-Ezt..még nem láttam-szólalt meg törékeny hangon mellette a fiú. Mike ránézett. Ha azt hitte ő fél az új emberektől, akkor ez a srác egy másik szinten volt. Rá se mert nézni, csak a képeket nézte.

-Mást is olvastál? Vagyis nem olvastál…nem is tudok én se…de..akkor is így mondják nem?

A fiú egy halvány mosolyt ejtett, aminek Mike nagyon örült. Tovább lapozott az oldalakon és mutatott pár jelenetet.

-Itt biztosan ez a szőke néni megköszöni neki a segítséget, Superman pedig csak adja magát. ,,Nagyon szívesen, én csak teszem a dolgom és megmentek mindenkit”-mélyítette el a hangját és mindenféle pózokat vett fel, hogy imitálja kedvelt szuperhősét.

-Menő-nevetett a társa mellette.

-Superman nagyon menő.

-Tényleg…nem is tudom a neved. Én Mike vagyok. A Michael rövidítése.

-Én..én Will-nézett rá. Mike-kal találkozott a tekintetük.

-Szeretnél…a barátom lenni?

Will meglepődött arcot vágott, ezért Mike is elbizonytalanodott. Egy pillanatra elnézett és bájos mosollyal ajándékozta meg. A jelenet örökre belevésődött az elméjébe. Annyit felelt:

-Igen.

Lassan visszatért a külvilág zaja és fokozatosan újabb hatások érték a fiút, hogy végre teljesen éber legyen. Mike kinyitotta a szemét, de gyorsan vissza is csukta a világosság miatt. Mintha felébredt volna egy szép álomból, ahonnan nem akart visszatérni.

Ahogy újra esélyt adott az ébrenlétnek, már egy folt takarta a fájó fehérséget. Will arca nézett le rá, ami gyorsan kihozta őt a kótyagos állapotából.

-Ha…mi?-gyorsan fel akart ülni, de Will visszahúzta. Vagyis húzta volna - de a fiú nem engedte - közelebb ment a barátjához és megölelte. Will teljesen lefagyott, a jobb kezében egy poharat fogott, de ennek hatására az elegánsan esett le a földre, hullott szilánkokra, és áztatta el a szőnyeg egy részét.

Mike egy pillanatra sem habozott, úgy szorította a fiút, mintha az élete múlna rajta.  Nem figyelte ki van körülöttük, átadta magát minden benne zakatoló érzelemnek. Másfél évig olyan volt, akár egy két lábon járó gépezet, amit csak az alap emberi funkciókra volt beállítva. Minden nap azon aggódott, hogy talán sosem látja újra… Minden idiótasága és rossz döntése többször keresztül futott az agyán, hogy talán már sosem tudja ezeket jóvátenni. Sosem lesz képes elmondani, mi is az a lelke mélyéből szivárgó erőteljes hullám, ami csak egyre jobban hajtja.

Rámarkolt a fiú kemény, bő kabátjára, mintha attól félne, hogy nincs is ott a  valóságban. Hogy csak egy röpke pillanat erejéig adta vissza az élet, aztán már el is vitte. Mike érezte, ahogy Will kezei gyengéden hozzáérnek a hátához és a feje a vállára dől. Rég nem érzett nyugalom szállt rá, az összes aggodalma és félelme porrá morzsolódott és lehetősége volt újra átélni ezt az érzést, amit mindennél jobban kívánt.

Miután valamennyire kijózanodott a hirtelen ért szívmelengető jelenetből, elváltak egymástól és kicsit zavartan nézték a másikat. Mike érezte, hogy vörös a feje. Kezdett melege lenni a kabátjában, pedig még a hó is esni kezdett a környéken.

A fiú összehúzott szemöldökkel fogadta a körülöttük lévő képet.

Amint körbenézett, igen zűrzavaros állapotok fogadták. Először is, továbbra is a furgonban voltak, ami már azért sem tűnt valóságosnak, hiszem Mike utolsó emlékei szerint belecsapódtak a földbe vele. Látszott is a járművön, hogy átrendeződtek benne a dolgok. De a történtekhez képest egész jól festett. A Murray által hozott hatalmas kupacok még kissé kaotikusan hevertek az autó minden pontjában. Az összes ruhát tőle hozták, beleértve azt is, ami most a fiún volt. Meg még néhány érdekes eszközt is, amiknek a funkcióját azóta nem tudta kitalálni.

Olajillat csapta meg az orrát. Aztán egy szentségelés.

-A többiek esetleg ezt a roncsot javítják?-kopogtatta meg a furgon falát.

-Tudod kit nevezz te roncsnak- jelent meg az emlegetett szamár. Murray úgy nézett ki, mint egy középkorú szerelő, aki már ezer éve ezt a szakmát végzi. Baseballsapkája alól kilógtak göndör fürtjei, szemüvege maszatosan mutatott, de a hangulata nem változott.  Úgy vigyorgott a két fiúra, mintha a legjobb helyzetben lennének.

-Ha nem egy teleportációs kaput találtál, akkor nincs indok erre a fejre-szúrta oda, közben meg bele nyílalt a fejébe a fájdalom.

-Még szerencse, hogy hoztam magammal olajat és szerelőkészletet. De minek ennyi cucc?-gunyolódott, majd vágott idióta képet.

-Hol van Hopper?

-Isten háta mögött. Ahogy mi mind. Keres valami élelmet.

-Minek ennyi cucc, de bezzeg kajára nem futotta?

-Nem is tudom, ki ette meg mind-szemezett a férfi. Mike provokálta még egy kicsit, aztán ő közölte, hogy inkább dolgozik tovább vagy sosem mennek innen sehova. Felkapta az összes cuccát és a furgon elejéhez ment rendbehozni a motorháztetőt.

Mike keresztbe tette a kezét és nekidőlt a kocsi oldalának. Egy ideig nézte a hóesést, majd óvatosan Willre terelődött a tekintete.

Szerencsére elvolt veszve a tájban, így Mike-nak alkalma volt hosszabb ideig időznie rajta.

A hosszú börtönélet meglátszott a barátján, sokkal fakóbb és sápadtabb volt a bőre, mintha kifutott volna belőle a vér. A szeme alatt is mélyen húzódtak a sötét karikák, az ajka pedig száraz és kicsit repedezett volt.

De Mike mégis úgy nézett rá, mintha ő lenne a legfényesebb csillag az égen.

-Tetszik a hajad-vakarta meg a nyakát.

Will zavarban égett és fogalma se volt, hogyan álljon ehhez a kijelentéshez.

Ahogy a fiú szemből is jobban megnézte, furcsa volt rövidebbre vágott hajjal. Will mindig is ugyanúgy nézett ki, amióta ismeri. Valahol gyerekes és aranyos volt a homlokát takaró frizurájával. De ez adott neki egy lázadósabb vonalat. És Mike nem tudta hogyan, de Willnek még így is sikerült egy kölyökkutyának kinéznie. Mélyen nagyon imponált neki. Jobban, mint akarta.

-Jól beütötted a fejed-nyögte ki és el is fordult.

-Semmi kétség, de ez ettől teljesen független.

Will felhúzta a vállát, de le is engedte. Mike is tovább nézelődött az ürességben és a kezeivel babrált a hirtelen jött nagy csendben. Szeretett volna rengeteg dolgot kérdezni a barátjától, de nem akarta ezzel terhelni. Talán jobb, ha nem idézi azonnal fel a vele történt poklot.

Mike nem tudta volna behatárolni mikor, de Hopper egyszer csak megjelent egy szatyorral a kezében. A hó egyre jobban esett -  mondhatni már szakadt. Így a rendőrfőnök sapkáján állt a friss hó, de kabátja sem maradt érintetlen.  A férfi elővett belőle egy-egy szendvicset a két fiúnak. Murray szerencsére még időben be tudta fejezni a furgon összeeszkábálását, melynek következtében örömmel dobta hátra szerszámait, és fogadta el a Hopper által neki szánt adagot.

A kis - immár négyfős - csapat békésen falatozott az újra működő kisteherautó hátuljában.

-Megkérdezzem ezeknek a lelőhelyét?-csámcsogott Murray, majd egy szájából kilógó sajtot hörpintett vissza a helyére.

-Inkább ne-harapott a szendvicsbe a megkérdezett.

-Asszem újra feltöltődtem egy jó kis autóútra-húzta ki magát a férfi és paskolta meg a hasát. Átmászott a kormányhoz és beindította a kicsikéjét. Az autó hangja nem a legfrissebb és tisztább hangot erőltette ki magából, de működőképesnek titulálták. Hopper hátravetette magát az ülésen és fáradtan nézte a kísértetiesen végtelennek tűnő utat, ami soha nem akart megváltozni vagy véget érni.

Mike elrakta az étele papírját, és Willére nézett. A fiúnak nem tűnt fel, de Mike látta, ahogy kiveszi a zsömléből a sajt és vaj áztatta húslapot a szendvicsből. Nem tette szóvá, nem kérdezte, hagyta.

Az útjuk különösen zavartalanul telt, melankólia járta át a fiút és nem sok kellett neki ahhoz, hogy leragadjanak a szemei. Will mellette ki és be csukta a szemét, néha hosszabb, néha rövidebb ideig. Mintha el akarna aludni, de valami visszafogta. Nem engedte neki, hogy elengedje magát egy kis időre.

Mike alig észrevehetően engedte, hogy a válluk érintkezzen. A furgon elég széles volt ahhoz, hogy kényelmesen el tudjanak férni, de ők egy helyen kuporogtak. Will nem távolodott el tőle, Mike érezte, ahogy a barátján végigfut a hideg. Majd a melegség áramlott egyikükből a másikba.

Will teste egyre jobban ellazult és feje az autó oldalának dőlt. Már nem nyitotta ki a szemeit. A fiú még így is érzékelte, ahogy a barátja mellkasa fel-le mozog és zavartalanul alszik.

Murray bekapcsolva hagyta a rádiót, amit még Mike “javított” meg az ide vezető útjuk elején. Recsegős és szakadozott volt a nóta, ki sem lehetett venni pontosan, mi is szól a szerkezet hangszóróiból, de mégis képes volt egy vékony, biztonsági hálót borítani a társaságra.

Hopper tekintetét vette észre magán. A férfi rájuk nézett lopva, ami a kis tükörből látszott. Mike próbált nem odanézni, de mégis megtette. Nem is őt figyelte, inkább az alvó Willen időzött sokat. Mike aggódó ráncokat vélt felfedezni a rendőrfőnökön, amit eddig oly kevésszer tapasztalt. Néha elfelejti, hogy ő is egy érző emberi lény.

Mindig is ellenszenves volt számára a férfi, bár sokáig nem tudta miért. Talán, mert nem hagyta az El és közte szövődő hamis szálat megalkotni. Talán tudta. Látta, mi az igazság. Mike-ot pedig ez megijeszttette.

Ő szerette Elt. Azt gondolta, hogy szerelmes, azt gondolta, hogy El az ő szuperhőse. Egy szuperhős. Meg sem tudná mondani, hogy vajon valódiak voltak-e ezek az érzelmei, hogy valaha érzett-e igazi és tiszta szerelmet a lány iránt.

A kis Mike mit gondolhat most? Vajon mindig is tudta? Hogy ki ő valójában….

Hopper szemei lézerként ütöttek át rajta, mintha a belseje ajtót nyitott volna az idegen szemeinek, ami nem nyílik ki soha, semmilyen körülmények között. Elnézett és inkább a kezén támaszkodva nézett ki az ablakon.

Még mindig csak egy nyúl az üregében, ami nem jön ki onnan. A nyulat hamar elkapja a ragadozó és felfalja. Nincs biztonság, nincs garancia.

Mike csak ült és hagyta elkalandozni az elméjét. Azon gondolkozott, mi lesz a végzetük. Mi lesz velük, ha vége ennek az őrületnek.

-Hohoo, oda nézz, mi közeleg-kapta fel az állát Murray, mire mindannyian megfeszültek. Will is mocorogni kezdett és úgy pattant ki a szeme, mintha visszarángatták volna a képzelet földjéről.

A göröngyös út most először varázsolt eléjük egy reményfoltot a képpel, amit eléjük tárt.

-Ez egy…repülőtér?-hunyorgott Will.

-Mondhatjuk, de inkább csak egy elhagyatott hely, ahol hagytuk a sajátunkat.

-Sajátotokat?

-Első osztályú, luxuskiadású, prémium kategóriás légi jármű-dicsekedett a sofőr.

-Ja, az első világháború idején biztos annak számított-morgott Hopper a bajsza alatt.

-Hogyan….

-Nem valami etikus módon és maradjuk ennyiben-felelt a rendőrfőnök kurtán.

-Szedjétek össze az összes cuccot-parancsolta Murray, amint lassan és biztosan megállt a rozoga farm előtt. Mike minden holmit visszadobott a férfi zsákjába és a hátára kapta, de az nehezebb volt, mint gondolta. Majdnem felesett a súlytól. Nem tudta figyelmen kívül hagyni Hopper horkantását. A fiú szemei szikrákat szórtak a szórakozott fél felé.

Murray eltolta a kapukat és csodálattal tekintett fel az előtte tornyosuló gépre. Mike már nem osztozott ebben az örömben, grimaszba állt az arca a gyilkos jármű láttán. Eddig sem tartozott kedvenc tevékenységei közé a repülés, de ez az izé minden percben játszott az életével, hogy bármikor lezuhanhat. Megfogadta, hogy többet nem teszi be a lábát egy ilyen roncsba sem.

-Valami baj van vele?-súgta oda neki a barátja. Feltűnt neki Mike baljós tekintete a repülőn. A fiú úgy tett, mint aki nagyon erősen elgondolkozik a válaszán.

-Néha leáll a motor, de semmi extra-legyintett helyette Murray.

-Ja, elnézést, túl gyökeres vidéki vagyok ahhoz, hogy megértsem. Teljesen olyan, mint az a járat, amivel Kaliforniába mentem-ömlött a cinizmus a szavaiból.

-Hawkinsban ez lenne a legjobb prototípus-csatlakozott Will.

-És nem azért, mert nincs több-kuncogtak össze, Murray lesújtó pillantásai ellenére.

-Örüljetek, hogy valami cipeli a seggetek.

-Csak maradjon is egyben, mire hazaérünk-mosolygott a fiú. Hopper próbált pártatlan maradni, de egy apró mosolyt elejtett egy másodpercre.

-Teljesen véletlen itt hagyom a csapat felét-duzzogott, miközben elvette a két fiú csomagjait. Murray Will táskáját -amit magával hozott - is el akarta rakni, de ő elhúzta.

-Ezt…inkább magamnál tartom-mondta feszes tekintettel. A férfi nem időzött a válaszon, csak lazán folytatta a többi cuccuk bepakolását a gépbe. Mike-ot kíváncsiság övezte.

Beszálltak a repülőbe és a fiú mindent megtett, hogy az alatta lévő vasszörnyeteg ne keltsen benne merő ellenszenvet. Lassan kinézte a világ jelenlegi állapotából, hogy még ez is képes lenne bosszút állni rajta. Murray megropogtatta ujjait és kecsesen elindította a motort. Akadozva, de csodával határos módon, felszálltak.

-Semmi gond, remekül megy-a férfi már rendesen élvezte az utat, Mike már elkönyvelte magában végérvényesen, hogy a pasas őrült.

Megint beállt a csend.

-Hé, kölyök-hallatszott Hopper hangja az anyósülésről. Egy pillanat erejéig habozott.-Bocs….,hogy csak most jöttünk.

Will felnézett, tekintetével kereste a férfi szemeit, de ő nem akart szemkontaktusba kerülni.

-Úgy tudom, ott is állomásoztak a katonák-mondta óvatosan. Teljesen kitért Hopper szavai alól.

Hoppert meglepte, Mike hasonlóan felé fordult.

-Honnan tudod?

-El mondta-a szavaiban kételkedés volt, mintha nem hinné el, amit tapasztalt.

El ?

A lány említette, miután megszöktek, hogy beszélni próbált a bátyjával, de nem sikerült. Ezek szerint mégis eljutott hozzá. Csak ő nem tudta.

-Igazat mondott. Miután téged elvittek, Hawkins tele volt orosz katonákkal.

-Nem értettük miért és honnan szivárogtak be hirtelen-csatlakozott Murray a csevegéshez.-Tulajdonképpen azt várták el, hogy mindent átadjunk nekik az Upside Down-nal kapcsolatban.

-Szerencsénkre, viszont nem lettek okosabbak.

-Elterelés.

-He?

-Le akartak titeket foglalni. Azt akarták, hogy ne tudjatok kilépni a város határaiból-mondta Will semleges arccal.

-Hogy ne találjunk meg.

-Egy. De ezen felül Vecna sem akarta, hogy belepofázzanak a tervébe.

-Hogy jön ide Vecna?-kérdezte Mike már előre félve.

-Az oroszok agymenése szerint az ő tervük miatt voltak távol, Vecna terve szerint az oroszok terve szerint tudott ő a háttérben tevékenykedni.

-Most úgy teszek, mintha ezt a mondatot értettem volna-tárja szét a karjait Murray éppen annyi időre, hogy a gépnek ne zavarjon be.

-Én ezt bábjátékként értelmezem-hozta fel Mike.

-Az is. Vecna tulajdonképpen irányította az eseményeket a kezdetektől, és úgy mozgatott minden apró szálat, hogy az oroszok meghozzák ezt a döntés, és aztán lecsapjon.

-És lecsapott?

-Felrobbantotta az atomerőművet.

Amint Will kimondta ezeket a szavakat, a rendőrfőnök és a pilóta összenézett.

-Szóval nem volt őrült az a vénember, akitől loptuk a gépet.

-Még mielőtt idejöttünk volna, találkoztunk egy idős férfivel. Hopper ki akart szedni belőle mindent, amit tud, de az öreg nem engedte, hogy elvigyük a gépét, amit akartunk. Folyamatosan azt hajtogatta, hogy a vesztünkbe rohanunk. Ugyanis minden élőlény odaveszik a Csernobili atomerőmű körül és körzetében. Azt hittük meggárgyult az agya-magyarázta a fiú Will kérdőjeleinek, amik a feje körül keringtek.

-Ezek szerint azonban valós volt minden paranoiája-nyugtázta Hopper.

-Hogyan csinálta? Mármint Vecna. Természetesen.

-A Mind Flayeren keresztül. Tudnom kellett volna már az elején, pontosan ezért akartam odamenni és….

-Mi az hogy odamenni??!!

Will azonnal összezárta az ajkait, majd három elképedt arc fogadta.

-Minél tovább haladunk a beszélgetésben, annál nagyon agyfaszt kapok-szögezte le Murray.

-Hogy érted azt, hogy ,,akartam odamenni”? Az oroszok vittem el a tudtodon kívül.

-Nem….igazán. Azért fogtak el, mert engedtem nekik.

Mike szemei ki akartak esni a helyükről.

-Szóval most rakjuk ezt rendbe. Tehát-kezdte a pilóta szépen, lassan formázva a szavakat-,azt akarod mondani nekünk, hogy te akarattal mentél egy idegen országba, egy halálos helyre, tele az életedet törő, képzett katonákkal. Oda, ahol az a szörny lapult, ami már azelőtt is kis híján megölt. Mert te Ezt akartad.

-Igen-Willben semmi bizonytalanság nem volt.

-Hogy gondoltad….

-Tudtam, mit csinálok. Tervem volt….

-Milyen terv? Megkínzod magad, aztán majd egyszer csak meglépsz?

-Ez…-a fiú vett egy mély levegőt, láthatóan nem sok energiája volt elejétől a végéig magyarázatot adnia mindenre-Mielőtt elvittek már tudtam, hogy célpont vagyok. Álmomban láttam egy jelenetet, hogy mit terveznek. De én úgy tettem, mint, aki tudatlan.

-De miért?

-Eredetileg azt terveztem, hogy hagyom nekik a műveletet végrehajtani. Hogy eggyé tegyenek a Mind Flayerrel. Ők abban hittek, hogy képesek lennének kontrollálni, ha az én testem felett átveszi a hatalmat. De fogalmuk sincs arról, mire képes a szörny.

-Kölyök, már egyszer majdnem belehaltál abban az izébe.

-Tudom, de úgy gondoltam, hogy ha képes lennék irányítani, akkor nagyon esélyünk lenne Vecna ellen. Hülyeségnek hangzik. Lehet az is volt. De egy részem akkor is oda akart menni a tervvel együtt vagy nélkül is.

Valami hívott oda és azt súgta muszáj ezen végigmennem. Ott volt Owens is.

-Sam Owens?

-Az oroszok maguk mellé állították. De én bíztam abban, hogy ő többet tud. Meg is üzente. Szükségem volt rá és a tudására. Hátha megoldásra lel. Úgy gondoltam, többet megtudhatok arról, miben sántikálnak az oroszok és aztán szabotálni tudom őket vagy csak előnyt szerezni a mi oldalunknak.

-Na és…mi történt?-tette fel Mike a legfontosabb kérdést.

-Ez továbbra is őrület-a rendőrfőnök gyorsan vette a levegőt.-Nem fér a fejembe, hogy képes voltál ezt megtenni. És úgy, hogy senkinek nem szóltál!

-Kénytelen voltam. Senki nem engedte volna.

-Persze, hogy nem! Épeszű ember erre nem bólint rá.

Willnek a szeme sem rezzent, olyan határozottan nézett farkasszemet a férfivel, hogy Mike már csodával nézte a jelenetet.

-Nem akartam, hogy bekorlátozzanak. Ésszel jártam el, egy pillanatig nem vártam, hogy bárki megmentsen. Magamtól jutottam ki. Magamtól.

A levegő furcsa érzelmekkel telt meg. Hopper úgy nézett Mike barátjára, mintha még sosem látta volna. Will úgy beszélt, olyan magabiztos csengéssel a hangjában, ahogy Mike még nem hallotta. Nem volt félénk és visszahúzódó, nem csuklott el a hangja az őt számon kérő rendőrfőnök heves és indulatos szavaitól. Kiállt a saját véleménye mellett és nem hátrált tőle.

Mike-ot átjárta valami különös érzés, valami idegen.

Hopper elgondolkozva hümmögött.

-Valaki megtanult beszélni-mondta enyhe büszkeséggel, apró mosolyráncok jelentek meg arcán.

-Egyébként tény….tehát mi csak utána találtuk meg-vonta meg a vállát Murray.

-Igaz, visz-

A repülőtest hirtelen elbillent, és minden mozgásra alkalmas tárgy jobbra csúszott.

-Mi az Isten??-kapaszkodott Hopper, ujjai belemélyedtek még a vasba is. A gép rázkódni kezdett és valami fény adott jelzést Murray felől. A pilóta szívesen megnézte volna, mi is a probléma, de éppen négy élet volt a kezében a sajátjával együtt.

Mike odanyomta fejét a hátsó ablakokhoz. Nem tetszett neki a látvány. Helikopterek közeledtek a védtelen kis járművük felé, pontosabban négy darab, bennük több katonával. És feléjük céloztak.

-Nem igaz, hogy nem hagyják az embert nyugodtan utazni- fröcsögött Murray.

-Adj fegyvert!!

-Várj! Várj!-ragadja meg Will a már harcra kész férfit.- Menjünk magasabbra.

-Mi? Minek?

-Akkor nem fognak tudni lőni a légnyomáskülönbség miatt. Nem fogják megkockáztatni, hogy nyitott ajtón jöjjenek utánunk.

-Nem hiszem, hogy ez a gép elég jól szigetelt ehhez-húzta el Mike a száját.

-Ettől félek én is-értett egyet Murray és a már elsajátított vezetési technikáját próbálta alkalmazni a gépen. Hirtelen a magas fák egyre közeledtek hozzájuk. A pilóta lentebb vezette a gépet.

-Talán a természeti körülmények bezavarnak-mondta magyarázkodás gyanánt.

-Nekem biztosan, hogy célozni tudjak-lógatta ki Hopper a puskacsövét az ablakon.

Lövések suhantak el mellettük, legtöbbjük azonban belezúdult a gépükbe. Koppantak az apró golyók, és a repülő egyre inkább hasonlított a régi, otthagyott furgonjukhoz. Mike tétován csak nézte az eseményeket, és tehetetlenül kapkodta a fejét. Will kotorászott a holmijaik között, majd előhúzta a puskáját, amit magával hozott az orosz bázisról. Ellenőrizte a tárát, majd odaszaladt egy másik ablakhoz, ahonnan jól tudott célozni. A fiú csak nézte, ahogy a barátja soroz a katonákra. Már korábban is megtörtént. Will lelőtt egy embert. A szeme láttára. Nem illúzió volt és nem is a elme játéka. Megtette. Mike-nak nem volt ideje a döbbenetre, ahogy most sem lenne. Erőt vett magán és keresett egy sima, átlagos pisztolyt. Ezt talán még ő is képes lesz kezelni.

Kicsit kellemetlenül érezte magát, hogy a nővére a csapatuk egyik mesterlövésze, ő meg most fog életébe először gyilkolásra alkalmas eszközt.

Will szemei folyamatosan mérték a környezetét, úgy mozgott a keze a fegyvere körül, akár egy gyakorlott lövésznek.

Murray közben - a fák között - szlalom játékra invitálta a kedves versenytársait. A vén roncs minden erejét beleadta ebbe a menetbe, lehet még ő is érezte, hogy most nincs idő laca-facára.

Mike most vette észre, hogy Will nem is az életére törő emberekre figyel, a tekintete fentebb van. A helikopterek propellere lebegett a szeme előtt. Minden lövése ugyanazzal a szándékkal hasított a levegőben és kereste az erős lapátokat.

Hopper érzékelte, mit is akar a fiú, ezért ő is bele-belelőtt a magasba.

A pilóta egyre kihívóbb helyeken vezette a járművet, magas sziklák hagyták el őket.

-Ki fog fogyni a tár-szitkozódott a rendőrfőnök.

-Ne aggódj, nem kell már sokáig játszani. Jön a végső pálya, emberek!!

Murray bármiféle figyelmeztetés nélkül vett egy kilencven fokos fordulatot a géppel. Szó szerint. A jármű függőlegesen haladt tovább az égen, és merült el a szűkebb járatokban.

Mike nekicsapódott a gép oldalának, az ablakból jól látható volt a szakadék, ami felett éppen haladtak. Hálát adott, hogy nem tört össze az üveg alatta. Will fegyvere erősen nekicsapódott a több éves átlátszó anyagnak, ami így már kegyeskedett repedést mutatni magán. De nemcsak ez, túl sok holmijuk volt, amit nem bírt el a szerkezet. Mike-tól nem messze már a szilánkok is eltűntek az ablakkeretből, erősen áramlott be a levegő a kabinba. Hopper majdnem ráesett a fiúra, de sikerült mellé érkeznie. Mike pedig már vizualizálta azt a kilapult, palacsinta ábrázatot, amivé formálódott volna. Will pedig a kettejükön találta meg ideiglenes helyét.

-Murray!!-kiabált a férfi, de a hangját elvitte a szél. A rendőrfőnök megfogta Mike-ot és Willt, majd maga elé helyezte őket. Karjai között fogta a két fiút, ahogy a zűrzavar vihara ellepni kívánta őket. Ide-oda csapódtak a különböző tárgyak, amik vagy a saját cuccukból keltek szabadlábra vagy pedig a gépről levált alkatrészekből származtak.

Mike egy ideig nem merte a szemét sem kinyitni. Még sosem vágyott annyira arra, hogy erős kezek szorítsák, mint most. Főleg a Hopperhez tartozó kezek. Kisgyereknek érezte magát, egy gyenge, tehetetlen, éretlen és gyáva gyereknek. A mellkasa folyamatosan emelkedett és süllyedt, a szíve mindent megtett, hogy a helyén maradjon.

Biztos volt benne, hogy nekik annyi.

Megnyílik a pokol a lábuk alatt és elnyelni őket.

Recsegés és ropogás visszhangzott a fülében. Minden emberi hang eggyé vált azzal a zúgó, tompasággal, amit a feje idézett elő.

Még összeszorított szemein is áthatolt egy éles villanás, majd egy robbantás futott végig rajta. Sajgó szemhéja résnyire engedte be a külvilág színeit. Mike pupillái benyelték azt a hatalmas sárgásvörös látványt, ami átjárt mindent az alattuk elterülő felszínen.

Egy vagy két helikopter lezuhant a mélybe és felrobbant a havas tájban. A fehérség egybeolvadt az élénk és sokszínű sárga minden árnyalatával és vadul emésztette a megfagyott és hibernálódott növényvilág tagjait.

Hiába volt sokkban, hiába dermedtek meg a végtagjai, valahogy mégis gyönyörű volt a jelenet, ami lezajlott a szeme előtt.

Mike a nagy események közepette rájött, miért is terelte Murray őket erre a veszélyes és kietlen helyre. Olyan szűk területen haladtak a masszív sziklák között, hogy a helikopterek nem bírták őket követni.

Hopper hirtelen megfogta a fiú fejét és hátrafogott hajába kapaszkodva kényszerítette, hogy ránézzen.

-Ki kell ugranunk a gépből!

Mike biztos volt benne, hogy rosszul hall. Nagyokat pislogott a férfire, de a rendőrfőnök arca - akár a dermesztő jégcsapok - már magukban is leigazolták a szavak igazát. Annyira el volt veszve a saját fejébe a pánik közepette, hogy teljesen kiesett alóla a valóság szőnyege. Murray már nem a pilótának kijelölt helyen ült, hanem Hopperrel együtt kiabálták túl a hangzavart.

-Túl nagy a károsodás, nem fogunk tudni tovább haladni. A gép le fog zuhanni és vele együtt halunk mi is, ha itt maradunk.

Will közel hajolt hozzá, hogy a fiú értse a szavát. Mike-nak továbbra sem tetszett az új körülmény. Inkább kövessék őket tovább a helikopterek.

-A motor fel fog robbanni! El kell tűnnünk innen-kiabált Murray. Mike rögtön azon kezdett el gondolkozni, hogy a fószer rakott-e egyáltalán ejtőernyőt a sok felesleges holmijuk közé. Bár mivel nem adott nekik semmit a hirtelen támadt tervét követően, így nem adott sok kreditet ennek a teóriának.

Mike ismét lenézett a mélybe, ahova nekik le kellene érkezniük. A lába a levegőben is képes volt gyökeret ereszteni.

Hopper nem volt rest, amint az őrült haverja kinyitotta a repülő ajtaját, újból kezei közé vette mindkettejüket és….egyszerűen lelépett a szilárd talajról.

A levegő teljesen kiszorult a tüdejéből, vastag rétegen száguldott át a teste, ami sokkal inkább hatott szilárdnak, mint légneműnek.

Nyugalom.

Nyugalom.

Nyugalom.

Megálljt parancsolt a sűrű légtömeg. Talán csak pár másodperc volt. Vagy egy perc. Vagy öt. Fogalma sem volt.

A szorosan magához szorító Hopper egyszer csak felszínt fogott. Mike fogai olyan erővel koccantak egymáshoz, hogy kis híján kiestek a helyükről.

A fiú egy kitömött játékfiguraként működött, amit a rendőrfőnök kedve szerint tett egyik helyről a másikba.

Újra egy kabinban voltak.

Egy repülő belsejében. Kisebb volt, mint az övék, de sokkal modernebb és felszereltebb. Murray odament hozzájuk és megkérdezte, jól vannak-e. Mike bólintott.

Will leült mellé és aggódóan kémlelte az arcát. Talán sokkal nagyobb sokkban volt, mint gondolta. Lehet az arcára jobban kiült, mi is játszódik le benne.

A barátja szintén olyan fehér volt, mint a frissen meszelt fal, de nem mutatott akkora félelmet.

-Mit keresel te itt?

Mike felkapta fejét és látta, ahogy Hopper fegyvert tart a repülő tulajdonosára. A rendőrfőnök keze remegett a dühtől, ajkait összeszorította, puskája már lyukat ütött a másikba elsütés nélkül is.

Murray döbbenten nézte őket, de nem avatkozott közbe.

A két fiú is csak dermedten volt tanúja az acsarkodásnak. Mike le sem vette a szemét a sarokba szorított Enzoról.

Itt van . Ő volt az.

Ő vitte el Willt. Miatta került az oroszok kezére. Ő….

Azonnal a barátjára nézett, de Will arcán olyan érzelmek játszódtak le, amik váltották egymást egyik pillanatról a másikra, majd egybeolvadtak.

Áruló szövetségesük nem állt ellent, hagyta Hoppernek, hogy kiélje dühét rajta. Volt valami sötét a szemeiben, valami kilátástalanság.

-Csak próbálj meg megint átverni és esküszöm….

-Nem verlek-mondta kelletlenül.-Éppen megmentettelek titeket.

-Igen, és milyen fejdíjat tűztek ki ránk, he? Remélem legalább az én súlyom kétszeresét.

Enzo szemei megrebbentek és lopva rápillantott Willre. Ahogy a rendőrfőnök elkapta a pillanatot, kezei közé vette a férfi fejét és erőszakosan maga elé fordította, hogy újra szemtől-szembe legyenek.

-Rá se merj nézni, rohadék-suttogta.-Itt helyben ontom ki a véred.

-Nem számít. Itt a gép, vigyétek. Ha ki akarsz hajítani, nyugodtan.

Mike hátán végigfutott a hideg a szavaktól. Semmi érzelem nem volt benne. Monoton és lelketlen. Enzo olyan volt, mint egy szellem, aki csak járja az útját, de értelmetlenül. Szemeiben - kéksége ellenére - sötétség uralkodott, az óceán egy mély pontját idézte.

-Azt tanácsolom, ezt hagyd későbbre-szólalt meg Murray.-Először jussunk vissza.

-És ha csapdába vezet? Nehogy bízni kezdj benne. Egyszer már odaadtam a bizalmam-mondta Hopper megvetve.

-Nem hazudik.

Mindenki Will felé fordult, a fiú az elítélt elé lépett és olyan szemekkel nézett le rá, mint aki mindent ki tud olvasni a férfi szemeiből.

-Kölyök….

-Hagyd, hogy hazavigyen minket.

-De ha….

-Ne aggódj. Nem fog ártani senkinek.

A fiú szavai annyira őszintének hatottak, hogy Mike azonnal képes lett volna elhinni. Ahogy ott voltak egymással szemben, volt valami kettejük között, amit nem tudott mivel magyarázni. Belengte őket egy közös pont, élmény, amibe ő nem volt beavatott.

Hopper tanácstalanul nézett Murrayre és Mike-ra. De egyikük sem tudta, mi tévő legyen.

A férfi végül felsóhajtott és közölte, hogy eleget tesz a kérésnek, de a fegyvert nem lesz hajlandó leereszteni.

-Remélem azért otthon jobb a helyzet. Mármint, nem lehet akkora felfordulás, nem?-tette fel Murray magának a kérdést az utat figyelve.

Chapter Text

Végeláthatatlan volt a felfordulás. Dustin volt olyan naiv, hogy azt higgye, talán lel egy kis nyugalomra. Rengeteg eseményen voltak túl, pontosan ezért nem érezte nem helyénvalónak a pillanatnyi fellélegzést.

Azonban a jelenlegi állás szerint, éppen egy puska volt a seggébe tolva és ő behúzott farokkal nézett szét a iskolájuk tornatermébe, ahol családtagjaik sorakoztak előttük. Katonák vették őket körbe, fogalma sem volt honnan termettek ide. Nancy és Jonathan együtt lépett be Argyle-val, nyomukban a fegyveres csapattal erre a helyre. Ezután a semmiből El és Lucas is csatlakozott Maxszel és egy ismeretlen férfival. Mindenki egy helyen volt és emiatt volt egy elképesztő zavar a rendszerben.

Teljesen rendben volt minden. Olyan jól indult. Olyan békésen.

Miután elváltak egymástól Mike-ék házában, az ő nagy létszámú csapatuk is megindult a küldetésére. Nem volt más dolguk, csak megtalálni az eltűnt városlakókat, akik bizonyára elmenekülhettek a Demogorgon invázió után. Az orosz katonák lelépte miatt, sokkal kíméletesebb útjuk volt. Sötét volt, de a fák árnyéka kevésbé volt riogató. Nem kellett azzal számolniuk, hogy valaki megtámadja őket. Legalábbis nem emberi lény.

Elrúgott egy kavicsot.

Dustin aggódott, vajon mi történhetett Hawkins lakosságával. Akárhogy is számolta, lehetetlen volt számmisztikailag, hogy ne maradjon hátra néhány tag a szörnyek táplálékaként. Átjárta a bőrét a kiszámítatlanság köde és a bizonytalan jövőkép homálya.

-Ne gondold túl. Ha nem agyalsz rajta, akkor jobb lesz.

A fiú hosszasan nézte a mellette sétáló Steve-et, aki olyan komoly arccal adta elő a gondolatát, mintha ténylegesen feltalálta volna a spanyol viaszt.

-Hú, na ne. Ez eszembe se jutott. Ebbe az esetben kikapcsolom a gondolataim-forgatta a szemeit.

-Muszáj minden megnyilvánulásomat kifiguráznod?

-De ha egyszer baromságot mondasz.

-A te szeretet nyelved olyan szép. Így beszélsz a nőkkel is?

-Én adom, ha így beszél velem valaki-karolt bele Robin a barátjába, mire Steve csak az eget nézte.

-Ilyen paraszt módon?

-Nem, csak tudod, olyan emberien.

-Szóval parasztság egyenlő emberség?

-Ebben van értelem-kuncogott Dustin, ahogy összenéztek a lánnyal.

-Elviccelitek a komoly életről való filozofálásom-már Steve is csak vigyorogva tudott tovább menetelni a szürkeségben.

-Vannak még ilyen nagy életbölcsességeid?-kérdezte Robin igen megjátszottan érdeklődő fejjel.

-Persze..hmmm-simogatta meg állát csücsörítve.- Mindig keresni kell a fényt a sötétben. Sötétség nélkül nincs fény, és annak értelme sem. Ilyenek…

Robin és Dustin szájuk elé kapták kezüket és megrökönyödve adtak ki különböző artikulálatlan hangokat.

-Jó elég már!-dobta Dustin kapucniját a fejére, a lányt pedig ellökte magától, aki csak még jobban nevetett.

-Kuss legyen már idióták!

Erica megvetve pillantott hátra, de azokban a szemekben a világ összes számalma benne volt. Egy pillanatig sem tagadta, mennyire is nézi lesz a bagázst.

-Most mi van?

-Nem tudom feltűnt-e, de éppen keressük a szüleinket, akikről azt se tudjuk élnek-e vagy halnak.

-Én csak szeretném oldani a feszültséget-szólalt meg Steve mereven.

-A szándék jó, csak a beszéde szar-foglalta össze Dustin röviden a véleményét.

Barátja azonnal felé kapta a fejét, mire a fiú csak megvonta a vállát.

-Ez tény-értett egyet a lány.

Dustin észrevette, hogy Erica is ingerlékenyebbek, mint általában. Lucas húga már egy ideje a csapatuk tagjaként szolgál, körülbelül azóta, mint Robin. Dustin szerette a lány nyers és őszinte megnyilvánulását, mindenkinek képes volt lyukat ütni a páncéljába pár elejtett szóval. A fiú talán most figyelt fel rá, hogy már nem egy gyerek. De Erica valahogy sosem volt az a fajta lány, akit meg lehet könnyen félemlíteni. Inkább ő az aki megfélemlített másokat. Amióta ő is csatlakozott a Pokoltüze Klubhoz, sokkal több időt töltöttek együtt.

Lehetséges, hogy a ,,lányok hamarabb érnek, mint a fiúk” mondást a hozzá hasonló lányokra értették. Dustin kezd hinni ennek a szólásnak.

Azonban a lány szavai áttörték a semmiből jövő jókedv gátját. Túlságosan szeret a halál a közelében játszadozni. Nem vele. Mindenki mással, aki fontos neki.

Az anyja vagy biztonságban van vagy nem, El és Lucas talán megtalálta Maxszet talán nem. Jonathan és Nancy talán rábukkant az elveszett Argyle-ra, talán nem. Hopper csapat talán megtalálta Willt, talán nem. Talán élve, talán…

Talán.

Túl sok a talán.

Dustin a földet nézte az út hátralevő részében, ezért Steve-nek kellett visszahúznia, amikor a társaság megtorpant.

A Hawkins középiskola képe megrengette a fiú szívét. Az ablakokban fényt keresett, árnyakat - bármit -, ami annak jelét mutatta, hogy nincsenek egyedül.

-Ne aggódjatok, mindenesetre legyetek résen-fordult feléjük a csapatot vezető Joyce. A nő előre ment és egy pillanat erejéig sem rezzent meg. Dustinnak az évek alatt minden tiszteletét kiérdemelte.

A négy fiatal egymásra nézett, majd követték Will anyját az épületbe.

Kísérteties volt a légkör, a lámpák fényénél körözött néhány muslica, de más életre utaló jel nem jelentkezett. A fiú hallotta saját lélegzetvételét és még a mögötte haladó Steve ideges nyeléseit is.

Joyce keze elé tartotta mutatóujját, mire mindannyian felkészülten haladtak minél bentebb és bentebb.

Dustin neszre lett figyelmes. Hangok.

Remény csillant meg az elméjében.

A csapat meglátta az első pár embert. Egy férfi és egy nő volt. Dustin pislogott, megállt az út közepén és ezzel mindannyian mögötte sorakoztak, és csak nézték az idegeneket. A fiú nem ismerte meg őket, de Joyce leszólította a feleket. Megkönnyebbülés látszott a két emberen. Will anyja intett nekik, hogy jöjjenek közelebb. Steve megrúgta a fiú bokáját, hogy szedje a csülkeit. Pontosan ezekkel a szavakkal érezte meg barátja bökését.

-…hogy itt vagytok. Már sokat aggódtak miattatok.

-Jól vannak a szüleink?-szakította meg Erica a nőt. A lány meg sem várta a reakciót, nem volt tekintettel a beszélgetésre és véletlen sem mutatott egy cseppnyi tiszteletet sem. A rövid szőke hajú nő csak mutatott, de ennyi elég volt.

Nem vesztegették tovább az időt, azonnal a tornaterembe futottak mind. Steve volt az első, aki az ajtókhoz ért. Két kézzel széttárta őket és már a fiú mellkasa jobban érződött.

A bent tartózkodó tömeg kíváncsian kapta fel a fejét az újonnan érkező kis csapatra. A négy fiatal tanácstalanul lépdelt be a helyiségbe, mindannyian folyamatosan keresték a szeretteiket a rengeteg jelenlévő között.

Dustin szemei gyors tempót diktáltak, forogtak, mint a gyík szemei. Sok arc futott végig rajta, de sosem a megfelelő.

Egyre közelebb sétált, lábai ólomból, tüdejében tüskék képződtek.

Meglátta Lucas szüleit, ahogy integetnek feléjük. Erica a karjukba ugrott, levetkőzött minden gátlást magáról. Boldogság sugárzott a házaspár arcán lányuk láttán.

Robin is eltűnt az oldalukról, elveszett az embersokaságban. De mosollyal távozott.

Dustin egyre idegesebb lett. Kezeivel feszülten tördelt.

-Biztos itt van-tette vállára a kezét barátja. Steve nem azért mondta ezt, mert Dustin ezt akarta hallani. Ő tényleg így hitte.

A fiú bólintani is elfelejtett.

Csak arra az egy pontra tudott összpontosítani, ahol egy szőke nő futott a tömegből kifelé. Dustin nem tudta, hogy feléjük tart-e, de az irány határozott feléjük mutatott. Ahogy kiért a tömegből, Dustin szája elfelejtette, hogyan kell csukva maradni.

Karen kétségbeesetten kapkodta a fejét, kimerülten állt meg a terem közepén. Mike és Nancy anyja elveszett tekintete belemarkolt Dustin lelkébe. Már éppen azon gondolkozott, hogy odamegy a nőhöz, de Karen hamarabb észrevette az egyedül álló Dustin és Steve párost.

Tekintetében megvillant egy szikra és majdnem felbukott előttük, de Steve azonnal megragadta.

Karen időzött egy ideig az előtte álló fiún, utána pedig Dustinra meredt.

-Mike….és Nancy….

-Nyugalom, de aggódjon! Nincsen semmi baj-Steve hangja tele volt lágysággal, olyan nyugalom áradt belőle, ami még Dustinnal is új volt. Bátorítóan szorította meg az anya kezét. Karen meggyötörtnek látszott, mint aki már napok óta nem aludt rendesen.

Bizonyára halálra aggódta magát a gyerekei miatt. Dustin is szeretett volna mondani valami bátorítót, de csak az jutott eszébe, hogy fogalmam sincs, hol van most Nancy és Jonathan. Azt meg pláne nem tudta mi történt Mike-kal a világ másik felén Hopper és Murray oldalán.

-Rendben vannak és ők is vissza fognak ide érni. Elváltunk, de itt lesznek-folytatta a bébiszitter a tőle telhető legmeggyőzőbben.

-Jól van….már annyira…-kezdte, de nem tűnt valami bizalmasnak Dustin barátjának szavai felé.

-Elhiszem…én is nagyon aggódnék…Mi lenne, ha innánk egy kávét? Az biztos segít. Vagy egy csésze teát. Ami éppen kapóra jön. És..izé…-nézett körbe, ahogy próbálta kinyögni, amit akar.

-Oh…jaj ne féljetek. Szerintem hátul vannak a szüleitek. Édesanyáddal nemrég beszéltem -fordult Dustin felé. A fiú lelkéről egy háztömbnyi masszív szikla esett le. Akaratlanul is elmosolyodott.

Steve bátorítóan vállon karolta a nőt, aki kezdett visszatérni lélekben is közéjük. Dustin vacillált, hogy otthagyja-e őket, de barátja nem tűnt annyira boldognak már attól sem, hogy a fiú le merészelt lassítani. Végül szánalmasan nézett rá a Mike-ék anyjával társalgó lelkészsrácra, és követte őket. Már tudta, hogy az anyja rendben van. Ez számít.

Karen odavezette őket egy kisebb csoporthoz, ahol ott voltak Lucas szülei is Erica-val. Dustin intett a lánynak, aki már vissza is tért a maga flegma stílusához. Úgy tűnik az attitűdjének kilengése csak tíz percig tartott.

A két fiú helyet foglalt egy-egy széken.

Mr. és Mrs. Sinclair kedvesen kérdezték őket hogylétükről, mire a két barát illedelmesen válaszolt. Erica közben visszafojtotta minden belső gondolatát. Az apa odanyújtott Dustin felé valami ételnek kinéző eledelt, amit monoton módon vett át. Eddig észre sem vette, mennyire éhes. De amint meglátta a nem éppen gusztusos trutymót, inkább vissza is adta volna a feladónak. Egy kis csoki puding gyorsan dobhatott volna a hangulatán, de volt egy olyan érzése, hogy mostanában nem fog látni egy dobozzal sem. Steve is hasonló vágyakozással nézett a saját adagjára.

-Öhm…ez pontosan micsoda?

-Valami ocsmányság, pont olyan pocsék, mint ahogy kinéz-közölte a lány.

-Erica-szóltak a szülei egyszerre.

-Ez csak tény.

Dustin megkockáztatta megkavarni a sötét cuccot, ami gyanúsan folyékony volt, pedig ránézésre szilárdabbnak hitte volna. Akármi is volt az, a gyomra nem igazán tervezett válogatni, hiszen olyan hangosan kordult meg, hogy mindenki figyelmét magán érezte, tekintetek nélkül is.

Erőt és akaratot vett magán, majd bekapta az első falatot. Mellette Steve úgy nézte minden mozdulatát, mintha azt várná, melyik pillanatban üti ki a kaja.

Dustin először nem értette, mi történik a szájában. Valami darabok voltak a masszában, húsnak tűnt, de csak az állaga, az íze nem.

-Milyen?-hajolt közelebb a barátja.

-Kellemesen borzasztó-mondta teli szájjal, majd azt kinyitva illusztrálta is az ott zajló folyamatokat. Steve torz fejet vágott, de nem fordult el, csak figyelte Dustin falatják a  szájában.

-Annyira gáz nem lehet-kanalazta ki a saját táljából, majd Dustinnal egymást nézve rágtak.

-Neked is van benne valami inas? Vagy nem is…ez valami más…- a fiú nyelvével turkált a fogai között.

-Várjál..-kutakodott ő is.

-Tch…fiúk…..

Erica ennyivel lerendezte az egész jelenetet. Azonban emiatt Dustin rájött, hogy közösségben van. Megköszörülte a torkát és óvatosan körbenézett.

-Szóval…hol is tartottunk?

-Éppen megszerettem volna kérdezni, mit is csináltatok eddig?-Karen kíváncsian fordult a két fiú és Erica felé egyaránt. Dustin hallotta a hangjában, hogy most igenis köteles válaszolni. Ez egy számonkérés.

A nő tudni akarja miért nincs itt egyik gyereke sem a legfiatalabb Hollyn kívül.

-Túléltünk-szaladt ki Steve száján.

-Úgy érti, megtettünk mindent annak érdekében, hogy a nehéz körülménynek ellenére, biztosítani tudjuk fizikai és szellemi egészségünket.

-Ja, én is ezt mondtam.

-Igazából titeket kerestünk. Nem tudtuk hova tűnt hirtelen mindenki. Hogy kerültek mind ide?-érdeklődött a fiú.

-Amikor azok a…szörnyek elszabadultak-kezdte Lucas apja,-néhányan összefutottunk és együtt kerestünk egy olyan helyet, ami biztonságos lehet számunkra. Ez az egész helyzet…szürreális.

-Gyerekek…van fogalmatok róla milyen veszély fenyeget minket?

Dustin látta a szülők arcán a valós félelmet, a sötétben tapogatózást, hogy a jelenlegi helyzet felülír mindent, amit eddig tapasztaltak.

-Sokan gyűltünk itt össze, pontosan azért, hogy biztos helyen tudjuk a családunkat és barátainkat. De így is csak töredéke az itt lakóknak az a létszám, amivel mi szolgálunk.

-Úgy döntöttünk ezt a helyet fogjuk a menedékként használni. Amíg a kinti világ kiszámíthatlan, addig csak akkor megyünk el, ha szükséges. Élelemért, italért, eszközökért. Jelenleg megvan mindenünk. Márcsak várunk arra, hogy többen is megtaláljanak minket.

A gyerekeitek .

Dustin és Steve összenézett, a fiú széke egyre kényelmetlenebb volt alatta. Feszengett a helyén az éles tekintetektől.

-Dustin.

A fiú gyorsabban tette fel a szemkontaktust, mint szerette volna. Karen sötét szemei erőszakosan markoltak bele Dustinba és kapaszkodtak belé.

-Igen, Mrs. Wheeler?

-Hol van Mike és Nancy?

A fiú szárazon nyelt és beszívta ajkait. Sarokba szorítva érezte magát, mintha egy vallatáson lenne, ahol ő a gyanúsított. A gondolatok a fejében ezer és ezer irányba cikáztak. Egyik része el akarta mondani a nőnek az igazat, hogy nem tudja. Nem tud semmit. Veszély leselkedik mindannyiukra és állandó élet-halál játék szereplőivé váltak az évek alatt. Ugyanannyi esély volt a életükre, mint a halálukra, és Dustin a felismerés után megrezzent, hideg lepte el.

Sem Steve, sem pedig Erica nem avatkozott közbe. Karen tőle várta a választ, mint a fia egyik legjobb barátja.

Dustin már éppen válaszolni készült, mire egy kéz pihent meg a vállán. Felnézett és Joyce meleg tekintettel keltette fel magára a fiú kérdezőjének figyelmét.

-Bocsánat, hogy megzavarom a beszélgetést, de el szeretnék kérni Dustint egy pillanatra, ha lehet.

A fiú azonnal kapott a lehetőségen és talán gyorsabban állt fel a helyéről, mint illett volna. Karen csak némán figyelte a mozgó Dustint, de Joyce kérdésére csak egy bólintással felelt.

Amint hallótávon kívülre értek, a fiú homlokráncolva fordult a nő felé.

-Miért vittél el? Mármint ezer hála, éppen nem voltam jó helyzetben, de akkor sem értem.

-Azt hiszem van egy kezelésre váró probléma-mondta és gyorsabban húzta a fiút maga után. Dustin már a ,,probléma” szó hallatán magában felsóhajtott, majd ezzel egyidőben ellepte az aggodalom is.

Ketten átvergődtek a teremben tömörülő falulakókon. Mindenki nyugodtnak és békésnek tűnt és a fiúban volt egy olyan rossz érzés, hogy nem sokáig fog ez az állapot már tartani. Kiértek a folyosóra és a fiú majdnem elkáromkodta magát.

Hirtelen egy középkorú, szőke nő nézett vele szemben. Megacélozott tekintete, mint egy érzelemmentes gépé, felszerelt viselete egyértemű katonai eredetű, amin keresztül is jól látszott a jól kidolgozott izomzat.

Dustin kezével össze-vissza hadonászott, minden pillanatban, amikor megfogalmazódott benne a megfelelő kérdés, egy újabb merült fel.

Joyce továbbra is mellette volt, de láthatóan ő is ugyanannyira volt összezavarodva, mint Dustin. Nem bírta tovább, muszáj volt kimondania.

-Mi a rohadt élet ez?

A nő mögött ott sorakoztak hasonmásai is, akik ténylegesen úgy néztek ki, mintha csak a vezető női alakjukat bedobták volna egy masinába, aztán rányomtak volna a ,,másolás” gombra. Kivéve, hogy férfiak voltak többségben, de nem változtatott a felvázolt szcenárión. Az pedig csak további kérdéseket szült, hogy meglátta a tömegben a Nancy, Jonathan és Argyle hármast is.

-Maguk is Hawkins törvényes lakosai?-tette fel a kérdését a nő bármiféle bevezető nélkül.

-Ja….vagyis igen, hölgyem-a fiú észrevette a jelvényt a kabátján, mely szerint az USA alatt szolgált. Először a szovjet katonák, most meg már a saját államuk is üldözi őket?

-Bocsásson meg, ők az anyám és az öcsém egyik barátja-termett Jonathan a katona mellett és feszülten közölte a tényeket, látszott rajta, hogy a szeme is megkeményedik a nő markában szoruló fegyver miatt.

Dustin elkerekedett szemmel nézett a fiúra, miután a halálos vezérnő levette róla tekintetét. Will bátyja arcáról csak annyit tudott leolvasni, hogy nincs veszély. A fiú majdnem fancsali képet vágott ,de türtőztette magát.

Sok minden eszébe jutott, de határozottan nem érezte, hogy ne lenne veszélyben. Kérdezni sem mert, mert attól félt, a feje többé nem alkotna egy egységet a nyakával.

-A többi lakó is itt tartózkodik?

Ahogy megkapta a megerősítő válaszát, jelzett társainak, és megindult az egész csapat előre. Mivel már nem foglalkoztak vele, odament a többiekhez.

-M-mii…mi?-Dustin azt se tudta merre nézzen.

-Velünk vannak, oké? Segítenek legyőzni Vecnát?

-Mi van?

-Hosszú, de a lényeg, hogy adni fognak egy erős hátvédelmet a közeledő harcra-mondta Nancy.

-Behoztatok ide egy csomó retkes katonát? Ide? Erre a helyre, ahol biztonságért vonultak be az emberek?

-Nem volt más választásunk. Gondolkozz, Dustin. Honnan szereznénk emberi erőt ahhoz, hogy legyen esélyünk? A sok szörny ellen, amit még várhatóan ránk fognak küldeni.

-Áhhh, feneeee-legyintett és utol akarta érni a kis sereget. Az bent lévő csoport a szívéhez kap, ha csak a semmiből beront a sok fegyveres erő.

Dustin oldalazva haladt a katonák mellett és próbálta őket jobb belátása bírni.

-Nem-nem mehetnek csak így be! Beszéljük ezt át. Megoldjuk csak….egek…várjanak!

A fiú hangja hiábavalóan visszhangzott a folyosón, a katonák feszesen meneteltek előre és teljes mértékben figyelmen kívül hagyták az ugráló és kiabáló Dustint.

Ahogy a csapat átlépte a kritikus mezőt és szem elé került a nagyteremben, a fiú már az ajtóban is érezte a hirtelen beálló, feszítő döbbenetet.

Dustin látta a lefagyott arcokat, mindannyian meredten bámultak a rezzenéstelen férfiak és nők mimikáira. A fiú átpréselte magát a csapaton és a vezető, szőke nő elé állt. Teste enyhe remegésbe kezdett, nem tetszett neki a nőből áradó fenyegető aura. Látszott a szemében, hogy gondolatban már kettészelte a fiút, de Dustin egy tapodtat sem mozdult.  Tudta, hogy szörnyű káosz fog kialakulni, ha bárki tesz egy következő lépést.

-Kérem, beszéljük meg ezt békésen, nyugodtan, esetleg halálos fegyverek nélkül-tette maga elé a kezeit.

Joyce is közel volt hozzá, a fiúhoz hasonlóan, ő a hawkinsi lakosokhoz beszélt.

-Mi…történik itt?

Karen, Lucas és Erica szülei, valamint…Dustin anyja lépett előrébb a tömegből. A fiú szíve meglágyult anyja láttán, de egyben össze is szorult a helyzet miatt.

-Az USA egyik titkos katonai vezetője vagyok, azért jöttem ide, hogy segítsünk önöknek elhárítani a veszélyt, amivel szembe kell nézniük-harsongott a szőkeség, hangja bejárta az egész termet.

-Tessék…?

-Anya…én…-Dustin ott állt a két csoport közepén és fogalma sem volt, mit tegyen.

-Nincsen gond, ez a katonai csapat a mi oldalunkon áll- mondta Joyce, habár Dustin nem tudta eldönteni, hogy valóban elhiszi-e a saját szavait.

-Nem szeretnék konfliktus helyzetet, működjenek velünk együtt- folytatta a nő, de a tömeg ellenszenves magatartás a kezdett.

-Nem fogunk idegeneknek hinni!

-Miért bízzunk meg magukba?

-Lehet ez is egy csapda!

-Talán újra az oroszok….

-Nem hagyom!!!

Dustin a fejét fogta.

-Nem gondolják komolyan, csak félnek. Most volt orosz megszállás…-magyarázta, de ahogy szembefordult a vezetővel, a puska a mellkasának fordult. Megállt benne az ütő.

Bum .

Valahol a fiú mellett egy frissen lövöm lyuk tátongott a parkettában. Dustin torka kiszáradt. Azonnal csend lett a teremben.

Hallotta, ahogy az anyja gyorsba veszi a levegőt.

-Fordul!

-Hogyne, Úrnőm!-mostmár a fiú újra szembe állt az ismerőseivel, barátaival, családjával. Óvatosan oldalra nézett, ahol Will anyai hasonló szituációban volt, mint ő.

Hol lehet Jonathan és Nancy ?

Amint feltette ezt a kérdést, látta Karen arcán a választ. Valahol őket is így foghatják. Kísértetiesen emlékeztette ez a helyhez arra, amikor a tűzbe akarták őket dobni. De szerencsére itt nem volt tűz. Legalábbis egyenlőre.

-Ne merészelje bántani őket!

Dustin a hang hallatán legszívesebben hálát adott volna minden istennek, akiben nem hitt.

A lány alakja kiemelkedett a tömegből. Acélbetétes bakancsa hallatta léptének minden kis rezdülését. Minden szem rá szegeződött. Ő volt a egyetlen pont a terembe, akire figyelt ez a kis világ.

El megállt nem sokkal Dustin előtt. A fiú talán még sosem látta ilyen dühösnek, pedig sok fényben megvilágított alakját megismerte már barátjának, de a lány mindig tartogatott új dolgokat. Szeme csillogott a tiszta érzelmektől és heves tüzet kavart a tekintete, elégette azt, aki belenézett. Olyan kiegyensúlyozottan és magabiztosan állt a lábán, mintha ez a magatartása természetes lenne nála. Dustin rég nem látta ilyennek.

Visszatalált magára .

Ő volt az az El, aki megmentette ezt a világot több alkalommal. Képes volt felemelt fejjel belenézni a Dustin mögött álló nő szemeibe, ami miatt a fiú zavaró tényezőnek érezte magát. Olyan volt, mintha két ember fogna fegyvert egymásra, ő pedig pont az útvonal útjában állt, és a golyók rajta keresztül tudnák csak elérni a ellenséges felet.

Valahol a szüleik mögött meglátta Lucast és az eszméletlen Maxszet. Mellettük ott sorakozott Erica, Robin és Steve is. Továbbá egy fura külsejű öregember. Mindannyian visszatartott lélegzettel néztek rájuk.

Dustin természetes nem mert hátranézni, de érezte, ahogy lentebb ereszkedni a cső mögötte.

-Te vagy a megmaradt kísérleti alany?

A lány kizökkent egy pillanatra az egyensúlyából a kérdés hallatán, de nem válaszolt, csak pislogás nélkül meredt a kiszemeltjére.

-Engedd el a barátaimat és a családom.

-Nem szeretnék bántani senkit. Elveszem a fegyvert, azonban ha bárki bármivel próbálkozik nem félek használni.

Ahogy ígérte, az összes fegyver leengedésre került. Dustin megkönnyebbülten sóhajtott fel. Senki nem mozdult, de a fiú már nem félt normálisan levegőt venni a nő előtt.

-Tehát…te vagy az a lány, akinek…valamiféle természetfeletti ereje van-már nem kérdésszinten mondta, tényként kezelte.

El erre már alig láthatóan rábólintott.

-Természetfeletti..erő?-mérte fel Mike anyja tetőtől-talpig a lány és folyamatos pislogott közben.

-Ugyan…nem gondolja komolyan-mondta oda valaki.

-A fiatal hölgy és úr, akik segítségével idetálaltam, azt nyilatkozta, hogy egy bizonyos Vecna elnevezésű lény igyekszik romba dönteni a várost. Úgy tudom létezik egy alternatív dimenzió a lábunk alatt, ami Hawkins tükörképét vetíti vissza, különböző lényekkel, akik…Demogorgon néven futnak  a köztudatban. A Vecna lény képességei közé sorolandó a itt élők elméjének ellopása és ezzel a személy brutális megölése.

-Várjunk…úgy érti…a tavalyi esetek, amikor a sok fiatal csonttöréssel és..egyéb módon meggyilkolva lett megtalálva…

-Ők mind Vecna műve. Az összes eset, ami emberek halálát érintette, ‘83 novembere óta-szólalt fel Nancy az anyja kérdésére. Karen tekintete szívszorító és hitetlenkedő volt. Dustin anyja összenézett Karennel, majd a nő a fia felé nézett.

-Tudom, hogy nehéz elhinni…

-Dusty….ez nem egy általatok olvasott képregény vagy egy társasjáték…

-Nem….annak tűnik, tényleg annak tűnik, de ez mind igaz. Minden, ami elhangzott az igaz, esküszöm- Dustin nehezen beszélt, ahogy édesanyja ijedt tekintetébe kereste azt a parányi hitet, amibe tudna vetni egy apró magot, hogy aztán az kikelve tudjon adni neki egy új nézőpontot a világra.

-Még, hogy egy idegen lény, aki egy másik dimenzióból öldököl minket…

-Akkor mégis mivel magyarázza az elmúlt másfél évet?-Dustin hangosabban beszélt, azt akarta, hogy mindenki hallja. Azt akarta, hogy elhiggyék az igazat. A tömeg figyelme rákoncentrálódott.- Az oroszok végig arra kényszerítettek minket, hogy ezt a világot vizsgáljuk, hogy elemezzük és fejtsük meg. Egek, hát külön emberek voltak arra, hogy lemenjenek az Upside Down-ba-mutatott Nancyre.- Külön emberek, akik a Demogorgonokat vizsgálták, és mégis…ez az egész ennyire hihetetlen. Még egy olyan dolog is, ami a szemünk előtt zajlott le. Megértem, hogy egy olyan teóriának ható dolog, amit nem tapasztaltak meg, nehéz lehet egyből kikiáltani igazságnak. De ez…itt történik. Itt a lábunk alatt.

-Talán trükk volt, az egész az oroszok műve volt…

-Mindenre van logikus magyarázat…ez nem logika…

-Na, de….

-Dusty, kérlek ne hagyd magad befolyásolni. Átmosták az agyatokat…

-Nem, nem így van! Ez nem egy összeesküvés elmélet. Ez az igazság- a fiú egyre jobban elveszett abba a masszába, amit a hawkinsi lakosok hitének titulált. Elért arra a pontra, ahol a tudomány csődöt mondott a kezei között, minden bizonyíték, amit már szereztek a jelenlegi jelenségek létezésére, kezdett semmivé válni, nem volt elég ahhoz, hogy elbillentse a tömeg kognitív disszonanciáját.

A tömeg sutyorogni kezdett, zsibongott a terem népe.

-Ha a gyereknek nem hisznek, akkor kimondom én is. Én is ott voltam, végig ott voltam, amikor ezek az események történtek! Láttam mindent.

-Joyce….-Karen elhalt erővel ejtette ki a nevét. Dustin hálásan mosolygott a nőre. És azzal…elmondott mindent. Az elejétől a végéig. A fiú ámultan hallgatta minden szavát, ahogy az elmúlt évek eseményeit összefoglalja. Közben Nancy és Jonathan is közelebb ment hozzájuk. Néha Nancy hozzátette gondolatait egyes részekhez, máshol Dustint is megkérte, hogy segítsen be. A végső szavakhoz már mindannyian a tömeg előtt álltak és adagolták az információkat társaiknak. Volt valami ebben a jelenetben, ami Dustint megérintette. Ott álltak a barátai, akikkel annyi mindene keresztül ment, és végre ezt az egészet képesek elmondani a családjaiknak. Felszabaditó volt az érzés, hogy a titkok kiszálltak a lelkükből és már nem nehezedik a vállukra.

A fiú meglepően konstatálta, hogy a katonai kis seregük is kíváncsian hallgatja a szavaikat és türelmesen várja végig az előadásukat.

Miután az utolsó szavaik is megkapták helyüket, elképesztő csend állt be. Dustin folyamatosan anyja arcát vizsgálta, de a nő szája elé tett kézzel hallgatott. Látszott az apró könnyek csoportja a szemei sarkában.

Karen láthatóan nem tudta, pontosan mit is kellene érezné, így minden létező emberi érzelemnek tükrét tárta eléjük. Lucas szülei egyértelműen aggodalommal a szemükben fürkészték a két gyereküket.

-Szóval…ez a lány kinyitotta a kaput és okozta a végzetünket.

Dustin jókedve gyorsan elszállt, ahogy Karen egy kést döfött a fényt érő láthatár forrásába. El megfeszült és alig mert a nő szemeibe nézni.

-Ez nem ilyen egyszerű-tette Dustin a lány vállára a kezét.

-Nekem az jött át ebből a történetből, hogy a lány okozta az előzetesét az összes eseménynek és bajságnak. Ha nem küldte volna el azt a szörnyeteget, akkor most nem lennénk ebben a kiszolgáltatott helyzetben.

-Anya!-Nancy megindult, de Jonathan visszafogta.

-Karen…

-És erről te is tudtál…?-vonta kérdőre Joyce-t.-Még a gyerekeket talán megértem, de tőled többet vártam volna. Befogadtatok egy gyereket, aki bajt hoz a fejünkre.

-Kísérleti alany volt. Megmentettük. És ő is megmentett mindent. Számtalanszor-szorította ökölbe Dustin a kezét.

-A történtekért egyetlen személy tehet, az pedig Vecna, nem pedig El!-szállt be Lucas is a vitába.

Dustin haragudni akart Karenre. De ha őszinte akart lenni magával, akkor a történelem igenis igazat ad neki. El volt az oka Vecna létrejöttének. A múlt bélyeget nyomott a lányra, aki hiába tett oly sok jót, akkor is a múlt újra vissza fogja dobni a kör elejére, mint káoszkreátor.

A fiú ránézett a barátjára. A lány arcáról lerítt a hirtelen rátörő bűntudat.

-Én…legyőzöm Vecnát-mondta, de teljesen idegen volt a hangában a kitörő harag és elhatározás.

-Egy gyerek akarja megmenteni a világot?

-Bízol benne, Dusty?-szólalt meg az anyja, ahogy a tömeg megint morajlani kezdett.

-Életemet is rábíznám! Ő a barátom!- húzta ki magát. El tekintetét érezte magán.

-Nem kell hinnetek nekünk. Nem kell bizalmat adni, azonban ne álljatok az utunkba. Ha bárki kezet próbál rá emelni vagy bántani, annak velem gyűlik meg a baja!- Joyce energiája meghaladta El kisugárzását is, a nő a lány elé lépett és kezét elé helyezte. Úgy nézett a tömeg felé, mint egy gyerekét védelmező állat a kicsinyével.

-Rengeteg mindent tett értünk és a városért. Ha El nem lenne, már rég halottak lennénk. Mindannyian halottak lennénk- Lucas összeszorította száját és Maxre nézett megerősítésképpen.

A fiú látta, amint El megfogja Joyce kezét és elengedi maga elől. A nő meleg tekintettel hagyta a lánynak, hogy előre menjen.

-Megígérem, hogy mindent jóvá teszek. Itt és most vissza fogom hozni Max elméjét. A barátaimat biztonságban fogom tudni. Vecna legyőzése az én feladatom, amit az életem árán is meg fogok tenni. Nem hagyom, hogy életben maradjon. Megint nem.

-Csatlakozunk a lányhoz. Rendelkezésre állunk-tette fel kezét a katonai vezető nő. Dustin már teljesen elfelejtette, hogy ők is itt vannak. Érezhető volt, hogy a sereg állásfoglalása sokkal nagyobb hatást gyakorolt a lakókra.

A hangulat lecsendesedett, az emberek egyenlőre belenyugodtak a történtekbe. Láthatóan sokan kisebb csoportokat kezdtek alkotni és hevesen beszélhettek társaikkal.

Dustin mostmár oda tudott menni az anyjához, hogy megölelje és megélhesse ezt a szeretetteljes pillanatot. A nő folyamatosan azt mormogta a fülébe, hogy mennyire aggódott érte, és hogy mennyire hiányzott neki. A fiú csak mosolygott az ölelésben. Hagytak nekik egy kis közös pillanatot, azonban pár percre rá már a többiek magukhoz hívták. Dustin megmondta az anyjának, hogy a beszélgetés után még visszamegy, mire a nő megértően bólintott és elengedte fiát.

A barátai szintén egy kisebb kört alkottak a tornaterem szélén.

-…megcsinálni-magyarázta Lucas hevesen és folyamatosan El szemébe nézett. Dustinnak sikerült a beszélgetés kellős közepébe csöppennie. A baráti társaság hangulata gyorsan átvágott egy másik vágányba, ahol most éppen Lucas és El vitatott meg valamit. Steve érdekes tekintettel fogadta, de Dustin nem tudta eldönteni, hogy a ,,segíts “ ,,baj van” vagy a ,,most mi van?” arcát akarta-e felé mimikákkal kifejezni. Az a minden lében kanál valószínűleg el sem tudta dönteni, hiszen a felsoroltak közül bármelyiknek megfelelt volna az a fej, amit vágott.

-Dustin, győzd meg!-kapta felé a fejét a legjobb barátja. A fiú szinte már egy egyszerű gondolatot sem tudott megfogalmazni magában. Úgy rántotta fel a szemöldökét Lucas előtt, mintha egy idegen akarna tőle az utcán kérni valamit.

-Körülbelül öt percre mentem el-hunyta le a szemét.- Ennyi időkihagyás már elég volt ahhoz, hogy újra összekapjatok…

-Nem, én csak nem tartom El tervét jónak.

-Tervét?

-Hogy visszahozom Maxszet-mondta a lány.

-Oh, hogy azt komolyan mondtad. Azt hittem, csak azért, hogy ne lőjenek seggen.

-Mostmár megvan, hogyan hozzam vissza.

-Igen?

Dustin hiába látta a meggyőződést El arcán, Lucas baljós tekintete mögötte nem tetszett neki. A többiek hasonlóan nem osztoztak a lány döntésével. Az pláne nem volt a szíve csücske, hogy a lány láthatóan tőle várta a felhatalmazást, ha már a többiek nem adták ezt meg.

-Pontosan mi a terv?-fonta keresztbe karjait.

-Eddig én magam sem tudtam, de már van segítségem-mutatott a jobbján a kissé távolabb álló öregemberre. Dustin mindent megtett, hogy emberi ösztönei ne uralkodjanak el rajta.

A idős férfi ősz haja gubancokba takarta a fejét, szakálla rendeletlen volt. Hosszú, kötött pulóvert viselt, állása meglepően szilárd volt, de valahogy természetellenes. A szemei vakok voltak, de nemcsak vakok. Tele voltak hegekkel, az egész szemgolyón hosszú és mély vonalat húzódtak, át a szemöldökét. A fiú elképzelni sem akarta, mi történhetett vele, ami ezt okozta. Vagyis, mert volna tippelni, de azért vágott egy erős gondolkozó fejet, majd elegáns hangnemben feltette magasröptű kérdését.

-Ki ez a vén fószer?

-Victor Creel-súgta oda Lucas.

-Oh!-bólogatott, majd kevesebb lelkesedéssel a hangjában elhúzta a száját.-Oh…

-Hallom ám minden szavad-mondta hétköznapi, társalgós hangnemben. Dustin rájött, mennyit is számít a kommunikációban az emberi gesztus minden formája, hiszem az öreg kizárólag a száját mozgatta, azon kívül minden mást vasból is ki lehetett volna öntve. És enyhén bizarr volt az élmény.

-Neki mi köze van Maxhez?-húzta össze a szemöldökét.

-Én tudom hol van az a hely, ahol az elméje rejtőzik-mondta sejtelmesen.

-Victor fog engem vezetni, miközben keresni fogom Maxszet, ő lesz az iránytű az utam során-magyarázta El.

-Elméletileg biztonságban fogja tudni tartani Elt-vakarta meg a kezét Steve.

-Miért érdeke segíteni?

-Kell ok? Nem lehet, hogy csak jól akarok cselekedni?

-Nem hiszek az emberi önzetlenségben-szögezte oda a fiú.

-Pedig sokan vannak ilyenek. Ha már vagyok olyan helyzetben, hogy hasznos lehetek a világ számára, akkor megteszem. Bármit megteszek a szörny ellen, aki megölte a családom.

Dustin kellemetlen ízt érzett a szájában. Az öreg talán továbbra sem tudta, hogy ez a szörny, akit szívből utál a saját, egyetlen fia. Henry és Vecna azonosságára nem tértek ki az előadásukban, hiszen számukra csakis Vecna létezik. Az az ember, aki egykor volt, már rég halott.

A hirtelen jött némaságban mind Elre néztek. A lány körbenézett, tüzes és eltökélt volt. Oldalról megragadta Victort és vele együtt elindult kifelé. A társaság követte őket, pontosan tudták, mit akar a barátjuk.

Dustin és Steve körbekérdezett néhány személyt, esetleg tudnak-e számukra biztosítani egy kádhoz hasonlatos lavórt. Igen furcsa tekintetetek kaptak, de végül valahogy tudtak nekik szolgáltatni a kívánt eszközből. Elmondták melyik terembe van, ők pedig oda is lódultak.

Steve és Jonathan mozgatta a kádszerű dolgot, amit Dustin hamarabb hasonlított volna egy gardróbhoz, csak ajtók nélkül. Nancy a termi csapokat kezelte, rászerelte a slagot, amit Joyce hozott oda neki. A lány odaadta Dustinnak, akinek annyi volt a feladata, hogy fogja, amíg a víz meg nem telíti El vizes kádját. Nancy és a fiúk fokozatosan dobálták mellé a zacskó sókat, amiket lassan bele is öntöttek a fürdőbe. Lucas valahol a kád mellett csinált helyet Maxnek. Szerzett néhány takarót és puha párnát, amik közé helyezte az eszméletlen lányt. Dustin látta, a fiú milyen lassan és óvatosan mozgatja, mintha Max üvegből lenne.

Mire készen állt a fürdő, El is megjelent. A lány levette az ingjét és a kantáros nadrágját, csak egy póló és egy hosszú, vékony nadrág maradt rajta. El barátaira, majd a fekvő Maxre nézett. Tekintete egyszerre volt szomorú, szeretetteljes és borzasztóan aggódó. Hosszasan mérte fel a lányt.

Dustin-  ahogy ő is követte El példáját- meglátta mennyire kiszolgáltatott a barátjuk. Már másfél éve csak egy test, elme nélkül.

Úgy gyűltek össze együtt a lány körül, mintha éppen a temetésén lennének, pedig pont ennek az ellenkezőjéért jöttek össze. Max úgy feküdt a Lucas által berendezett meleg helyen, mint egy álmodó szépség.

El vett hangosan egy mély levegőt.

Megindult a fürdő felé és lassan beleereszkedett a sóval teli vízbe. Joyce odanyújtotta neki a sötétítő szemfedőt, ami segítette őt az elmejátékban.

Victor a lány előtt foglalt helyet.

-Megtalálni egy ellopott lelket nem lesz egyszerű. Én végig vezetni foglak. Azonban te ismered a lányt. Tudni fogok, merre kell indulnod. Ez a világ egy olyan hely, ami befolyásol, mindenkit máshogy lát és máshogy dolgoz fel. Ember az embert. Vigyáznod kell, lehet téged is ott akar majd tartani, éppen ezért tudatosnak kell maradnod. Ne felejts el, ki vagy és miért vagy ott. Kapcsolat a valósággal. Ez a legfontosabb.

-Ja ezt csak így? Gyorsan össze lett foglalva-mondta Dustin.

-Őrültnek nézek ki, fiam?

Igen. Határozottan. Naná .

-Hmmm….megfontolandó kérdés…

El bólintott az öreg szavaira, Dustin szavait pedig figyelmen kívül hagyta.

-Készen állsz?-szorította meg Joyce a kezét.

-Igen-mondta, majd felvette a sötétítőt.

-Még van visszaút-szólt Dustin óvatosan.

-Nincs. Meg kell tennem.

-Légy óvatos-Lucas hangja csendes volt, a fiú Max mellett maradt és el nem engedte.

El utoljára még körbenézett, majd végül felvette a sötétítő szemüveget, ami minden fényt elzárt a szemei elől. Elfeküdt a vízen és lebegett a magas sótartalom miatt.

A fények igen hamar mozgásba lendültek, ami egy dolgot jelentett.

-Bent van.

Chapter Text

A film egy érdekes fordulatot vett. Lucas szerint egy akciófilmre ültek be, de gyanúsan sok volt benne a romantikus jelenet. Amikor a film párosa újból egymásra talált, Max már nem bírta tovább, mosolyogva rázta a fejét és látszólag bosszúsan sandított a mellette ülő fiúra. Lucas - mintha észre sem vette volna- csak előre nézett. Azonban a lánynak feltűnt a sötétség ellenére is a halvány pír az arcán. A moziteremben elenyésző volt az emberszám, ami érthető volt, ugyanis az utolsó vetítésre tudtak csak elmenni. A lány hátradőlt kényelmes, piros székében és élvezte a film minden pillanatát.

Mostanában sokat jártak moziba, megnéztek minden filmet, amit érdekesnek találtak. Lucas berángatta Maxszet az összes akció és kalandfilmre, bár a lány nem bánta volna a komédia és dráma kombót sem.

Úgy érezte az elmúlt időszak tartalmazta élete legjobb pillanatait. Mintha tegnap lett volna, hogy sikerült megmenekülnie Vecna elől, és Lucas sikeresen megmentette. A barátai szintén hatalmas győzelmet produkáltak, ugyanis Nancy lövései véget vetettek az ellenségük életének. Nem felejti el azt az örömteli jelenetet, ahogy Dustin, Steve és Eddie egymásba karolva kezdett táncolni a társaság közepén. Pár nap múlva megérkeztek a többiek is Kaliforniából. Hirtelen minden tökéletes volt.

El kicsattanó boldogsággal rohant bele a karjaiba, majdnem hátraestek a lendülettől. Maxszet átjárta a szeretet. Hiányzott neki a legjobb barátnője. El elmondott neki mindent, ami vele történt az elmúlt hónapokban, nem hagyta ki azokat a pillanatokat sem, amikor rossz dolgok érték. Max közölte vele, hogy máskor felpofoz pár csini lányt, még akkor is, ha az ország másik felén vannak. A két lány sok időt töltött együtt, Max mindig elvitte őt plázába, hogy csajos napot tartsanak, vagy csak pizsipartit szerveztek távol a fiúktól.

Ezenkívül Lucassal is közelebb kerültek egymáshoz. Max bánta, hogy ellökte a fiút magától. A halál küszöbén rengeteg minden átjárta, többek mögött az is, mennyi mindent nem tett meg, ami meg kellett volna. Hálás volt Lucasnak, hogy a mogorva és elutasító énje ellenére adott neki egy új esélyt. Rögtön Vecna megölése után elmentek megnézni egy olyan filmet, amit már régóta terveztek. A fiú megkérdezte még papíron tőle, mielőtt végigmentek volna az akciójukon a szörny ellen, hogy ha mindennek vége, elmennek-e filmezni. Max csak egy rajzot készített, ahol ketten álltak pattogatott kukoricával a kezükben a moziteremben. És ez megvalósult. Leírhatatlan boldogság uralkodott benne, szinte el sem hitte, hogy ennyire rendben volt minden.

-Mi az?

Lucas a film végeztével a lány folyamatos mosolyára koncentrált. Max ránézett és azonnal elkapta a tekintetét.

-Semmi különös-mondta vigyorogva és szórakozottan nevetett a fiún, ahogy összezavarodva viszonozta a jókedvét. A lány egy hirtelen jött gondolat után megfogta Lucas kezét. Összekulcsolta ujjait a fiú erős kezeivel.

Max egyáltalán nem fogta vissza magát, elégedetten fogadta a barátja reakcióját, ahogy teljesen zavarba hozta ezzel a semmiből jövő döntésével. Lucasból- hiába volt egy szókimondó és erős véleményű srác- a lány előhozta a kevésbé mutatkozó lényét. Ettől csak vidámabb lett a hangulata. Végignézett rajta. Tetszett neki az arca egyre vörösebb árnyalatba burkolózása. Sötét szemeinek sikerült rávennie magát, hogy Maxre nézzen.

-Talán valami nem tetszik?- csücsörített a lány.

-De, de igen. Minden a legnagyobb rendben-forgatta a fejét, mintha a környezetet vizsgálná  egy olyan helyen, ahol sosem járt azelőtt.

Max a haja végét kezdte csavargatni.

-Máskor én választok filmet.

-Miért? Nem volt jó?

-De, csak sok volt benne a felesleges nyálas rész.

-Mi?-a fiú hangosan felnevetett.

-A csaj meg a srác végig csak pusz, pusz, pusz-demonstrálta a csókot eltúlzott színészkedésével. Lucas egyre jobban kacagott a barátnője minden mozdulatán, ahogy Max szembe vele sétálni kezdett és idétlen pózokat vett fel.

-Hagyd abba!-fogta a hasát.

-Pedig pontosan így volt. ,,Oh annyira szeretlek. Nem, én szeretlek. De én jobban. Nem, én.” Nem bírom ezt a sok érzelmet-legyezte magát, mint aki tényleg ájulásig telt a jelenet forróságától.

-Ez normális, nem?

-Senki sem beszél így.

-Gondolod?

-Túl sok. Engem kiakasztana.

-Azt mondod?-vett fel egy szokatlan fejet. Szemeit kissé összehúzta, fejét oldalra fordítva, ravaszon mosolygott a lányra.

Max hasonló arcot vágott, mint a barátja.

-Ezzel mit akarsz mondani? Lenne lehetőség esetleg az e fajta szolgáltatást kipróbálására?

-Oh, hirtelen mégis érdekel?

-Ez csak a próbaidő.

-Milyen hosszúságban gondolkozott, kisasszony?-igazgatta meg gallérját a fiú, hangja egészen reálisan imitálta a recepción ülő, elegáns úriembert.

-Attól függ a kedves fiatalember mennyire tudja visszafogni magát.

Lucas nagyot nézett a lány válaszán, megfogta a vállát, és megállította. Max őszinte meglepődést mutatott.

A fiú közelebb ment hozzá és halkan a fülébe súgta.

-Én türelmes vagyok.

-Jó neked-mondta és azzal szájon csókolta.-Mert én nem.

-Kezdhetem a nyálas szavakat?

-Kérlek, ne rontsd el ezt a pillanatot.

Max megölelte a fiút és lassan a vállára hajtotta a fejét. Lehunyta a szemét és beszívta Lucas finom illatát. Valahol a nyugalom tengerén ringatózott a meleg napsütésben, ahol nem volt senki más, csak Lucas és ő. Itt akart maradni örökre. Ebben a pillanatban ebben az időben, ahol minden csak egyenletesen halad, nincs sehol egy gödör, sem egy bukkanó, ami megszakítaná az egyensúlyt.

Max érezte, ahogy a fiú a haját piszkálja. Ujjai között tekerte a lány hosszú, vörös hullámait. Felnézett és a mosolygó barátja érzelemdús tekintete fogadta. Max viszonozta, viszont a fiú mögött egy sötét árnyat vett észre. Meghökkent, de mire újra odanézett, már semmi nem volt ott. Üres volt a folyosó.

-Mi a baj?-követte a lány tekintetét arra a pontra, ahonnan nem tudta levenni a szemét.

-Semmi csak…elbambultam-mondta egy hamis kuncogással aláfestve.  Lucas gyanakodva tán, de elengedte a lány fura viselkedését.

Max győzködte magát, hogy biztos csak a képzelete játszott vele, de megijesztette a tény, milyen heves érzelmeket váltott ki belőle egy ismeretlen jelenség.

Végül minden gondolatát elhessegette és csakis arra koncentrált, amit Lucas mesélt neki. Elmondása szerint  az anyja csinált egy csomó  süteményt, és örülne ha Max is átmenne hozzájuk. A történet sántított a lány számára, de természetes elfogadta a valószínűleg Lucas által kitalált sztorit.

Minden egyes lépésnél, ahogy közeledtek a fiú házához, valami motoszkált a fejében. Egyre jobban. De ő csak jókedvűen nevetgélt.

Erica nyitott nekik ajtót, aki felhúzott szemöldökkel nézett a lányra, majd bátyjára.

-Ugye nem zavar, ha hazajövök?

-De, egy kicsit igen, de azért üdv itthon. Jöttetek enni? Mert kaja van bőven. Anya annyit sütött, hogy a fél falunak elég lenne-mondta, miközben a teli tálat a pár elé helyezte. A kis sütik olyanok voltak, mint a karácsonyi mézeskalácsok, csak ezek nem hóember, Mikulás vagy manó formában jöttek ki a sütőtől. Volt néhány virág és csillag alakú, meg rengeteg állati forma is. Maxnek az egyik vörös róka tetszett a legjobban, ezért azt vette ki a kupacból, majd csodálta meg a szépen megformázott és díszített állatot.

Max .

A lány majdnem eldobta a süteményt. Hogy ne legyen feltűnő, gyorsan beleharapott a róka fülébe és hangosan ízlelgette.

Nem hallok semmit. Nincs itt semmi .

Ezt a két mondatot mondogatta magában, ahogy elfogyasztotta a desszertet. Vizet ivott a süti mellé, hogy kiszáradt torka le tudja küzdeni a falatokat.

Feszültség lengte körül, akár egy lepel, ami beborítani kényszerítette őt. Egy belső hang arra ösztökélte, hogy menjen el. Mielőtt még késő.

Kezei már nem tudtak mozdulatlanok maradni, egyik lábáról a másikra állt.

-Lucas…Öhm azt hiszem el kell mennem. Eszembe jutott, hogy anya megkért, hogy segítsek valamiben. Köszönöm a sütit, finom volt-mosolygott a tőle telhető legőszintébben.

Max .

-Várj, most elmész?-kapcsolt a fiú.

-Sajnálom, sietek vissza…

Max .

-Veled megyek. Majd együtt visszajövünk.

Max .

-Én….na jó! -karon ragadta a barátját és kifutott vele az utcára. Erica utánuk kiabált, de ők már rég eltűntek a ház elől.

Úgy kezdett el gyorsítani, mint még soha. Mintha üldözné őket valami. Úgy is érezte, hogy üldözi őket valami. Lucas kezét szorította, a fiú folyamatosan beszélt hozzá, kérdezgette, már ordibált, hogy a lány válaszoljon neki. De Max csak előre nézett és rohant.

A lábai gyorsan jeleztek neki, hogy ez a tempó nem ideális számukra. A levegő is hasonlóképpen fogyott ki a tüdejéből, hangosan zihált és kapkodta a levegőt. De esze ágában nem volt még lassítani sem, nemhogy megállni.

Hajtotta előre a mélyről jövő félelem olyasféle, amit eddig nem tapasztalt. Úgy érezte, hogy az életéért fut Hawkins utcáin, hogyha kifogy belőle a szusz, akkor mindennek vége. Rosszabb vár rá, mint a halál. Erősen azt sulykolta belé egy érzet, hogy világa fog összeomlani, ha hagyja a sötét lénynek, hogy átvegye a hatalmat.

Max .

Azt akarta, hogy kiszakadjon a valóságból. Vissza akarta vinni a sötét időkbe, amikor még az egész élete romokban hevert.

Hagyj békén .

Max, kérlek. Én vagyok az. Én vagyok.

Hallgass! Hallgass!

Tőle idegen akarat nyúlt felé, egy külső erő, ami képes lett volna egy mozdulattal, egy csettintéssel, részecskék ezreire, millióira zúzni világának kis szeletét.

Felnézett és az eddig kéken tündöklő égbolt mostanra besötétedett.  Egyre nehezebb volt lélegezni. A nap kihunyt. Lába alatt hullámzott a talaj, de ő csak kétségbeesetten kapkodta a lábait tovább.

Ez itt nem a való világ.

Max összeszorította a szemeit. Ajkait beszívta, hogy csökkentse azok remegését.

Nem a való világ. Nem az!!

Nem a való világ…

Ez igenis valóság.

Itt vannak a barátai, a családja, az ismerősei, a falu minden lakója. Hawkinsban van, Indiana állam egyik kis zsákfalujában.

Ez a valóság.

Levegőt vett, érezte a friss oxigént, ahogy ellepte a tüdejét. Érezte az illatokat, érezte a bőrén a hideget, a meleget, az emberek érintését. Látta a világot, látta ahogy szállnak a madarak az égen, ahogy csillagok ragyognak éjszaka a sötétségben, ahogy Lucas gyönyörű mosollyal nevet, a gödröcskéit, az ajkait, csillogó sötét szemeit.

Ez a valóság.

A rengeteg élmény, amivel gazdagodott, mind megtörtént. Lucas elvitte moziba számtalan alkalommal. Megdobálta pattogatott kukoricával, ha valami hülyeséget mondott. Vizes bombát dobáltak egymásra mindannyian az egyik meleg délutánon az udvaron, betörték Steve szüleinek ablakát véletlenül. El és ő ruhákat nézett a sok csicsás és flitteres üzletben, nevetgéltek a darabokon. El furcsa hajgumikat kötött Max hajába, könnyesre röhögték magukat az eredményen.

Folyamatosan piszkálta Mike minden egyes pillanatát, ha valami baromságot csinált vagy mondott, cukkolták és kifigurázták egymást. Dustin minden őrületét örömmel mutogatta meg nekik, beszélt az új tudományos áttöréseiről és arról, hogyan lesz a legismertebb tudósok között egy nap. Will megdicsérte a rajzát, amit még készített a Vecnával való interakciója után, segített Maxnek feldolgozni az élményeit, amik érték.

Az összes levél, amit készített, már a semmibe veszett, hiszen itt van és él. Nincsen szüksége búcsúlevelekre, mély és szívszorító üzenetekre az összes drága barátjának, akik rengeteget jelentettek neki. Túl sokat.

Nincsen halál, nincsen fájdalom.

Életben van!

Ez mind…ez mind…

Max…ébredj fel…

A lány előtt egy pillanatra megállt az idő. Nem mozdult semmi, nem mozogtak a fák a szélben, nem sétáltak emberek az utcán, ő sem futott tovább.

Egyedül volt.

Csak a meleg könnyeket érezte lecsorogni az arcán.

-Max.

Karok érintették meg, igazi, emberi karok. Teste megrándult, reakciója teljesen kívülálló volt, mintha a két testnek nem lenne szabad  egymással interakcióba lépnie.

Teljesen zavart volt a lány látványára, akihez a kezek tartoztak. Hosszasan nézte, mezítlábától a vállig érő, barna hajáig.

-Nem igaz….

-Semmi baj, mostmár itt vagyok. Megjöttem.

El úgy nézett rá, mintha sosem látta volna a lányt , mint aki már elfelejtette, hogy néz ki. Max tátogott, egy hang nem jött ki belőle.

-Nem akartalak megijeszteni, de nem volt más mód rá, hogy magadhoz térj.

-Magamhoz térjek? Ezt….ezt hogy érted?

-Rabja voltál ennek a világnak- mondta.

-Huh?-csak ennyit tudott kinyögni. Kővé dermedt szoborként állt, kő szívvel, kő elmével.

-Itt ragadtál. De többé nem kell.

-Ennek a…-kínjában már nevetett, de azonnal hátrálni kezdett a lánytól, aki a legjobb barátnője volt, de mégse tűnt annak.

-Max, tudom, hogy nehéz. Vissza kell jönnöd velem. Szükségünk van rád.

A lány azt hitte atomjaira omlik, konkrétan vizuálisan látta, ahogy porként száll messze a végtelenségbe.

El volt a hang, a sötét árny. De hogyan….ez az El nem az az El, akivel itt töltötte az idejét. Ebben biztos volt.

-Ki vagy te valójában?

-Max…-a lány hasonlóan megtörtnek látszott, akárcsak ő. Annyira hasonló, annyira ugyanolyan.

-Mi történt a világgal? Mi ez az egész?-kiabálta, ahogy körbenézett és a lefagyott légkör vette körül, bármerre nézett. Egy hologram, ami egy jelenetképet vetített elé.

-Ez nem a valóság. Vecna elvitte a lelked és ide hozott el téged. Ez itt-mutatott fel, de a hangja elcsuklott párszor-egy illúzió. Egy nem létező világ. Egy fikció.

-Nem….-Max alig bírt megállni a lábán, szája elé kapta a kezét. Teste remegni kezdett, szemei homályban égtek.

Az elméje telítettségig volt, olyan volt az agya, mint amibe be - és kitettek információkat folyamatosan.

Képeket látott. Látta, ahogy Vecna majdnem megöli, látta ahogy csontjai eltörnek a levegőbe, Lucas rémült tekintetét, ahogy elkapta a zuhanó lányt. Max véres és vak szemekkel mondta az utolsó szavait, majd a barátja sírni kezdett a teste felett.

A lány a földre rogyott.

Ez a valóság? Ez….

El közelebb ment hozzá és leguggolt elé. Max nem nézett rá, de a barátnője a fejére tette a kezét.

Azt akarta, hogy vicc legyen. Hogy El közölje, ez csak egy kamu duma, egy színjáték, amit a többekkel találtak ki. Hogy ezt az egészet ő csinálta az erejével. Elmondja, nevessenek egy jót  és hazamenjenek a meleg és biztonságos otthonukba. Minden folytatódjon pontosan úgy, ahogyan eddig is.

Erre várt a lelke, ami kiszakadt a testéből és ott hevert a földön széttépve, darabokban.

De El nem gyújtotta meg a kívánsága gyertyáját. A lány csak némán várt és egyetlenegy szó sem hagyta el a száját. Maxszet gyötörte ez a teher, ami a semmiből szakadt rá ennyi értékes és megélt gyönyör mellett ebben a világban.

Az a Max, aki az ő fizikai testét alkotta, az El által nyomatékosított valóságban volt, amíg ő itt térdelt és maga elé nézett reménytelenül. Fogalma sem volt El hogy került ide, hogy mi történik a világban, ahol Vecna továbbra is tombol.

-Lucas vár rád-súgta a lány. A szavak üvegek voltak, amik szilánkokat hagytak Max szívében.

A lány belenézett El szemébe, aki együttérzően segítette fel.

-Hogy jutottál ide?

-Victor vezetésével.

-Victor? Victor Creel?

-Az ő elméje is részben….tudod mit, majd elmondom, ha kijutottunk-ragadta meg, Max pedig újra utazni kezdett a terek között.

Koromfeketeségben találta magát, de El otthonosan mozgott még úgy is, hogy látszólag a semmin lépkedett a semmiben. Max nem értette mi tartotta a talpát, de megbízott a rejtélyes felületben, és hagyta a barátnőjének, hogy vezesse.

- Siess, mielőtt rájön az ittlétedre -szólt egy  férfi hangja valahonnan El mellől, azonban gazdátlannak hatott a mondat, nem volt test a közelben, akitől származhatna. El csak egy határozott bólintást adott válaszul.

Talán ez lehet Victor Creel elméje ?

Max sistergést hallott, vagy inkább zümmögést. Olyan volt, mint amikor a televízió adás megszakad, és csak fekete pontok maradnak a képernyőn a fehér háttér felett.

- Koncentrálj! Most jön csak a neheze!

-Ne hagyd, hogy újra manipulálja az elméd-kiabált hátra El, pontosan azt követően, hogy a padló megnyílt alattuk.

Max zuhanást érzett. Újra és újra emlékeztette magát arról, amit a lány mondott.

Ez nem valóság.

El próbálta kezei között tartani az irányítást, testüket arra igyekezte mozgatni, amerre nem ütköztek bele semmibe, ami szembe jött velük. Hiába csak a lelkük van idebent, ha sérülés éri, akkor az kihatást gyakorol az elméjükre is. Márpedig ha ki akarnak jutni innen, akkor nem veszíthetik el a fejüket.

Valahol földet értek, egy olyan helyen, amit már ténylegesen egy helynek lehetett titulálni. Sőt, Max azonnal felismerte, hol is vannak.

Az Upside Down hátborzongató képének festői szépségei mutatkoztak meg azon a ponton, ahol éppen álltak. A lányt a Vecnával vívott csatájára emlékeztette a sok vörös árnyalat, a viharfelhők és villámok cikázása az égen.

-Miért pont ide kerültünk?

-Ez egy semleges pont. Legalábbis az én szótáramban ez annyit tesz, hogy kikerültetek abból a pontból, ahol a agymosás megy. Azonban ettől függetlenül akadályok tárulhatnak elétek. Itt is elérhet bármelyik pillanatban.

Maxszet meglepetésként érte a férfi látványa, aki előtte állt. Fiatalos volt és látszólag életének legüdébb éveiben fürödhetett, de a hangja továbbra is morgós maradt.

Ez Victor Creel ?

-Üdv!

-Na jó, azért ez már mindennek a teteje.

-Párdon?

-Ő Victor-mondta El.

-Ja, rájöttem. De miért néz ki így? Nem egy öregember véletlenül?

-A lelkem, ami itt maradt, ennyi idősen került ide-mondta. Max végigmérte újra a férfit.

-Érdekes.

-Nem fontos ez most. Világos volt, amit mondtam úgy három mondattal ezelőtt? Hogy ez itt….

-Esküszöm olyan ez, mintha valami játékban magyarázná a szabályokat az az idegesítő, pofázó, útmutató karakter.

-Parancsol, ifjú hölgy?-kérte ki magának Victor ezt a megjegyzést.

El fittyet hányva rohamozta meg a kitaposott utat, Victor és Max utána.

A korábban hallott tévé hang újra megtalálta a füleit, de ezúttal más is kísérte.

Hova mész? Hiszen már ez az otthonod .

A lányban megrándult valami, valahol mélyen a gerincében.

Itt van minden, amire vágysz .

A hang bezengte az egész elméjét.

Fülére kellett szorítania a kezeit, hiába nem volt semmi haszna.

Miféle hang ez? Nem Vecnáé, bárhonnan felismerté a szörny mély, öblös beszédét, ami önmagában egy bénító ütő a lelkének. De akkor kié? Olyan volt, mint egy….gyereké?

-Max!

Kövek szakadtak ki a földből és emelkedtek fel a magasba. Az ég tele volt törmelékkel, amik fokozatosan csapódtak vissza feléjük, próbálták őket eltalálni.

El jelezte a barátnőjének a tervét, ami szerint egyszerre fognak ugrani arra a repedéspontra, amire a lány mutatott. Max nem gondolta át mi a célja ennek, de nem kellett sok idő, hogy rájöjjön. A nagy repedés közepén álltak mindhárman, ahogyan egy nagy robajt követően a hatalmas szikla a levegőbe emelkedett. Max Elbe kapaszkodott, aki egyensúlyba tartotta a kődarabot. Victor a lány másik oldalának támaszkodott.

Fentről jobban lehetett látni a képzeletbeli Upside Down felbomlását, mindehol vörös repedések voltak, a föld rengett, és tele volt a levegő a föld részeivel. Max hálás volt Elnek, hogy kirángatta magukat ebből a pokolból, csakhogy a fenti helyzet sem adott számára egy kis biztonságérzetet sem. A sűrű villámok zuhataga halálosan villogott a fejük felett és érezni lehetett, ahogy energiájukat gyűjtik össze az összecsapásra az ég uralmának igazi erői.

El megtett mindent, hogy előre reptesse a követ, minél messzebb a veszélytől, csakhogy nem volt olyan pont, ahol mérsékelten lett volna őrület.

-Hogyan jutunk ki?-kiabálta Max.

-Igyekszem koncentrálni, csak ne engedj el! Semmiképpen sem!

A lány eleget tett és barátnője szabad karjába kapaszkodott, miközben egy éles villanás következtében egy újabb elmezavar érte.

Max, maradj velünk .

Max .